Délmagyarország, 1992. november (82. évfolyam, 257-281. szám)

1992-11-06 / 261. szám

PÉNTEK, 1992. NOV. 6. KRÓNIKA 5 Amint a gyerekek meglátják, hogy a kocsi lassít, odaszaladnak. Átgázolnak a pocsolyákon, a lövészárkokon. Az első, talán a legmerészebb közülük, egészen az ablakig jön. Bár nagyon hideg van, lábán csak egy szakadt szandál. Mezítelen sáros ujjai láttán megborzongok. Kinyújtja kezét. Koldul? Ő már kitanulta a szakmát? - Csokoládé - mondja halkan. Sajnos nincs nálam. Ilyenre nem voltam felkészülve. Egy ötszázas dinárt halászok elő. Átnyújtom. Nem mohó, nem veszi el azonnal. Egy kicsit vár, talán arra, hogy megbizonyosodjon: komolyan gondoltam. De amikor nem tágítok, kikapja kezemből, vizsgálgatja, mint egy szakértő, majd hirtelen zsebre vágja és köszönés nélkül elrohan. Társai követik. Pillanatok alatt eltűnnek szemem elől. Újraindítom a kocsit. Mellettem katonai teherautó suhan el, JNA jelzéssel (Jugoszláv Néphadsereg). A ponyva alatt fiatal és idős arcok. A Zöld Szigetre sietnek. Hivatalos szerb magyarázatok szerint, utakat építenek az ENSZ-nek. Mások azt állítják, Szerbia vajdasági önkéntesekkel tölti fel a baranyai hadsereget. Hercegszőlős határában ismét katonai járőr állít meg. Figyelmeztet, hogy a faluba érve azonnal jelentkeznem kell a katonai parancsnokságon. Ez itt így szokás. Fölöttébb furcsának találom, de szólni nem merek. Az állandóan felém irányított puskacsövek megtörik magabiztosságomat. Aztán, hogy egészen biztos legyen a dolgában, felajánlja, hogy elkísér. És elindul a menet. Kényelmetlenül érzem magam így, hogy járőrkocsi kísér. A parancsnokság épülete a községháza, nagy a jövésmenés. A Vöröskereszt irodája zsúfolva. A visszatérők, az újonnan betelepült szerb telepesek olyan lármát csapnak, mint valami zsibvásáron. Az egyiküknek a segélyszállítmányból kell egy csomag, a másik pénzért áll sorban, a harmadik követeli a tisztességes lakást, amit, úgymond „megígértek neki!" Odaállítanak az egyik ajtó elé. Itt nincs nyüzsgés. A nyugalom szinte visszataszító. Szakállas katona lép hozzám: - Bemehetsz! Jelcin és az Ikarus Háromezer autóbuszra kötött szerződést 1993-ra az orosz Avtoexport és az Ikarus Rt. képviselője a napokban. Brumbauer József, az Ikarus Rt. kereskedelmi igazgatója az MTI tudósítójának elmondta: az autóbuszokat készpénzzel fizetik ki. Előzetesen banki akreditívet nyit az orosz fél. Mivel az ilyen elszámolás az idén nem működött igazán, a fizetés más módján is gondolkodnak. A kérdést felvetik majd Jelcin orosz elnök magyarországi útja során. A hírek szerint mindkét fél dolgozik egy új, kétoldalú kormányszintű megállapodáson a fizetés mikéntjéről, a buszok ellentételezéséről. (Jelcin elnök magyarországi látogatása során várhatóan felkeresi az Ikarust is.). A jövő évre szóló oroszmagyar szerződést összesen 3 ezer autóbusz szállítására kötötték. Bár a szerződés létrejötte az orosz föderáció magyar autóbuszokra való igényét tükrözi, az Ikarus számára egyelőre csak jelzésértékű lehet, hiszen az ez évi szerződés 3500, autóbuszából mindösszesen 108 darabra nyílt banki akreditív. Baranya és ami még megmaradt... Csak egy maréknyi dinár 1992. okóber Csúzán túl, a Hercegszőlősre vezető út mentén, rongyos gyerekek játszadoznak a gránittölcsérekben, az itt rekedt roncsokban. Körülöleli őket az őszi táj. A földeken áii a tengeri, levelein búcsúdait énekel a szél, a megmú'veietien búzaföldeken elkóborolt állatok kutatnak eleség után. A távolban kilőtt fanyák körvonalai, kormos falak, kopaszra tépett jegenyék. Játszanak a gyerekek. A szőlőskertekben tőkén aszalódik a szőlő... a gazda, ki tudja, merre jár. Kecskék legelik a derékig feltörő gyomot. S§ 1 :, imiíl • ,, • . < ' -' W • " £' i' X^fi - i +" * ' ' ' f (••BSPWkrT ' •'"j*- M j^'Spr..- jgg. * v |* jéVxIpRM^ Mrfvf * • .. t ' ••«>í ' ti/' * ' . " ' •••HHB i'- V' • ' Félve nyitom ki az ajtót. Az iroda alig nagyobb egy lakószobánál és alig koszosabb egy putrinál. Az egyik sarokban iratszekrény, olyannyira zsúfolva, hogy a papirok egyenesen a padlóra folytak, mint a megáradt zuhatag. A másik sarokban konyakosüvegek. Megszámlálhatatlanul sok: egy konyakosüvegekkel kirakott járda. A szakállas férfi, az íróasztal mögött, terepszínű egyenruhát visel. Bakancsait az asztalon pihenteti. Ő lenne a parancsnok? Átnyújtom a papírjaimat. Nagyon alapos munkát végez. Van, amelyiket kétszer is átolvassa. Végül kivágja: „Rendben!" És ezzel minden el van intézve. Szétnézhetek - amit igencsak nevetségesnek találok, hiszen itt nincs semmi néznivaló -, de csak kísérettel. A katona jól megtermett legény. Úgy lóbálja az ötkilós automata fegyverét, mint a gyermekek a vurstliban vásárolt játékpuskát. Egész idő alatt, míg engem kísérgetett, összesen kétszer szólalt meg. Egyszer a kocsmában, amikor - A jugoszláviai háború idején miért megy Belgrádba egy magyar történész? - Az intézet feladata, hogy sajátos eszközeivel a békét szolgálja. A mi dolgunk pedig, hogy folytassuk az ottani gondolkodókkal a párbeszédet. Annál is inkább, mert ezt az értelmiségi csoportot - mely háborúellenes és hajlandó meghallgatni a történelem különféle megközelítéseit - ott marginalizálni akarják. Ezt a nemzetközi szakma nem engedheti. Jómagam misszióra vállalkoztam azzal, hogy eddig még nem tárgyalt témát vittem: a vajdasági magyar kisebbség elleni, '45 utáni atrocitások kérdését. - Nem éppen „semleges" terepet választott a párbeszédhez! - Számosan vitatták - a közönség soraiból is - témaválasztásomat. De meggyőződésem, az együttműködés csak a történelem teljes ismeretében valósítható meg. Azt ajánlottam a kétkedőknek, gondolkodjanak el azon, hogy Szerbia legűjabbkori történelmében milliók kerültek az ország határain kívülre. Ha ez nem fontos történelmi téma, vegyük le napirendről - javasoltam. Erre a közönség elcsendesedett... - A jugoszláviai magyarság változó koordináta-rendszerben tudta megfogalmazni saját megkérdeztem tőle: „Mit iszik?" És másodszor, amikor elköszönt tőlem. A kijáratnál a tömeg még iszonyatosabb. Az udvaron teherautó áll, felhajtva a ponyva. Segélyszállítmányt osztanak. Az egyik várandós anyuka magyarul szitkozódik. Mellélépek, s megpróbálom szóra bírni. - Nekem két gyermekem van - kiabálja meg mindjárt itt a harmadik, és egy csomaggal adtak, bezzeg nekik mutat a kamionnál tolongókra -, csak azért, mert szerbek, három doboz is jut. Végigfut a hideg a hátamon, hallva szavait. - Nem fél? - kérdezem szinte suttogva. - Mitől? - folytatja mérgesen. Szemei sötéten villognak. - Mit tudnak velem csinálni? A férjem nyolc hónapja esett el. Az anyámmal élünk. Olyan szegények vagyunk - legyint -, tőlünk már nincs mit elvinni. Az életem meg úgysem sokat ér. Megpróbálom más oldalról megközelíteni: MHMMMMMMMM - Miért nem menekült el? Mélyen a szemembe néz. Valami furcsát, nagyon furcsát olvasok ki a tekintetéből. Majd halkan megszólal: - Maga szerint ott jobb sorunk lett volna? Ilyenkor nem lehet jól válaszolni. O fűzi tovább a szót: - Addig maradok, míg el nem kergetnek! Azzal faképnél hagy. A kocsma előtt két csavargó-forma férfi, bent: jellegzetes vidéki hangulat. Kockás abroszok, kényelmetlen székek, erős hagymaszag. Kísérőmmel az ajtóhoz közel foglalunk helyet. Ha az ember Balkánon beszélgetni akar: ott a kocsma. Ebben reménykedem. Nem is kell csalódnom. Kissé spicces katona telepszik az asztalunkhoz. Kérdez - válaszolok. Aztán elkezd ömleni belőle a szó. ...Bajmoki születésű, egyébként a családja likai szerb. A szülei rögtön a második világháború után kerültek fel Vajdaságba. Amikor kitört a háború, mint hazaszerető szerb, önként jelentkezett a háborúba, a baranyai frontra, „megvédeni testvéreit a katolikus fasisztáktól." Aztán, hogy jöttek a kéksapkások, itt maradt. Később elhozta a családját is. Kaptak házat, nagy kerttel „sa velikom bastom", és nagyon jólérzik itt magukat. S míg mesél, kifejti világnézetét, amely igencsak szúk látókörre vall. Nem fog visszamenni Bácskába, mert a menekültek nem jöhetnek vissza Baranyába, főleg nem azok, akik a fasiszta Tudjmanra szavaztak. -...mert ott van ugyebár az a Kórógy is - magyarázza -, mennyivel szebb neve van most, Srpska Palaca (Szerb Palacsa). Majd egész közel hajol hozzám. - Ugye nálatok, ott azt állítják, hogy mi szerbek, agresszorok vagyunk? Bólintom a választ, mert megszólalni nemigen merek. S mintha csak erre várt volna, felugrik, felkapja poharát: - Hát tudd meg akkor, hogy ha mi szerbek, mi, az agresszorok, egyszer igazán elindulunk. Politikán innen és túl Az egységhez a szabadságon át vezet az át Az európai együttműködésnek civil formáit indította el 1989-ben, Jugoszlávia széthullásának idején a belgrádi Nemzetközi Politika és Gazdaság Intézete. A kutatóközpontnak a Duna mint az együttműködés folyója címmel megrendezett kongresszusai a nacionalizmustól hangos Közép-Európában és a Balkánon közös gondolkodáshoz vezettek - a politikán innen és túl. A. Sajti Enikő docenssel, a történettudományok kandidátusával, a JATE Új- és Legűjabbkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetőjével beszélgettünk, aki az idei, a negyedik kongresszus egyik vitaindító előadását tartotta. kisebbségi létének megőrző programját - fejtette ki előadásában. Melyek e koordináta-rendszer összetevői? - A kisebbség társadalmi szerkezete. A gazdasági, szellemi értelemben is karakterisztikus középréteg, mely élre tud állni, hogy megfogalmazza a problémákat, a kitörési stratégiákat. Természetesen a kisebbség soha nem volt független az anyaország politikai mozgásaitól, jó és rossz tanácsaitól sem. - Hogyan alakult a kisebbség politikai szabadsága? A magyarok a '45-beli vert helyzetből, a politika kalodájából hogyan szabadultak ki, hogyan váltak a 60-as évek „bezzeg-országának" egyenjogú polgáarivá? - Jugoszlávia számos népét, de elsőrorban az ottani magyar kisebbséget kollektíve tettek bűnössé. Az impériumváltás újabb társadalmi amputációt jelentett, hiszen elmentek vagy kivégezték a közigazgatásban dolgozókat, az értelmiség jelentős részét, a Vajdaságban például egyetlen magyar középiskolai tanár maradt... De minden hatalomváltást előbb-utóbb konszolidáció követ. A konszenzus ára az volt, hogy '45 őszének népirtása a tabu-témák közé került, s a magyarságnak politikai értelemben el kellett fogadnia azt az államot és ideológiát, mely a korábbi királyi Jugoszlávia totális tagadása volt, mely az egyenlőség társadalmát és gyors modernizációt igért. Paradox módon Jugoszlávia elszigeteltsége, a Tájékoztató Irodával való konfliktusa, a külső fenyegetettség a belső kohézió kiépítésére ösztönzött, hogy a kisebbség elégedett legyen, ne képezhessen centripetális erőt. A 60as évek közepére az egész társadalom jól élt, lehetővé vált, hogy az önigazgatási modellen belül egy-egy köztársaság és autonóm terület így a Vajdaság is - nagyobb önállóságot kapjon. A pártállam és a gazdaságirányítás reformja azonban a 70-es Budapestig meg nem állunk! S erre innom kell vele. Nézem őt, ahogy ott áll az asztal mellett, és megkeseredik számban a konyak. Sietősen fizetek, s csak az ajtóban veszem észre, hogy jugoszláv dinárom helyett olyan bankjegyeket kaptam vissza, amit még nem ismerek. Látva a csodálkozásomat, az egyik vendég megveregeti a vállam és elmagyarázza: baranyai dinár, egyenértékű a jugoszlávval, azzal a különbséggel, hogy csak a szerb területeken érvényes. Megköszönöm a magyarázatot, de ezzel nem tudom lerázni. Nagyon szívélyes ember, egészen hazáig invitál. Bár magyar, nem menekült el a háború elől. Itt maradt, mert itt van mindene, amit egy életen át teremtett. Otthon a család is nagyon kedves. Sonka és kolbász kerül az asztalra. Mellé fehér asztali bor. - Hétezer liter van belőle meséli -, de nem tudom eladni, nincs ára. Egy liter borért egy tojást adnak. Pedig nagyon sok munka van vele. A háború előtt külföldre exportáltam, több nemzetközi versenyen is érmet szereztem. Akár a szomszéd, aki valahova Magyarországra menekült. S míg mesél, végigvezet a szőlőskerten, megmutatja a szomszédét. Siralmas a látvány. A tőkék között csirkék kaparásznak. A fürtök rohadnak és aszalódnak. Míg érdemes volt, rájárt az egész falu. Egészen, sötét lesz, mire el tudok indulni. Érzelmek kavarognak bennem. A batinai hídon még kicsit szorongok, de a jugoszláv oldalon rám se hederítenek. Végül az egyik rendőr megkönyörül rajtam. Elveszi a papírokat és megkérdi: - Vámolnivaló? - Az nincs, csak egy maréknyi baranyai dinár. Cinikusan mosolyog bajusza alatt. És van is miért. Olyan pénz van a birtokomban, mellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni. Akár el is dobhatnám. Emléknek jó lesz! Amikor ráhajtok a zombori útra, még egyszer visszafordulok. Itt éltem. Nézem a tenyerem: régi és újabb emlékek tolakodnak, pereg a film. Beteríti kockáit ez a fura, baranyai pénz. FORGÓ LÁSZLÓ évekre e szisztéma bomlását hozta, a nemzetek szembenállása láthatóvá vált. - Az ottani magyarságra hogyan hatott ez a változás? - Az állam fokozatos, de gyorsuló széthullása következtében kulturális és politikai értelemben megfogalmazhatták saját érdekeiket. De rájuk zúdult a sértett szerb nacionalizmus, mely a Vajdaságban kompenzálta a Szlovéniában vagy Horvátországban elszenvedett vereségeit is. - Ma kísért a múlt? - E kisebbség számbelileg legyengült, állítólag 30-40 ezer magyar hagyta el a Vajdaságot. Az ott maradtak pszichikai teher, sztressz alatt végzik munkájukat... A jövőt illetően pesszimistán optimista vagyok. Mára már látható: a Balkán és Közép-Európa országai nem rövidíthetik le a történelmi utat, meg kell érezniük a nemzeti szabadság ízét, hogy felismerhessék valódi érdekeiket. Azt, hogy gazdasági, kulturális értelemben mégiscsak közös a múltjuk, ezért az erőszakkal szétszakított a kooperációs szálakat ismét össze kell kötni. A szerbek elfelejtették, amit gondolkodójuk, Svetozar Markovics még XIX. század 70-es éveiben mondott: „az egységhez a szabadságon keresztül vezét az út és nem megfordítva "... ÚJSZÁSZI ILONA