Délmagyarország, 1992. augusztus (82. évfolyam, 181-204. szám)

1992-08-19 / 196. szám

SZERDA, 1992. AUG. 19. ÜNNEPI MAGAZIN 7 A magyarság először a két út közül a könnyebbet: a régi sztyeppei - életformát választotta. Ennek a nomád, félnomád életmódnak természetes velejárói voltak azok a kalandozó hadjáratok, amelyeket a magyarok hosszú évtizedeken keresztül zsákmányszerzés céljából Európa minden régiója felé vezettek, pusztítva azt a magas kultúrát, amely erre az időre a kontinensen létrejött. A 955-ös augsburgi és a 970-es balkáni vereség azonban jelezte: ez az út tovább már nem járható, lényeges kockázat nélkül. A magyar nagyfejedelemség végveszélybe jutott: mindenfelől ellenséges országok és népek vették körül, és ez az ellenséges gyürü előbb-utóbb megsemmisítéssel fenyegette. A 970-es évek elején különösen a bizánci birodalom bizonyult félelmetes ellenfélnek: a görög császár, a basileus légiói Bulgária elfoglalása után támadásra készen sorakoztak fel a Száva-Al-Duna vonalán a magyar határon. A fenyegető bizánci veszedelem árnyékában Géza fejedelem a német császársághoz fordult: békekötéssel rendezte az addig feszült magyar-német viszonyt, egyúttal hittérítő papokat kért I. Ottó császártól. Mindezzel Géza kifejezésre juttatta, hogy a magyarság kész vállalni a nyugati keresztény értékrendnek megfelelő életformát. A nyugati politikai és egyházi kapcsolatok révén kezdetét vette Magyarország felzárkózása Nyugat-Európához. Közben a basileusnak le kellett mondania a magyar nagyfejedelemség megtámadásáról. Egyaránt erre késztette őt az arab invázió és a magyarság nemzetközi helyzetében beállt lényeges változás. Géza megkezdte országa belső képének átformálását is, ami véres harcokat eredményezett a régi világ híveivel. Ez a küzdelem a nagyfejedelem minden erejét igénybe vette, ezért kifelé békés kapcsolatokra törekedett, s kerülte a fegyveres konfliktusokat szomszédaival. Ugyanakkor változatlanul kitartott a német szövetség mellett. Ezt bizonyította az is, hogy 995 táján fiát, Vajkot, aki a keresztségben az István nevet kapta, a német császár rokonának, a bajor hercegnek a testvérével, Gizellával házasította össze. Ez a dinasztikus szál a nyugati kapcsolatok látványos erősítése volt. A 997-ben trónra került István mindenben apja nyomdokain haladt. Következetesen és megingás nélkül folytatta előde kül- és belpolitikáját, és ezáltal véglegessé és teljessé tette a magyarság csatlakozását Nyugat-Európához. István nagyra értékelte a német szövetséget, de óvakodott elkerülni azt, hogy a német birodalomhoz fűződő viszony végleg vazallusi jelleget öltsön. Mint nagyfejedelem, uralkodói jelvényként azt az aranyozott lándzsát használta, amelyet vagy házasságkötésekor, vagy hatalomra jutásakor küldött neki ajándékba III. Ottó császár. A lándzsa használata révén mindenki számára joggal tűnhetett úgy, hogy a magyar uralkodó a német birodalom hűbérese. Ezen a helyzeten István oly módon változtatott, hogy új uralkodói jelvény után nézett. Ezt a koronában találta meg. amely ebben az időben a pápák, a császárok és a királyok esetében a legrangosabb hatalmi szimbólumnak számított. Az Imre hercegnek készült Intelmek tanúsága szerint István is így tekintett a koronára, hiszen a korona e műben a királyság legfőbb jelvényeként .szerepel. Makk Ferenc A Szent István-i külpolitika Ebben a korban koronát miként más hatalmi jelvényt is három európai uralkodó: a német császár, a bizánci basileus és a római pápa adhatott. István - a politikai függés elkerülése végett - koronát a pápától kért, mivel ekkor még Róma a koronáért cserében politikai felsőbbsége elismerését nem igényelte. (Ez csak a XI. század végén került a pápai követelések közé.) Az 1000. esztendő végén a II. Szilveszter által küldött koronával Istvánt a magyarok királyává avatták. Lényegesnek tartjuk hangsúlyozni: a magyar fejedelmet királlyá a pápától kapott korona, és nem a császári eredetű lándzsa tette. István egyébként királyként is megtartotta hatalmi jelvényei között a lándzsát (a koronázási paláston levő képe is ezt mutatja), de ennek funkciója, jelentősége a koronáé mögött maradt. A magyar király önmagát a német császártól független uralkodónak tekintette. Ezt bizonyítja az is, hogy a német udvarból érkezett írnokok által készített okleveleiben nem található a német császár neve és uralkodási éve, holott vazallusi viszony esetén ezek kötelezően ott szerepeltek volna. István nagyon ügyesen választotta meg a koronakérés időpontját. Olyan időszakban fordult a pápához, amikor Róma főpapja és a német uralkodó között rendkívül jó kapcsolatok állottak fenn. Ennek következtében III. Ottó is egyetértett a pápai koronaküldéssel, s ezáltal ő is elismerte István királyi méltóságát. Mindez jelentős mértékben megnövelte egyrészt a királyság rangjára emelkedett Magyarország, másrészt uralkodójának nemzetközi súlyát, presztízsét. Erre vet fényt Szent Odiló életrajza is, amelyből kiderül: a Cluny apátság vezetője, a korabeli Európa egyik kimagasló szellemi nagysága büszke volt arra, hogy a francia király, a német császárok és a navarrai uralkodó mellett élvezi a magyar király nagyrabecsülését és barátságát. A pápai korona, valamint az a tény, hogy a király a magyar egyházat Róma alá rendelte, még szorosabbá tette az ország integrálódását NyugatEurópához. István nem üldözte a görög egyházat, sőt elősegítette bizánci rítusú templomok A Kárpát-medencében hazára lelt magyar törzsek előtt két út mutatkozott: vagy folytatják a régi politikai keretek között korábbi életmódjukat, megmaradva a pogányságban, vagy modern államot alkotva és keresztény hitre térve, letelepült életformát választanak. Az első lehetőség szembenállást jelentett Európával, a másik az Európához való csatlakozást ígérte. Amint'utólag - menet közben - kiderült, a második megoldásnak két válfaja is volt: egy keleti és egy nyugati. Az előbbi fő sajátosságának a római, az utóbbiénak a görög kereszténység felvétele bizonyult. és kolostorok létesítését országában. Ami azonban az egyházmegyéket illeti, csak latin szertartású érsekségeket és püspökségeket állított fel, s így kizárta azt, hogy a konstantinápolyi pátriárka egyházkormányzati jogot gyakoroljon királyságában. Géza elsősorban az ország nyugati felében szilárdította meg a központi, fejedelmi hatalmat, Istvánnak a Kárpátmedence középső és keleti részein kellett felülkerekednie azokon a törzseken, törzsi államokon, amelyek szemben álltak vele. Ezek többsége (Gyula, Keán, Ajtony) István királyságától független fejedelemségek létrehozásán fáradozott. Sikerük a királyság széthullását eredményezte volna. István győzelmei nyomán azonban megteremtődött az ország politikai egysége. A belső szervező munka és ellenségei letörése óriási erőt és energiát kötött le. Érthető, hogy ilyen helyzetben István a külkapcsolatok terén ugyanazt a békepolitikát folytatta, amelyet apjától látott és tanult el. A király külpolitikája nyitott volt, kerülte az egyoldalúságot. Jó viszonyt ápolt a csehek és az oroszok irányában is. A Kijevi Rusz és Magyarország kapcsolatának barátságos jellegére utalt az orosz évkönyv megjegyzése: „Vlagyimir nagyfejedelem békében és szeretetben élt... a magyar Istvánnal." A Bizánchoz fűződő viszony alakulása pedig meggyőzően mutatja, hogy a külpolitika egyik legfőbb feladata a belpolitika szolgálata volt. Mivel hazai ellenfelei közül Gyulának és Keánnak a bolgárok voltak szövetségesei, ezért ^ a korábbi Bizánc-ellenességgel szakítva - 1002-ben István a basileusszal lépett koalícióra, aki háborúban állott Bulgáriával. Ez volt az az időszak, amikor a magyar király mindhárom európai nagyhatalmat a maga oldalán tudhatta, ami addig még egyetlen elődének sem sikerült. Külkapcsolatait mindig saját érdekei határozták meg. Miután Ajtony vezér élvezte Bizánc támogatását, István tudatosan törekedett a maga görög kapcsolatainak erősítésére. 1015-ben segítette a basileust a bolgár háborúban, a trónörökös Imre herceg pedig bizánci hercegnőt vett feleségül. Ezzel István elérte azt, hogy Ajtonnyal vívott harca idején Bizánc nem avatkozott be a konfliktusba, a basileus semleges magatartása a királynak kedvezett. De a Konstantinápollyal létesített jó viszony elősegítette azt is, hogy dinasztikus házassággal biztosított szövetség jöjjön létre a magyar királyság és a velencei köztársaság között, mivel a dózse a basileus vazallusa volt, s így Magyarország irányában annak politikáját követte. Velence barátsága azért is fontos volt, mert rajta keresztül földrajzilag nagymértékben könnyebbé vált a pápasággal való érintkezés. Szent István a fejlett Nyugathoz kívánta felzárkóztatni és csatlakoztatni országát. Jól tudta azonban azt, hogy csupán hazai erőkkel ez nem sikerülhet. Ezért nagy örömmel várta és fogadta királyságába a külföldi mestereket és szakembereket. Felhasználta tudásukat és szakértelmüket a hadseregben, az államapparátusban, a térítésben, az egyházszervezésben, a vármegyék felállításában, de támaszkodott rájuk a pénzverésben, az oklevelezésben, a diplomáciai ügyintézésben, a törvényalkotásban és az építészetben is. Látta, hogy később is nagy szükség lesz közreműködésükre, ezért meleg szavakkal ajánlotta a legfontosabb kormányzati elvek sorában fia figyelmébe az országépítés számára hasznos ismeretekkel rendelkező vendégekkel (idegen jövevényekkel) való barátságos bánásmódot az Intelmekben, a király gondolatait tartalmazó államelméleti fejtegetésben: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tanításokat és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar tényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." A jeruzsálemi zarándokút magyar szakaszának megnyitása 1018 táján karakterisztikusan illeszkedett bele a király idegenpártoló és a külföld felé kapcsolatokat teremtő politikájába. A zarándokok addig csak a viharok és a kalózok miatt rettentően veszélyes és bizonytalan tengeri utat használhatták, most már, rendelkezésükre állott a sokkal biztonságosabb szárazföldi útvonal is Magyarországon és Bizáncon át. Az addig zárva tartott útszakasz szabaddá tétele több szempontból is hasznos és előnyös volt a királyság számára. Ezen a úton a Szentföldre igyekvő zarándokok mellett kereskedők, diplomaták és a kultúra emberei is közlekedtek. Az ő segítségükkel Magyarország jobban bekapcsolódhatott a kelet és nyugat közötti gazdasági, politikai és szellemi élet áramkörébe. Egyszersmind az útvonal révén a magyar király földje szilárd kapocs, összekötő híd lett Európa keleti és nyugati vidékei között, ami szinte természetesen adódott kedvező földrajzi fekvéséből. A király a nevesebb idegeneket szívesen fogadta udvarában, bőkezűen megajándékozta őket, s ha úgy találta, hogy a maga számára kamaGyula elfogatása. Miniatúra a Képes Krónikából. toztatni tudná szakképzettségüket, akkor igyekezett országában tartani őket. így lett például Imre herceg nevelője, majd az első csanádi püspök a Velencéből érkező Gellért barát, a korabeli Európa egyik legműveltebb egyházi személyisége. István féltő gonddal őrködött az átutazó idegenek biztonságán, bármely nép fiai voltak. Amikor egy alkalommal határőrei durván bántalmaztak és kifosztottak egy csoport besenyő kereskedőt, a király kíméletlen szigorral járt el katonáival szemben: a bűnösöket az útmenti fákra kettesével akasztatta fel. Ugyanakkor megtagadta kegyét, jóindulatát azoktól az idegen személyektől, akikről bizonyosan tudta: országa ártalmára kívánnak cselekedni. 1027-ben azért nem engedélyezte Werner strasbourgi püspök áthaladását királyságán, mert kiderítette: a püspök a német császár követeként azért akar Konstantinápolyba eljutni, hogy németbizánci szövetséget hozzon tető alá. Mivel ezt István külpolitikailag veszélyesnek ítélte önmaga számára, megtiltotta a német legátusnak a Magyarországon való átutazást. Elősegítette István saját alattvalóinak külföldre járását, s ezáltal ismereteik gyarapodását, világlátásuk szélesedését. Erre a célra szolgált a jeruzsálemi, konstantinápolyi, római és ravennai templom, kolostor, illetve szállóház felépíttetése a király támogatásával. István a már említett békepolitikájából következően - a bolgár háborút kivéve - egyetlen támadó hadjáratot sem indított külföldre. Viszont határozottan és könyörtelenül fellépett az országára törő ellenségekkel szemben. A király nemcsak kiváló politikus, hanem sikeres és diadalmas hadvezér is volt. István minden háborúját megnyerte, valamennyi belső és idegen ellenfelét legyőzte. 1017 táján előbb kiverte országából a Felvidéken hódító lengyeleket, majd megsemmisítő vereséget mért az Erdélyre zúduló besenyőkre. 1030-ban megrendítő erejű támadás érte Magyarországot. II. Konrád német uralkodó az egykori római impérium restaurálása révén olyan világbirodalmat akart teremteni, amelynek a magyar királyságot is szerette volna részévé tenni. E szándéktól vezettetve fegyveres úton kísérelte meg Magyarországot meghódítani. István a nyugathoz való csatlakozásnak, Illetve csatolásnak ezt a formáját nem vállalta. Szembeszállt a német támadással, és kiűzte földjéről a császárt. Ezzel bebizonyította: országa csak önálló, független államként hajlandó a keresztény nyugati világ tagja lenni. A magyar függetlenség megvédése nem kis eredménynek minősül, hiszen lényegében ebben az időszakban vált német vazallussá Csehország és a lengyel fejedelemség, Bulgária darabokra szabdalva a bizánci birodalom része lett, és Bizánchoz tartozott Szerbia és Horvátország is. Ha röviden össze kívánjuk foglalni a Szent István-i külpolitika lényegét, akkor elmondhatjuk: ez a szuverén politika nemcsak eredményesen szolgálta a modern királyság megteremtését és Nyugat-Európához csatlakozását, hanem meg is védelmezte a fiatal államot mind a hűbéri alávetéstől, mind pedig a fegyveres hódoltatástól. Szent Istvánnak - apja útját követve - döntő érdeme van abban, hogy a magyarság nem került a hunok és az avarok sorsára, nem tűnt el a föld színéről, hanem önálló állam keretei között megmaradt, és ma is létezik Európa szívében.