Délmagyarország, 1992. augusztus (82. évfolyam, 181-204. szám)

1992-08-19 / 196. szám

6 ÜNNEPI MAGAZIN SZERDA, 1992. AUG. 19. Kristó Gyula Szent István és az „ezeréves alkotmány 55 A ma fiatal, de még akár középkorú nemzedék se igen olvashatott vagy hallhatott az elmúlt évtizedekben az „ezeréves alkotmányról". Az egykor oly gyakran és oly széles jelentésben hangoztatott fogalom - úgy tűnt - a politikai indulatoktól gerjesztett tudománytalanságok panoptikumába került. Ráadásul terminológiai megfontolás is ezt gyámolította. Az alkotmányjogi kutatások ugyanis kétséget kizáró módon bizonyították, hogy az alkotmány az újkori nyugat-európai politikai gondolkodás terméke. Legkorábbi termékeinek Kálvin egyházalkotmánya (1541,1561), illetve a hollandok önálló államát megalapító Utrechti Unió (1579) szövetségi szerződése tekinthető. Az alkotmányjog legősibb nyugat-európai forrásai - az angolok Aranybullája (a Magna Charta Libertatum) vagy Aquinói Szent Tamás tanítása a természetjog alapelveiről - sem korábbiak a 13. századnál. Valóban nem lehet tehát szó a 10-11. század fordulóján és a 11. század első évtizedeiben élt Szent István király alkotmányáról beszélni. S ennyiben akár napirendre is térhetnénk az e cikk címében foglalt témát illetően: egy Szent István kori alkotmányról, mivel ilyen akkor bizonyosan nem jöhetett létre, szó se essék. Nem háríthatjuk el azonban a gyanút, hogy mindazok, akik e szót (az alkotmányt) leírták, nem szigorúan tudományos, alkotmánytani értelemben, azaz nem szabatosan használták, hanem más fogalmak szinonimájaként: a Szent István-i hagyatékot, a Szent István-i gondolatot, Szent István örökségét, végrendeletét (nem személyes, hanem közéleti testamentumát) kívánták vele megnevezni. Nem véletlen, ha a Szent István-i alkotmány ebben a vonatkozásban azonos értékűvé vált a szentkorona-tannal. A Szent István-i alkotmány és a szentkorona-tan kiváltképpen az 1930-as években jutott nagy szerephez, abban az évtizedben, amely a közeli jövő riasztó perspektívájaként rajzolta fel a német fasizmus európai uralomra jutásának lehetőségét, a polgári társadalmak szabadságának tagadásaként a nyílt diktatúra kontinensen való térnyerését. Abban az évtizedben, amely méltán tekinthető bizonyos értelemben Szent István évtizedének is, hiszen 1929-től (az eucharisztikus világkongresszus 1938-ra, a Szent István-évre Budapestre kérésével) egyre látványosabban készültek a nagy király halála 900. évfordulója (talán csak az 1896. évi millennium pompájához hasonlítható) megünneplésére. A Szent István-év közelgése és Magyarország nyílt jobbratolódása, közeledése a Hitler vezette Harmadik Birodalomhoz fokozottan fordította a politikusokat, a publicistákat és a történészeket is Szent István kora felé, és a régmúltban való tallózás - szakmai és emberi tartásuktól függően - teremtett több vagy kevesebb alkalmat a 900 évvel azelőtti múlt aktualizálására. Egyed István jogász 1934-ben - Gömbös Gyula, a Hitlerrel parolázó miniszterelnök kormányzati ideje alatt - azt írta: „Helytelen lenne oly reformba fogni, amely a jogfolytonosságot megszakítaná, és az alkotmányosság ősi szellemével ellentétben diktatórikus irányba terelné jogfejlődésünket". 1936-ban Griger Miklós legitimista politikus fogalmazott akként, hogy az egypártrendszerbe csomagolt diktatúrával szemben a történelmi alkotmány, a szent korona eszméje adhat védelmet, amely „képes a nemzet összes erőit egyesíteni... anélkül, hogy kénytelen volna a szabadságra béklyót vetni, anélkül, hogy zsarnoki hatalommal kellene a nemzet életének folyásába beavatkoznia". Serédi Jusztinján esztergomi érsek, bíboros hercegprímás 1938-ban nyíltan össze is kapcsolta a szentkorona-eszmét és magyar alkotmányosságot: „Szent István koronája a nemzet felfogása szerint mintegy tovább viszi a szent király vérének jogfolytonosságát; szimbolikusan egyesíti a királyt ós a nemzetet; magába foglalja, megszemélyesíti és közvetíti az összes alkotmányos jogokat, amelyeknek ősforrása az Isten". A valóságtól a történésznél Könnyebben elrugaszkodó politikus-publicista 1937-ben már ezeréves magyar államról beszélt, amelyet a Szent Korona a Szent István-i gondolattal együtt ugyanúgy juttat kifejezésre, mint a magyar önállóságot és szabadságot vagy a magyar egyedülvalóságot. Az „ezeréves alkotmányból" az 1930-as években nem csupán a zsarnoksággal szembeni szabadságot olvasták kl egyesek, hanem egyéb más aktuális napi politikai kérdésekhez is fogódzót leltek mások. így nyert különleges hangsúlyt a magyarok államalkotó képessége (szemben azokkal a népekkel, amelyek képtelenek voltak államalkotásra), a más népek vezetésére való elhivatottság, a küldetéstudat, a Kárpát-medence egésze feletti magyar impérium újbóli megteremtése. Egy másik politikus-publicista 1934-ben arról cikkezett, hogy „Szent István birodalmának és a magyar politikának most kell újra megtalálnia a szent koronában azt a történelmi erőt, amely hivatását a Duna völgyében visszaadhatja", azaz a nemzetet vissza kell vezetni a szent korona hatalma alá, hogy ősi feladatát teljesíteni tudja, s ehhez az ősi alkotmányhoz kell visszatérni. A tudományt sem hagyta érintetlenül a Szent István-i alkotmány képzete. Hóman Bálint (akkor tárca nélküli propagandaminiszter) 1938. augusztus 18-án az országgyűlés két házának Székesfehérvárott tartott ünnepi ülésén (ahol és amikor kihirdették az 1938. évi 33. törvénycikket „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről") így méltatta az uralkodót; „Árpád fejedelemtől örökölt korlátlan katonai hatalmát keleti uralkodók módjára gyakorolta, s a szent koronával fején is érvényt szerzett az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király korlátlan akaratának, de ez akarata kialakításában mindig megszívlelte maga választotta papi és világi tanácsosainak véleményét és tanácsát, mert hatalma gyakorlásában igaz keresztény módjára önként alávetette magát vallása parancsainak és az élő magyar jogszokás korlátozó befolyásának. Ezzel lett alkotmányunk alapvetője". Hóman tehát nem tpgadta, hogy István uralmának volt korlátlan jellege (amit keleti uralkodók módjára gyakorolt), de mégsem vált zsarnokká, s éppen az alattvalók beleszólásának biztosításával rakta le a magyar alkotmányosság fundamentumát. Hóman ezzel a kettősséggel (Szent István egyszerre keleti módon korlátlan hatalmat gyakorló és korlátozó tényezőket érvényesülni hagyó uralkodó) hidat vert Szent István, a keresztény király és pogány ősei, a fejedelmek közé. Lényegében a Hóman nyitotta úton haladt tanítványa (rövid ideig a szegedi egyetem tanára), Deér József, bár nem egy ponton eltért véleménye Hómanétól. Ö is úgy látta: Szent István szinte korlátlan hatalommal kormányozott, de gondosan figyelt a királyi tanács (az egyházi és világi előkelőkből álló szenátus) véleményére.Ám Deér számára a pogány fejedelmek és keresztény királyok közti megfelelésnél az alapvető különbség a fontosabb: míg a nomád népek fejedelme kozmikus adottság, amelyen ember nem változtathat, addig a kereszténység felvételével „az alattvalók bizonyos mértékben a király cselekedeteinek bíráivá válnak". Szent István nem engedhette meg magának, hogy „alattvalóit nomád monarcha módjára egyszerűen kizárja az államügyek megbeszéléséből s nekik csupán a vak engedelmesség szolgai szerepét juttassa". Deér szerint itt, Szent Istvánnál kell „alkotmányunk gyökerét keresnünk", vagyis nem az őshazában, a Szent István előtti korban. „Az a politikai szervezet - vélte Deér -, melyet a magyarság keleti hazájából magával hozott, nem 'demokratikus', hanem éppen ellenkezőleg, kifejezetten parancsuralmi természetű volt, az alkotmány tehát szükségképpen csak újabb, más kereszténykori képződmény lehet". Deér szerint „az alkotmány valóban nem ezeréves", de nem is a 13. századdal kezdődő új korszak szellemi importjának tekinthető; „gyökerei a korai magyar kereszténység világnézeti talajába nyúlnak vissza, s fejlettebb formái az alattvalói konszenzus koraközépkori értelmezéséből sarjadtak kf". A Szent István-év elmúlt, a következő esztendőben kitört a második világháború, Szent István eszméinek íróasztal melletti tanulmányozása helyett harcmezőkön haltak meg fiatal, tehetséges középkorkutatók. S amikor a világ újra rendes kerékvágásába fordult, olyan korszak köszöntött be, amelyben Szent István is legfeljebb csak I. István lehetett, s az „ezeréves alkotmányra" évtizedek feledése borult. S ha a ma történészének kell állást foglalnia a Szent István-i alkotmány dolgában, egyszerre van könnyű és nehéz dolga. Könnyű a dolga annyiban, mert modern alkotmányjogi értelemen István nem hozott — nem is hozhatott - létre alkotmányt. Nehezebb viszont annyiban a helyzete, ha az alkotmányt az eszme, a gondolat, a hagyaték szavakkal helyettesítjük, mert ez esetben bizonyosra vehetjük: Istvánnak voltak elképzelései, ideái, gondolatai. Kérdés, hol keressük, s mit mondanak számunkra, ha megleljük azokat. Szent István korából maradtak ránk törvények és oklevelek, ezek aligha vitathatóan a király személyes szándékát, akaratát tükrözik, de túlságosan is konkrét ügyekre és helyzetekre vonatkoznak, semmint hogy ezekből István gondolataira következtethetnénk. Megőrződött viszont egy sajátos emlék, fiához, Imre herceghez intézett Intelmei, nyomtatott formában alig nyolc oldalra rúgó szöveg. Ebben István egyes szám első személyben szólal meg, s bár bizonyosan nem ő a tényleges szerző, nincs okunk kétségbe vonni, hogy a szöveg István mintegy tollbamondott véleményét tükrözi. Tíz fejezetből áll, s miként a tízparancsolat, egyegy fejezet egy-egy kérdés rövid kifejtése. Az Intelmekben foglalt, Imrének szóló tíz parancsolat (1.) a katolikus hit megőrzéséről, (2.) az egyházi rend becsben tartásáról, (3.) a főpapoknak kijáró tiszteletről, (4.) a főemberek és vitézek tiszteletéről, (5.) az igaz ítélet és türelem gyakorlásáról, (6.) a vendégek befogadásáról és gyámolításáról, (7.) a tanács súlyáról, (8.) arról, hogy a fiak kövessék az elődöket, (9.) az imádság megtartásáról, (10.) a kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről szól. Bölcs ember intézi a szavakat fiához és rajta keresztül mindenkihez az Intelmek soraiból, olyan ember, aki szinte egész életét hadjáratok fáradalmai és különféle népek támadásai közepette morzsolta le, miközben fiát eddig puha kásával etették, s az őt csak puhánnyá és finnyássá teheti, itt az idő tehát, hogy fanyar bort is igyék gyermeke. A bölcsesség mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy világosan látja hatalma korlátait. Buzgó keresztényként semmi kétsége nincs abban, hogy mindenben Isten akarata nyilvánul meg, ezért kell gyámolítania a katolikus hitet és az egyházi rendet. Az egyes társadalmi csoportok felett a király ugyan uralkodhtna talán korlátlan hatalommal is, de fiának a mérsékletességet ajánlja. A főpapok jóindulatától függ a király országlása, hisz nélkülük királyok nem is állíttatnak, s az ö imádságuk ajánlja az uralkodót Istennek. A főemberekről és vitézekről egyenesen azt mondta István: atyák és testvérek legyenek ők és ne szolgák; harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden kell uralkodni felettük. Az idegenből bejövök, a vendégek erősítik, gazdagítják az országot, több nyelvet, több szokást képviselnek, méltók arra, hogy az uralkodó becsben tartsa őket. A tanácsról úgy vélekedett: ez állít királyokat, védelmezi a hazát, városokat alapít, vagyis akkora súlya van, hogy ostoba, pöffeszkedő, középszerű emberekből összeállítani mit sem ér. Külön is kiemelt néhány erényt, mint a türelmet („A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak"), a kegyességet („mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni"), a mértékletességet ("mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass"), a szelídséget ("sohase harcolj az igazság ellen") és a becsületességet („szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess"). Megdöbbentően modern volt István 1020 táján (amikor az Intelmek íródott): „Melyik görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy melyik latin kormányozta a görögöket latin módra" kérdezte önmagától. „Semelyik" - adta meg a választ. S a következtetés levonását az olvasóra bízta: vagyis azt, hogy a sajátosságokat, a rajtunk kívüli akaratot, az önrendelkezést tiszteletben kell tartani. Ez lenne Szent István király? Ez lenne a Szent István-i „alkotmány"? Igenre csábító feltételezés. S ezt már évszázadokkal ezelőtt így vélhették. Amikor négyszáz évnél is régebben összeállították a régi magyar törvények gyűjteményét, a magyar jog testét (a Corpus Juris Hungariei-t), Szent István első törvénykönyveként az Intelmek szövegét szerepeltették, vagyis az összeállítást végző püspökök az Intelmeket törvénynek, a legelső magyar jogalkotásnak tekintették. Műfajilag tévedtek (az Intelmek úgynevezett királytükör), de tartalmilag aligha. Arra jöttek rá a kompilátorok, hogy az Intelmekben az első magyar király országlásának alapelveit foglalta össze, úgy azonban, hogy a közügyek mögül léptennyomon kivillan a magánember, az esendő király alakja. Egy „demokrata", egy mélyen humánus és rendkívül vallásos ember szavait olvashatjuk az Intelmekben. Olyan emberét, akinek hallatlan intelligenciája abban rejlik, hogy noha uralkodhatna korlátlan úrként, zsarnokként is, tudatosan vállalja az égi és a földi kontrollt élete, országlása, cselekedetei felett. Az Intelmek természetesen nem alkotmány a szó tudományos értelmében, de a középkori kormányzás szubjektív szűrőn átszűrt alaptörvénye. S legvégén még essék szó arról is, amit nem tudunk elolvasni, de ugyancsak üzen számunkra: ez pedig István, a cselekvő ember. Mit tanúsítanak István tettei? Tudjuk, maga is megmondta, élete nagy része szakadatlan harc volt a régi, a pogány, a törzsi ellen. Alig volt módja, hogy a keresztényi irgalmat gyakorolja. Az ellene lázadó unokatestvért, Vászolyt megvakíttatta és megsüketíttette, az országába jövő besenyőket zaklató katonáit kettesével az út szélén felakasztatta. Kivétel számba ment az az irgalom, amelyet anyai nagybátyjával szemben gyakorolt, akit ugyan bebörtönzött, de amikor az onnan megszökött, feleségét utána küldte. Ez a keresztényi irgalomra valló cselekedet még a kortárs német történetírót is megdöbbentette. De ez kivétel volt, István oly korban ólt, olyan tettek végrehajtását vállalta, amely alig-alig adott lehetőséget irgalom gyakorlására. Az Intelmekből kitetsző bölcs, megfontolt, irgalmas ember és az ezredforduló táján a szó szoros értelmében politikát csináló államférfi, hadvezér ugyanaz az ember. Ugyanúgy sokarcú, alakja és életműve is sokféle értelmezést kíván. Tud adni valamit a hívőknek, a katonáknak, a filozófusoknak, a történészeknek, mindenkinek. István alakjába még az Is belefér, hogy ő hozta létre azt az alaptörvényt, amely ugyan még ma sem ezeréves (legfeljebb kilencszázkilencvenvalahány), de amely nélkül itt, a Kárpátmedence közepén aligha lenne Magyarország és aligha hangoznék szerte a Kárpát-medencében magyar szó. Istvánnak a legfontosabb alkotmányt (játszszunk el a szóval: alkotást) köszönhetjük: a magyar államot és a magyarországi kereszténységet. •