Délmagyarország, 1992. július (82. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

SZOMBAT, 1992. JÚL. 18. JAMBUS Fotó: Enyedi Zoltán Kanyar Valaki rosszul vehette be a kanyart. Nagy csörömpölésre ébredtem, pedig errefelé nincsenek hajtűkanyarok, a házak közelhúzódnak egymáshoz és nincs közöttük valamire való, éles kanyar, amelyikben ekkorát lehetne bukni. Bár meglehet, csak egy ablaktábla zuhant ki a finom porral borított járdára, megunva az éjszakai félhomályt, odahagyva azt az átlátszó trükköt, amellyel a szobát elválasztják a kegyetlen és visszataszító külvilágtól. Mozdulatlanul hallgattam még néhány percig, hátha tömegesen adják föl hátra lévő haszontalalan vakságukat az üvegtáblák. De maradt a csend, és a kézenfekvő mozdulatlanság. A szekrényem recsegése-ropogása egy pillanatra hittel és vakreménnyel töltött el, a paplan illata pedig egyszerűen orrba csapott. Minden másodpercben rám zuhanhat a szekrény és agyonüt a rajta lévő terhekkel, vagy mindenesetre jól felhorzsolja a hasamat és a térdkalácsaimat, ami felér egy kisebb fajta halállal, ha az elválaszthatatlan rémületet is hozzászámoljuk. Az állhatatos és alattomos külvilág vibráló neonjai a sárga függönyön át sárgára festik a szobát. Ebben a nyomorult megvilágításban még a fogaim is sárgák, ha éppen éjjel vicsorítok, vagy a lépcsőházból felhallatszó vonyítás és vinnyogás miatt elhúzom a szám. Epp elég .öreg a szekrény, hogy darabokra hulljon, már több mint három éves. Bár az első évben is recsegett-ropogott, jelezve ezzel, milyen sors vár rám, ha teljesen megöregszik. Ütőképes, annyi bizonyos. Meglehet, az első napokban vakon bíztam benne, és percekig elnéztem oldalról a vízszintes vitorlaként feszülő polcait. A bizalom már a múlté. A múlt pedig örökké jelen van. Úgy néztem rá, akár egy fregattra, ami csak akkor mozdul meg, ha agyonüt, végül is így, ezzel a fregattal hosszú út elé nézhettem. Egy készlettel raktam össze a fregattot: kalapács, csavarhúzó és egy törékeny pengéjű kés, amit csakhamar el kellett különítenem a készlettől, mert az a gyengéd féltés, amely felhasználása közben elfogott, minden mozdulatomat - legyen az bármilyen szakavatott elkísérte, s ez a romantikus felfogás egyáltalán nem állt összhangban azokkal a durva manőverekkel, amelyekben a kalapács és a csavarhúzó nagy segítségemre volt. Talán épp ezek a durva, olykor kegyetlen manőverek adták a bátorságot ahhoz, hogy legalább a nyugalom alsó határáig eljutva álomba zuhanjak egy kényelmesnek ígérkező helyzetben. Amikor telihold van, földuzzadt szemhéjjal nézem a plafont, és az a minimális bátorság is elhagy, amit a kalapács és csavarhúzó durva használata nyújthatott. A szoba sárga fürdője ilyenkor az elviselhetetlenségig fokozódik, a függöny alsó szegélye alatt pedig a hold mozgását kísérő kísérteties fénycsík jelenik meg. Amikor tiszta időben, felhőtlen ég alatt megyek haza, és felbukkan a horizont peremén a fénytörést szenvedett kerek holdvilág, már előre tépem a hajam. Az olvasás sem álmosft el, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó unalmas könyvet a kezembe venni. így legalább minden hónapban (vigyázat, holdhónap!) egyszer a hold segítségével pallérozhatom az elmém. Az ágyam, amelyen a fregatt polcairól leemelt könyvet forgatom a fejem alá szorított párnával enyhén megemelve a törzsemet, pontosan annyi idős, mint a fregatt, de úgy veszem ki, az ágy sokkal életképesebb. Pedig ezt használtam csak igazán! Mielőtt úgy döntöttem, hogy ez lesz az ágyam, egy mérőszalaggal léptem mellé, hogy pontos adatokkal rendelkezzek arról, mennyire lógnak majd le azok az istenverte hosszú lábaim, illetve előre elképzeltem, mennyire tolhatom közel az ágyat a békétlenül hideg falhoz, hogy a talpaimmal ne kelljen folyton elkeseredett harcot vívnom egy valamire való nyújtózásért. Soha nem lehet egy ágy elég jó, ha nagy fáradságot akarunk rajta kipihenni. Minden ágynak más szaga van, és mire megszoknánk, már fekhetünk egy másik ágyba, aztán egy harmadikba, végül az utolsóba, amit feltétlenül friss tölgyfából kell készíteni, annak olyan áttetszően könnyű illata van, hogy elönti az ember szemét a könny. Mire holdtölte idején az összes megkönnyebbülést jelentő mondat végére érek, a függöny sárgáján belül halvány kék négyszög jelenik meg, mint az olvasás és az éjszaka hiábavalóságának sarkifénye. Aztán kezdődik minden elölről az árnyékszékkel, a monoton sípolással őrjítő vízcsapokkal, s azzal a nyomorult eleganciával, amivel a fáradhatatlan külvilág magával ragad, mikor bezárom magam mögött az ajtót. Podmaniczky Szilárd Wo ist Hrabal? 1990 tavaszára csurig voltam Hraballal, akár Esterházy Péter, az önvilágámítás Akadémiájának levelező hallgatójával, az eufória-tanszék szeminaristájával. Hrabal kukucskált ki minden sarokból. Éjszakai vonatozás után itt vagyok hát Cseszkóban, várom, hogy felbukkanjanak banbini di Praga, Prága gyermekei, keresem az Örökkévalóság gátjának lakóit, Egon Bondyt, a szürrealista költőt, Vladimirkát, a tapintási imagináció mesterét, aztán a papírbálázóban a hidraulikus prést kezelő Hantát, Nymburkban felkeresném Pepin bácsit, hogy kifogyhatatlan történetei egyikét mesélje nekem, megcsodálnám a kerékpározó Maryska csodás szőke hajzuhatagát, Francin aput, aki egy cihopata, egy idegbajos, Batista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosogatnia a nemi szervét... A prágai utcákon most mindenki Havel-jelvénnyel gomblyukában szaladgál; éjszaka gyertyák, szónokok, zenészek köré embercsoportok gyűlnek a Vencel téren. Egymás nyakába borulnak külföldiek, csehek, keletiek, nyugatiak. Bárhol is bolyongok a nagyvárosban, minduntalan öregemberek arcát fürkészem. Minden nejlonszatyros öreget alaposan megnézek. Hátha... Összevetem vonásaikat Hrabal fotóival. Lehet, most ment el mellettem Hrabal? E négy nap alatt kell megtalálnom. Ám nem merek leszólítani senki hetven év felettit... Nagy vargabetűk után az Óváros útvesztőiben eljutok az Arany Tigrisbe. Ez Hrabal törzshelye. Itt találkozik fordítóival. Nem látom sehol. - Wo ist Hrabal? - fordulok hibás németségemmel Bohous Úrhoz, a csaposhoz. - Hol van Hrabal? - Elment, következtetem ki gesztusaiból. Nincs baj, programmódosítás, megyek az állatkertbe, a gyerekek közé. Már utolsó estém töltöm Arany Prágában. Úti kalandok özöne zúdult nyakamba. A bédekker útmutatásai szerint már végignéztem néhány múzeumot, templomot, kiállítást, és kocsmát. Megtalálom Kafka lakóházának kapuboltozatát, ennyit hagyott meg belőle az idő. De wo ist Hrabal, hajtogatom magamban, ez a tatárfejű anti-Kafka, aki jogi diplomáját soha se használta? Hol ez az ebadta sörissza? Az Arany Tigris, mégegyszer utoljára. A hátsó kisteremben az asztalfőn ül Hrabal, felismerem, semmi kétség. Cseh komikus színészek kara övezi. Minden hely foglalt. Rászegzem tekintetem. Szó fennakad, lehelet megszegik, az ajtó mellől én közeledem. A becserkészett nemes vad megérzi a ráleselkedő veszélyt: Hrabal felkapja a fejét. - Schrelben sie, bittel - hajolok közelébb, köszönni is elfelejtek. (Ich möchte eine autogram, javít ki már otthon önkéntes nyelvtanárnőm, Katica, ugye csak autogramot, könyvdedikációt akartál, és nem felszólítani, hogy írjon?) Nem sejtettem előre, hogy ilyen zavarba hozom, fészkelődik, izeg-mozog, nem érti, mit akarhatok. Zavarától magam is zavarba jövök. Hm, én angolul, és magyarul beszélek, Hrabal mester pedig németül és csehül. Felmutatom könyveimet - ez félreérthetetlen gesztus. Megkönnyebbülve átveszi, mint profi kártáysok a paklit, szakértő mozdulattal pörgeti ujjai között a pirosbetűs, 75. születésnapjára kiadott könyve lapjait. A szomszédjától kér tollat a dedikáláshoz. Gyorsan lelépek. Egyébként se invitált senki az asztalához, hely sincs. Rést találok a sörhabpukkasztók falában a másik teremben és leülök. Nagy kortyokban nyelem a jéghideg aranybarna pilsenit. Miért most idézem fel ezeket az emlékeket? Öngyógyítás. Tegnapelőtt temettük el barátnémet, Marcsit. Perforált a vakbele. Szeptember huszonhatodikán lett volna huszonegy. Mikó Sándor Bertók László versei Ahogy botorkálsz magadig A mentők arca babaarc csak kifordítva viselik... hova tart ez a két sor itt? miközben majdnem belehalsz tehát a mentők és az arc ahogy botorkálsz magadig és gőgicsél és csücsörít nem is sejtve hogy mit akarsz s ahogy benne van a kudarc de szirénázva kerülik csak találd meg a rímeit s az utolsó szóig kitarts a többi tégla meg habarcs mély lélegzet aprócska hit. Beteljesül a pillanat Mert választani kénytelen tudja hogy sose lesz szabad * áll a tétova mérlegen próbálgatja a másikat s mint nyakkendőben a vadak torkára forr a szerelem nézi a fehér urakat akik ide sem oda sem hát akkor el kell döntenem és minden fillért odaad csörög az idő a helyen beteljesül a pillanat s hogy megint magára marad már nem olyan reménytelen. Bakos András versei Szonett, idebentről Lassan már hozzászoktam idebenn, hogy fél öttől csak jó estét kívánjak magamnak; jó vacsorát, és ha nem földszintes, úgy egy kényelmes vaságyat. S a vers? A gondok így is egyre nyúzzák a költőt: sűrűn a kantinra költ. Csak illegnek - s hallgatnak ott a múzsák a csőre töltött fegyverek között, s kiszolgálnak. Ital és sütemény kerül, ha pénz akadt, az asztalokra. Ki gondol ekkor a kinti borokra? A jóllakáshoz megvan a remény. S ha írni kezdenék - a iap telik. Asztalra dőlök. Alszom reggelig. Hajó Vers nélkül fél évig kibírom, de nem tovább. Az már a vég: szavak helyett csak a sötét, s feküdni arccal a papíron; s ablakon át, felforduló gyomorrai, nézni az eget. Akár a tengeribeteg, ha remegni kezd a hajó. Aztán lehunyni a szemem: szél támad a fú'tengeren, három pokróc takar be. Fázom. Ropog az árboc; ing a fa, dagad, lobog az éjszaka: átlyuggatott vitorlavászon. Sávai Márta: Computer-grafika