Délmagyarország, 1992. július (82. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

SZALTO \ SZOMBAT, 1992. JÚL. 18. Kilencven perc Mátrai Sándorral „Szeretnénk az ifjú zöld sasokból ismét egy európai nagy csapatot összehozni" Vihar a gerely és a világcsúcs körül - Gyakorlatilag teljesen véletlenül lettem labdarúgó - kezdte beszélgetésünket a nyolcvanszoros váloga­tott, majd így folytatta: ­Orosházi színekben ugyan szerepeltem néhány NB lll-as bajnokin, de a közép­iskola elvégzése után mint ifjúsági válogatott sprinter kerültem a fővárosba. Ott előbb a műszaki egyetemre, majd egy váltást követően a testnevelési főiskolára jár­tam, és a Budapesti Kini­zsiben edzettem. Ekkor már az olimpiai harmadik helye­zett Zarándif Varasdi, Csá­nyi, Goldoványi 4x100 mé­teres váltó tartalékaként vettek figyelembe, de Buka­restben távolugróként debü­táltam a felnőtt atléták kö­zött. Ebben az időszakban előkészületi mérkőzést ví­vott a főiskola gárdája a zöld-fehérekkel és a szá­momra felejthetetlen Lőrinc Sanyi bácsi ellentmondást nem tűrően közölte, én le­szek csapatában a center­half. Innen már egyenes volt az utam a legnépszerűbb magyar klubba. Egyébként nem mindennapi egyénisé­gek közé keveredtem, mivel ez időben az FTC hátvéd sorát a Rudas, Kispéter, Dalnoki trió alkotta. - Úgy tudom, nem kellett sokáig várnia a címeres mezben való bemutatko­zásra - Két évvel az első NB l-es találkozómat követően '55-ben a válogatott török­országi túráján Mándi Gyula pályaedzőnk kiszivárogtatta, hogy újoncavatás lesz és ennek megfelelően engem nyilatkoztattak a lapoknak, tévének és rádiónak. Úsz­tam a boldogságban, de csak addig, amíg Sebes Gusztáv a mérkőzés előtti napon át nem karolt. Tudni­illik, akit a szövetségi kapi­tány átölelt, az másnap biztosan nem szerepelt a csapatban. Ezért csak a következő év tavaszán léptem pályára a legjobbak között Jugoszlávia, majd a Szovjetunió ellen. A Népstadionban Corso és Mátrai zászlót cserél az FTC-lnter mérkőzés előtt Úgy tűnik, aki a ferencvárosi labdarúgók közül hosszabb távra kibérli klubja hármas mezét, annak alanyi jogon jár a címeres mez is. E megállapítás bizonyításaképpen elég csak Mátrai Sándor, Páncsics Miklós, Bálint László, Pintér Attila és Telek András nevét említeni. Közülük is a legsikeresebbnek Mátrai Sándor vallhatja magát, aki három világbajnoki részvétel mellett egyesületével egy kalap magyar bajnoki érmet és 1965-ben a Vásár Városok Kupáját (ma UEFA-kupa) is elnyerte. A becsúszó szereléseiről legendássá vált játékost a minap, a 40 éves érettségi találkozója etőtt faggattam pályafutásának kezdetéről és érdekesebb állomásairól. - Erről jut eszembe... - Tudom, ne is folytassa! Manapság még mindig so­kan azt hiszik, a szovjetek elleni meccseinken nekünk felsőbb utasításra kellett gyengébben játszanunk. Ezzel szemben állíthatom, azokon az egyesületi vagy válogatott összecsapáso­kon, amelyeken szerepel­tem, sohasem kellett „lefe­küdnünk". A kudarcok okait inkább a túlzott bizonyítási vágyban látom, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a „nagy testvér" mindig erős együttessel állt fel. - Mely világversenyén juthattak volna el a leg­tovább? - Valahogy a nagy siker mindig bennünk maradt. A legtöbbre hivatott gárdánk 1962-ben jött össze, de ak­kor a szovjet Latisev (hány­szor elátkoztunk már ezt a nevet) nem adta meg Tichi szabályos gólját, pedig ott akár a döntőig is elvere­kedhettük volna magunkat. - Melyik kilencven per­cére emlékszik vissza a legszívesebben? - Több ilyen is van. Ter­mészetesen felejthetetlen a Juventus elleni VVK-diadal, de nekem a csúcsok csúcsa egy orosházi emlék. Még tiniként Hódmezővásár­helyen a Szegedi Postással osztályozót játszottunk az NB 11-be jutásért és a hosszabbítás utolsó má­sodpercében fejelt gólom­mal jutottunk a második vonalba. Ugye mondanom se kell. mekkora ünneplés­ben volt részünk. - Maguk a sport révén már akkor bejárhatták a világot, amikor a legtöbb magyar nyugati irányba csak Hegyeshalomig jutha­tott el. Kintlétei során nem tettek ajánlatokat a külföldi egyesületek menedzserei? - Először '64-ben Barcs Sándor, az akkori MLSZ­elnök közvetítésével szer­ződhettem volna Auszt­ráliába játékos-edzőnek, de a '66-os VB-n még minden­képpen játszani szerettem volna, így nemet mondtam. Másodszor Angliában, a Sunderland mindenható elnöke közölte, náluk mindig lesz egy állás számomra, de ez az ajánlat sem foglalkoztatott komolyan. - A forint inflálódását figyelembe véve maguk vagy az „izlandi hősök" voltak (vannak) jobban megfizetve? - Mi az akkori átlag­fizetések dupláját tudtuk összehozni. Ebből azt hi­szem már lehet követ­keztetni... - Öntől rengeteget tanul­hatnának a fiatalok. Nem fordult meg a fejében, hogy az edzői pályát válassza? - Annak idején szerettem volna fiatalokkal dolgozni, de időhiány miatt erre már nem volt energiám. - Mivel foglalkozik ma­napság? - Már régóta egy vendég­lőt üzemeltetek. - Kijár még az Üllői útra ? - Egyre sűrűbben. Né­hány hónapja társadalmi munkában tagja vagyok a labdarúgó-szakosztály ve­zetésének, ahol szeretnénk az ifjú „zöld sasokból" ismét egy európai nagy csapatot összehozni. Csonka László Kedden reggel a hivata­los finn hírügynökség, a Suomen Tietotomisto fax­üzenetben közölte az MTI­vel, hogy finn atlétikai szakértők véleménye sze­rint akadályok lesznek a csehszlovák Jan Zelezny gerelyhajító világcsúcsának hitelesítésénél. A hírek szerint a sportszer olyan carbonszálat tartalmaz, amely csökkenti a repülés közben fellépő rezgéseket, így nagyobb távolság elé­rését teszi lehetővé. A sportszert Németh Miklós, magyar olimpiai bajnok és egykori világcsúcstartó tervezte. Később a Reuter hírügy­nökség Eero Uotila, a Finn Sportszövetség egyik veze­tőjének véleményét idézte, amely egybecsengett a finn jelentéssel. A brit távirati iroda hozzátette: hasonló gerelyekről van szó, mint amilyennel Sepo Ráty ta-' valy hajított nem hitelesít­hető világcsúcsot. A Reuter­jelentés szerint a „Németh­gerelyeket" száműzték a barcelonai olimpiáról is. A hírekkel kapcsolatban az MTI munkatársa megke­reste Mérei Lászlót, a ma­gyar atléták szövetségi ka­pitányát és Németh Miklóst, az emlegetett gerelyek ter­vezőjét. A kapitány el­mondta: tudomása szerint több típusú „Németh-gerely" létezik. Ezek egy része hi­vatalos sportszerként sze­repel a barcelonai olimpián. Maga Németh Miklós indu­latosan kijelentette: gerelyei tudomása szerint megfe­lelnek az IAAF, a Nemzet­közi Amatőr Atlétikai Szö­vetség szabályainak, és érthetetelennek nevezte a finnek kifogásait. Némi humorral tette hozzá, hogy az északi gerelyhajítóknak nyilván fáj a hegemónia elvesztése, és ezért igye­keznek hibát találni a korszerű sportszeren. Kína műugróaranyakra is „toronymagas" esélyes Kína a világ utolsók között megmaradt szocia­lista sportgépezetével szorgalmasan munkálkodik azon, hogy túlszárnyalja az 1988-as szöuli olim­pián elért eredményeit. Ázsia egyik sportnagy­hatalma öt aranyéremmel, 11 ezüsttel és 12 bronzéremmel tért haza Szöulból. A kínai olimpiai csapat ebben az évben jó eséllyel pályázik a leg­nemesebb fémmel bevont érmekre a női asz­taliteniszben, férfi tornában, tollaslabdában és talán úszásban is. A kínai olimpikonok nevezési listájában tallózva könnyen található nagy egyéniség. Deng Yaping, 19 éves asztaliteniszezőnő, aki világbajnokként két éve ül a női asztaliteniszsport trónján; Li Jing, 22 éves tornász, a lólengés és a korlát világbajnoka; Lin Li, az egyetlen kínai úszó, aki borsot törhat a hihetetlenül erős amerikai csapat orra alá Barcelonában; Huang Zhihong, 27 éves súlylökőbajnoknő, aki szintén a legjobb reményekkel indul atlétikában az aranyéremért. A legnagyobb győzelmi esély azonban a kínai olimpai csapat számára a torony- és műugrásban kínálkozik, itt válhatnak valóra reményeik. A skót után a legkere­settebb amerikai whisky a Kentucky Bourbon, amelyet Bardstownban gyártanak, ahol többek között Lajos Fülöp orleans-i herceg töltötte száműzetését. Majd amikor az 1830-as forra­dalom a francia trónra jut­tatta, hálája jeléül műkin­cseket adományozott a városkának. Kevés olyan település van Amerikában, amelyet úgy ismernének az itteniek, mint a Kentucky állambeli Bardstownt. Bi­zonyára ebben az előbb említettek is közrejátszanak, de a legnyomósabb ok, hogy innen származik a „Régi otthonom Kentucky­ben" (My Old Kentucky Home) című gyönyörű szép nóta, amelyet minden ame­rikai kisgyerek az elsők között tanul meg. S ami a legfontosabb, ezzel a dallal kezdődik a legnagyobb lovasderbi, amit ugyan nem a bardstown-i pályán ren­deznek, hanem az Ohio­parti Louisville-ben. Louisville, az amerikai „lóbolondok" zarándokhelye, Louisville, a „lóbolondok" zarándokhelye amely egyébként Kentucky állam legnagyobb, közel félmillió lakosú városa. Minden év májusában, 1875 óta, hatalmas tömeg foglalja el a Churchill Downs le­látóját, s a verseny napján mindenki figyelme erre irányul. Nem is csoda, hi­szen a Kentucky Derbi Amerika leghíresebb lóver­senye, melyre jegyet váltani szinte lehetetlen, s a sze­rencsések is csak méreg­drágán - a jó helyeket több ezer dollárért vesztegetik ­vehetik meg belépőjüket. Ez azonban az idén sem za­varta azokat, akik minden­áron a helyszínen akarták figyelemmel kísérni a világ legjobb lovainak kikiáltott pacik egykörös, azaz két kilométeres viadalát. Nem kevesebben, mint 140 ezren (!) zsúfolódtak össze a pálya környékén, s a villám­gyors felmérésekből az is kiderült, hogy ezen a dél­utánon a kocsmák televíziói mind arra az állomásra vál­tottak, ahol a derbit közve­títették. A fogadóirodák pedig minden eddiginél nagyobb forgalmat bonyo­lítottak le, hiszen akik nem jutottak be az impozáns, múlt századi lóversenypá­lyára, azok is tippelhettek a befutóra. A 118. alkalommal meg­rendezett futam sztárjának a francia származású, hároméves Arazit kiáltották ki, s a „bukméker-irodák" is neki adták a legnagyobb esélyt a győzelemre. Azok tehát, akik pénzüket „biztos" helyen akarták tudni, Arazit tették meg. A ló ugyanis olyan ősöktől származik, akik 1973 és 1977 között sorra nyerték a rangos derbiket, s a folytatást az utódtól várták. Arazi trénere, Francois Bouton azonban óvatosan nyilatkozott még az év elején, s kijelentette: „Minden álmom az, hogy a Kentucky és a júniusi epsoni derbit megnyerje Arazi." Az idomártól minden bizonnyal a szűkszavúan megnyilatkozó tulajdonosok elképzelését lehetett meg­tudni. Kik is Arazi gazdái? Két milliomos: Allan Paulson, az amerikai légiközlekedési vállalat főrészvényese és Mohammed Al Maktoum sejk Dubaiból, aki szintén nem kevesebb vagyonnal bír, mint társa. Ebből is látszik, hogy a ló értéke nem kicsi. A zsoké pedig, aki ezen a versenyen lova­golta Arazit, sem akárki, név szerint Pat Valenzuela, aki 1989-ben egy két és fél éves ló hátán elsőként „futott át" a Kentucky Derbi célján. Arazira összpontosított tehát a legtöbb szempár 1991-ben - de csak néhány száz méterig, amikor még az élmezőnyben szedte pa­táit. Később viszont lema­radt, mint a borravaló, s mindenki nagy meglepe­tésére, El Lee teljesítette elsőként a távot. Hát bizony, aki erre a lóra tette fel pénzét, nem járt rosszul, hiszen két dollárjáért húszat kapott vissza. A ló tulaj­donosa pedig 600 ezer dollárral lett gazdagabb, amiből tíz százalék a zsoké markát üti. És mit kapott a Kentucky Derbi győzelemért El Lee? Egy igazi nagy fenékreverést. Ő beérte ennyivel is... Az Arazi-rajongóknak pedig nem maradt más hátra, mint a pálya melletti kocsmába betérni, és vigasztalódni egy kupica Bourbon whiskyvel... Cs. Gát László

Next

/
Thumbnails
Contents