Délmagyarország, 1992. július (82. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

Televízió és főzőkanáI Bayer Ilona szinte naponta ott van a képernyőn, s mindig változatos feladatokat vállal, sokat dolgozik a nyilvánosság előtt. De ki gondolná, hogy a háromgyerekes édesanya gondos háziasszony is. - Ehhez is az kell, hogy az ember szeresse, amit csinál. A háztartás is alkotó tevékenység. Tudom, hogy ilyenkor egynémely kékharisnya kolléganőm fölmordul, fúj, nem is újságíró, akinek ilyen konyhája van. De az az igazság, hogy én élvezem a főzést. Nézegetem a szakácskönyveket, Frank Júlia befőtteskönyvét, aztán, variálok. Részeges csirke: Kibélelek füstölt szalonnával egy tűzálló tálat vagy tepsit - attól függően hányan vagyunk, s hány combot kell megsütni. Ráfektetek erre egy sor karikára vágott vöröshagymát, egy kicsit megsózom, s erre rakom a rozmaringgal, kakukkfűvel fűszerezett csirkecombot. Négy csirkecombhoz három deci bort és egy-másfél deci vizet öntök. Lefedem, s be a sütőbe, háromnegyed óra múlva leszedem a fedőt, hogy ropogósra süljön. Csodálatos piros-barna színe lesz, Főtt rizzsel kitűnő. Esztétikai élmény a konyhája, mennyezetig érő polcain a sok befőttesüveg. - És hogy milyen talmi dolog a televízió? Pár hónapja én voltam egy délutáni műsorban a dzsemeket elbíráló zsűri elnöke. Négy színész volt a társam. A műsor jól sikerült, de nem volt időm elmondani a paradicsomlekvár receptjét, amit beígértem. Hiába szerepeltem tizenhat évig mindenféle tévés produkcióban, ennek volt a legzajosabb közönségvisszhangja. - Kitől tanultál főzni? - A nagymamámtól. Fele tudományom tőle való, a másik fele meg onnan, hogy két-három dolgot összevegyítek, aztán ebből kijön valami új, valami más. Mostanában a legnagyobb sikere a részeges csirkének van. A nagyobbik lányom kedvence, de valamennyien szeretjük. Nekem a konyha is örömöt ad. Az élet nagy adományának tartom, hogy hagyott engem, s hagy ma is jó kedvvel, jó szájízzel dolgozni, akár a konyhában, akár a vágószobában, akár a stúdiókban. Az oldalt írta: Keczer Gabriella SZOMBAT, 1992. JÚL. 18. Hol és mit fogyasztanak a képviselők? Czombos Tamás (Fidesz) joghallgató: A szegedi italozóhelyek közül leginkább az Egő Arany Sörözőt és a nemrég nyílt Mojo Klubot kedveli. Előbbit megszokásból; oda járnak a barátai is, utóbbit különleges atmoszférája miatt. Amíg tart a tanév, szívesen látogatja a JATE-klub csütörtöki és szombati rockand-roll party-jait is. A szolid, családias helyeket kedveli. A fent említett helyeken leginkább kisfröccsöt fogyaszt, nem szereti az üdítőt és a tömény italokat sem. Étterembe ritkán jár, lévén egyetemista, az Irinyi menzán ebédel. Ha mégis máshol szeretne falatozni, a Fekete Bárányba vagy az Alsóvárosi Tóth vendéglőbe tér be. Kedvenc étele a pizza. Gyimesi Kálmán (MDFKDNP) operaénekes: Nem szeret vendéglőbe járni, jobban kedveli édesanyja főztjét. Még a fagylaltot is hazaviszi bekanalazni, kávézni is csak otthon szokott. Ha a külföldön élő rokonai meglátogatják, a Kiskőrösi halászcsárdába vagy a Szeged étterembe viszi őket, nem is annyira enni, mint „preklasszikus" magyarnótát hallgatni. Kedvenc étele a pacal, amit maga főz, és - sajnos, mondja - a sütemény, minden, ami krémes vagy rétes. Nem szereti az alkoholt és a „modern" üdítőket, sokkal inkább a tejet. Thurzó Ferenc (független) gyógyszerész: Vendéglőbe nemigen jár, mert abban a szerencsés helyzetben van, hogy hol a felesége, hol az anyósa főz otthon. Nagyobb családi események alkalmából azért szívesen fogyaszt pontyból készült halpörköltet nokedlival a Halász Csárdában. Azért ott, mert ott csend van, tömeg viszont nincs. Kedvenc itala a fehérbor - saját termés, két holdnyi Kövidinkából és Hárslevelűből. Idén több, mint ötven hektó bora van* Szereti a Cinzanot is, édességek terén pedig a francia bonbont részesíti előnyben: Fotók: Nagy László Kovács Krisztina és Oláh Tímea Légy szép, és hallgass! nak megfelelően. És a szigorú koreográfia ellenére azért mégis minden manöken más. - És ti mások vagytok a kifutón, mint civilben? Vagyis a színpadon szerepet játszotok? - Egészen mások vagyunk. Barátaink megfigyelték, hogy van olyan arckifejezésünk, mosolyunk, amit csak a divatbemutatón tudunk „produkálni". A kifutón, a különböző ruhákban sokféle nőt kell eljátszanunk, olyat is, ami távol áll az eredeti személyiségünktől. Ez persze alakítja az egyéniségünket is; általában mindenki magabiztosabb lesz azután, hogy manökenkedni kezd. - Ha már a nőtípusoknál tartunk, mit gondoltok, mi a sikeres nő titka? A szép sikeres is? - A szépség fontos, mert mindenütt könnyebben boldogul egy vonzó nő. A kellemes megjelenésnek része a jó alak, de legalább olyan fontos az ízléses öltözködés, a smink is. Mi biztosan kritikusabban nézzük az embereket, de sok nőt látva az jut az eszünkbe, milyen jót tenne nekik egy manökentanfolyam, mennyit lehetne javítani rajta. Persze, ha valaki csak csinos, de felszínes és csak kívül szép, az még nem elég, az hamar lelepleződik. Aki sikeres szeretne lenni, legyen magabiztos és mosolyogjon! Végigsétálnak a színpadon, kecsesen, légiesen, szemük a semmibe néz, majd vissza hátra. Megállnak egy pillanatra a bejáratnál, visszanéznek a közönség felé, két lassú, elnyújtott lépés a paraván mögé, és amikor senki nem látja már őket, szinte némán, hadonászva kezdenek civakodni; túl gyorsan mentél, túl lassan, túl jobbra, túl balra. De már cibálják is le magukról a kalapot és a klipszet, hamarosan jönnek ki újra. Oláh Tímeát és Kovács Krisztinát huszonkétszer láthatta a publikum a múlt héten a vásárban. Manökenek. - Mik vagytok ti? Művészek vagy próbababák? - Mesterünk azt szokta mondani: „csak mutasd be szépen a ruhát, és ki ne nyisd a szád". Ez azt jelenti, hogy azt kell csinálni, amit mondanak, nem szabad egyénieskedni. Egy divatbemutatón a ruha a legfontosabb és az összhatás, nem az egyes manökenek. Ezért a többiekre kell nagyon figyelni, pontosan be kell tartani a koreográfiát, hiszen ez csapatmunka. Mindegyik ruhát be kell mutatni, amit a rendező ránk oszt, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem. - Mégis, mindannyian egyéniségek vagytok, nem nehéz ennyire „viszszavonulnotok"? - Annak ellenére, hogy Czombos Tamás Gyimesi Kálmán Thurzó Ferenc A színpad mellől figyelem, ahogy a paraván mögött készülődnek a jelenésre. Kapkodnak, igazgatják a ruhát elől-hátul, segítenek egymásnak begombolni a kabátot, feltenni a kalapot. A fejfedő leesik, nevetnek, majd egy pillanat alatt elkomolyodnak, megmerevedik az arcuk, szenvtelenné válik a tekintetük, szoborként jelennek meg a kifutó bejáratában. nem szabad egyénieskedni, egy kicsit a színházhoz hasonlít az egész, mert kimegy az ember a kifutóra, és akkor rá figyelnek. Nemcsak a ruhára, a nőre is. Tapsolnak, ha jól csináljuk, és akkor mindjárt jobban megy. Az egész csapat teljesítményén meglátszik, milyen a közönség. Szakmabeli nézők előtt nem szabad „szerepelni", még mosolyogni sem. Máskor viszont nagyobbak a lehetőségeink; minden „tour"-ban, vagyis jelenésben mást csinál és másképp viselkedik az ember, a ruhának, a zenének, az összeállítás hangulatá-