Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-04 / 131. szám

6 INTERJÚ DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JÚN. 4. i Szegedről indult... Aki menekült a húsosfazék mellől Gergely Andrással, a Külügyminisztérium főtitkárával beszélget Gazsó L. Ferenc Szeged az eszmélés, a tradíciók, az elindulás és az örökös visszatérés, az otthon biztonsága. Gergely András vall így városáról munkahelyén, a Külügyminisztérium főtitkári szobájában. Kötődéseiről, gyerekkori emlékekről, iskolákról, a régi, jó Mozgó Világról, ellenzékiségről, s váratlan kormánypárti szerepvállalásról, a metternichi hagyományokat is őrző külügyről beszélgetett munkatársunkkal. - Négy hónapos koromban költözött Szegedre a család. Anyai ágon száz éve szögediek vagyunk, apám Somogyor­szágból települt az Alföldre. Nem is tudott igazán gyökeret ereszteni itt. Protestánsok vagyunk, ami a nagyon kato­likus városban bizonyos kívül­állást jelent. - Milyennek találta gyerek­fejjel Szegedet az ötvenes évek­ben? - Csipkerózsika álmát aludta a város. Fejlesztés sem­mi, hiszen a szegedi gondolat miatt rásütötték a bűnösség bélyegét, de a határ közelsége miatt sem adtak pénzt ide. Megmaradt viszont vala­mennyi a századfordulós han­gulatból. A napi híreket te­kintve a világ végén érezhettük magunkat, de egyébként a mi világunk színes volt és élénk, a kulturális, történelmi hagyo­mányokat büszkén megőrző. Fclsóvároson laktunk, a Teleki utcában, ami a Tisza Lajos körútról nyílik. Huszonkét házból állt, javarészt árvíz előttiekből. Szegényen és esetten is középosztálybeli családok éltek itt. Egy embert telepítettek ki csupán. Lakót is csak egyszer kaptunk a nyári konyhába, amit nem lehetett fűteni, úgyhogy önként távo­zott. Apám SZTK-orvos volt, édesanyám tanárnő. Disznókat tartottunk, magunk főztük a szappant, s persze titokban pálinkát is. Egy gyereknek mindez élmény volt, nem érez­tem maró anyagi gondokat. - Hova járt iskolába ? - A főiskola gyakorlójába, a Boldogasszony sugárúton. Gimnáziumba pedig a Radnó­tiba írattak a szüleim, melynek faláról nagyapám képe nézett rám. Kimondhatatlanul is kö­telező volt jól tanulni, ezzel a családi háttérrel. Élénk szel­lemi életet éltünk, igaz, zárt ajtók mögött, nehogy gyanú­sakká váljunk. A szomszéd utcában lakott valaha Juhász Gyula, nagyapámmal össze­jártak. Móra Ferencet is jól ismerte a család, Panka lányuk anyám barátnője volt. Meg­mozgatta a fantáziámat, hogy ezeknek az embereknek szob­ruk állott Szegeden. Apámmal kijártunk a füvészkertbe, nyá­ron evezni a Tiszára, foci­meccsekre. Mfölt egy idény, amikor Szegednek két első osztályú csapata volt, a Bástya és a Haladás. - Mennyire zavarta a nyilvánvaló kettős nevelés, az ellentétes hatások, a kényszerű alakoskodás, melyből még nekünk, későbbi évjáratúaknak is kijutott? - Zavart természetesen, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megkeserítette az életemet. Inkább furcsa volt a kínos csönd, úgynevezett kényes témáknál, a suttogások elvitt emberekről. Kiskorom­ban a szocdemről azt hittem, hogy titokzatos betegség, apám olyan arccal emlegette. Az iskolából hozott kemény, sztálinista világ otthon leolvadt rólam. Széles, tágas, gazdag volt a mi belső világunk. A Radnóti kimondottan poroszos fegyelmet követelő gimnázium volt. Tiszta fiúosztályba jár­tam, mi még hat napot ta­nultunk egy héten. Több idő jutott elmélyülésre. Délutá­nonként leróttuk a KISZ­munkát, a korosztályra jellem­ző sok-sok mókával, aztán a Zámbó utcai tánciskola követ­kezett, izzadó tenyérrel az első ismerkedések. Nem válik ká­romra, hogy ismerem a társas­táncokat. Versenyszerűen vívtam, ez kitöltötte a szabad­időm jó részét. Hétvégeken biciklitúrákra jártunk, a mi időnkben kezdődtek a házi­bulik, hódított a Beatles. - Mégsem a Radnótiban érettségizett. Miért? - Az első politikai megmoz­dulásom mindjárt városszerte tárgyalt botrányba fulladt. Csűri Károly barátommal nyi­latkoztunk egy pesti újságnak az iskolai drillről. Nem szidtuk a gimnáziumot, de bíráltuk azt, amit porosnak éreztünk benne. A direktor hajszát indított. A helyi sajtóban is írattak ellenünk cikket, s bár a tanév végére elcsitult az ügy, túlzott kockázat lett volna ott érett­ségizni. Átkerültünk a Ság­váriba. - Minek készült kamasz­fejjel? - Orvosnak, bár a jog is vonzott. Abban az időben az ügyvédi pálya a mélypontján volt, ráadásul kiszivárogtak ködös információk a koncep­ciós perekről, úgyhogy ezt a tervet kivertem a fejemből. Elindultam a Ki miben tudós? történelem versenyén, s az ott elért második helyem meghatá­rozta a sorsomat. Felvételi nélkül mehettem az ELTE történelem-filozófia szakára, s ez akkora lehetőség volt, hogy minden korábbi elképzelésem elhomályosult. Bátyám orvos lett, így nem szakadt meg a családi tradíció. Az egyetemről sűrűn hazajártam, de valójában attól Jcezdve elkerültem Szegedről. Sosem zártam ki, hogy egyszer még hazaköl­tözöm, de valami mindig közbejött. Először egy kutatói állás a Történettudományi Intézetben, aztán a nősülés. Pesti lányt vettem el, négy év albérlet után építkezni kezdtünk, s ez végleg eldön­tötte, hogy maradunk. Persze azóta is örömmel megyek Sze­gedre, ha tehetem. A város­történeti monográfia második kötetébe több fejezetet írtam, úgy érzem, ezzel valamicskét visszaadtam mindabból, amit a várostól kaptam. - Meglehetősen sokáig távol tartotta magát a politikától. Tudatosan tette, vagy ezt is a sors alakította inkább? - Mindig érdekelt a politika, de nem voltak politikusi ambí­cióim. Aztán hetvenkilencben Kulin Ferenc megkért, hogy vállaljak rovatszerkesztést a Mozgó Világnál. Ezt volt a lap aranykora, s talán az enyém is. Kiváló szellemiségű társaságba kerültem, ott ismerkedtem meg Mészöly Miklóssal éppúgy, mint a fiatal írónemzedékkel. Rendkívül inspiráló volt a környezet, és gyönyörű a fel­adat. Politika volt ez a javából, de nem csak az. Feledhetetlen emlék az a néhány küzdelmes év a Mozgónál. - A népi-urbánus-vita gyökerei látszottak-e már? - A gyökerek igen, de ellen­ségeskedésről szó sem volt. Szerintem Aczélék éppen azért tettek lapátra bennünket, mert számukra veszedelmesen sike­rült mindkét ellenzéki tábor legjobb erőit a lap köré gyűj­tenünk. Egyébként többször tárgyaltunk a fenyegetések idején Aczél Györggyel, Knopp Andrással. Aczél nem bizonyult kellemetlen vitapart­nernek, okos volt és olvasott, nem tűnt ördöginek. - A Mozgó Világot, azt a régit, 1983-ban robbantották szét. Gondolom, az volt a mélypont. - Valamennyiünket megvi­selt. Engem egzisztenciálisan kevésbe, mert sosem voltam a Mozgónál státusban. Visszahú­zódtam, ugyanakkor abban az időben hittem még, hogy a rendszer reformálható. Az 1985-ös, úgynevezett gyorsító pártkongresszuson döbbentem rá kívülállóként, hogy a Kádár­éra, sőt az egész szocializmus menthetetlen. A legjobbkor jött a Humboldt egyetem ösztön­díja, így kimehettem Német­országba tanulni és tanítani. Mikor hazajöttem, meglátott az utcán Mészöly Miklós, s az orrom alá dugott egy petíciót, amit országgyűlési képvise­lőkhöz intéztek. Aláírtam, s ezzel egy csapásra bekerültem az alakuló ellenzék politikai forgatagába. Meghívtak Laki­telekre a sátorba, így lettem az MDF alapító tagja. Felgyor­sultak az események, egyre tudatosabban, s egyre többet dolgoztunk a változásokért. - Ahogyan közeledett a rendszerváltás, úgy szakadt két nagy szekértáborra az ellenzéki .értelmiség. A népi és az urbánus szárnyat 1988 táján már aligha lehetett volna egyesíteni, akár egy folyóirat körül, akár másutt. Vajon miért? - Sokan mondják manap­ság, bajaink egyik forrása, hogy rossz törésvonalak mentén történt a pártosodás. Én isteni adománynak érzem, hogy a népi—urbánus külön­válással egyáltalán elindul­hatott egy modem pártrendszer kialakítása. Nézzen körül a térségben, nézze például Len­gyelországot, mely máig a politikai tagolatlanságtól szen­ved. A miénk egy tragikus történelmű ország, melyre a negyven évig tartó államszo­cializmus rendkívüli módon hatott. Elsősorban azzal, hogy alattvalókká nevelt generá­ciókat. Ilyen előzmények után miért éppen a politikai törés­vonalak alakultak volna zavar­mentesen? A felkészülés ideje alig adatott meg nekünk, s máris át kellett venni a hatalmat, minden előzmény és gyakorlat nélkül parlamenti demokráciát teremteni. Ezért óriási eredménynek tartom, hogy Közép-Kelet-Európában kizárólag nálunk létrejött egy viszonylag stabil hatpárti struktúra. Egyik politikai erő sincs készen, egyik sem igazi még, de az alapokat már megteremtettük. - Mégis úgy tűnik, nagy árat kell fizetni mindezért... - Ez igaz. A kultúrában mély árkot vágott ez a gyor­saság. Napirenden van az ellenségeskedés, a sértege­tések, hántások. A „ki kit győz le"-viták nem kedveznek az alkotó légkörnek. - Egy történésszel szemben különösen oktalan a „mi lett volna, ha " kérdést feszegetni. Most mégis szóba hozom: be más volna itt az élet, ha a rendszerváltáskor alkotmá­nyozó nemzetgyűlés alakul, időt hagyva mindenkinek a felkészülésre, az erősödésre, a valós érdekek szerinti tagozó­dásra, miközben az átalakulás alapvető jogi kereteit kiala­kítják. - Ez is egy idea. Ha alkot­mányozó nemzetgyűlés jön létre, akkor nincs ellenzéki kerekasztal, s előbb-utóbb kialakul a kettős hatalom az országban, ami káoszhoz ve­zethet. Számomra az a rejtély, hogy az MSZMP bomlás­kongresszusa után, miért nem írt ki előrehozott választásokat a szocialista párt? Alighanem megnyerték volna. Nem tudtak dönteni, elfoglalta őket a saját belső hatalmi harcuk, s az idő kiszaladt alóluk. - Ha 1989 végén tartják a szabad választásokat, minden bizonnyal az MSZP és az MDF kapja a legtöbb voksot. Elkép­zelhető, hogy koalícióra léptek volna? - Minden elképzelhető. De a választásokat 1990 tavaszán tartották, az ismert ered­ménnyel. Úgyhogy ez a talál­gatás már tényleg történel­mietlen. - A rendszerváltás idején ön Hamburgban vendégtanár. Mi volt ez? Menekül a húsosfazék elől? - Talán. Nem akartam magas hivatalt vállalni. Ide­genkedtem a közszolgálattal járó kötöttségektől. Aztán kilencven augusztusában haza­térve, megkeresett Jeszenszky Géza, akit évtizedek óta is­merek. Felajánlotta a Külügy­minisztérium főtitkári posztját. - Mit jelent a főtitkári feladat, ami meglehetősen szokatlan pozíció a magyar közigazgatásban ? - Elsősorban a külügy ad­minisztratív irányítását, de részt veszek a fontos döntések meghozatalában is. A latin országokban gyakori, hogy főtitkárok irányítják a tárcák funkcionális osztályait. Egyéb­ként, mielőtt igent mondtam, negyedévig ismerkedtem a területtel, a házzal, igyekeztem megtanulni mindent. Érdekes volt nekem, mint történésznek, hogy mennyi Metternich korabeli hagyományt őriztek meg itt, kezdve a hivatalos iratok háromféle minősítésétől. Megszerettem ezt a munkát, ha a kötöttségei még ma is gyötörnek időnként. Ami nehéz, hogy sok személyzeti üggyel kell foglalkoznom, hiszen négyszáz ember mun­káltatója vagyok, a diploma­tákon kívül lényegében min­denkié. - Áruljon el valamit, leg­alább adatszerűen, a magán­életéről. - Feleségem tervező techni­kus, első házasságából szüle­tett nevelt fiunk már végzett mérnök. Kisebbik fiunk 13, lányunk 15 éves. Nyolcvan négyzetméteres társasházi lakásban élünk, szerényen, de jól. Csak az a zavaró, hogy engem látnak jóval ritkábban, mint azelőtt. Mit tegyek? Ilyen időket élünk. Hívő szocialisták Csodabogarak önképző köre? Fából vaskarika - mondják sokan a hívő szocialisták cso­portosulásáról. De például Tő­kés László református püspök fantáziát lát az MSZP hívő tagozatában. A hívő szocialis­ták mozgalmában rejlik a lehetőség - fejtette ki leg­utóbbi szegedi látogatásakor ­egy átmeneti modell megte­remtésére, az elvallástalanodott tömegeknek segít visszatérni az egyház kebelére. Erről is beszélgettünk Kiss Ernővel, az MSZP hívő tagozatának dél­alföldi ügyvivőjével. - Sokan kérdezik: kik azok a hívő szocialisták? - A szocialista párt azon tagjai, akik számára a baloldali és a keresztény értékek ugyanazt jelentik. - Miért van szükség a szocialista párton belül egy ilyen tagozatra? - Korántsem azért, hogy a hozzánk, hozzám hasonló csodabogarak önképző köre legyen. Hívő tagozatunkkal megjelent a baloldali keresz­ténység, vagy keresztény bal­oldal alternatívája is. A dolog nagyszerűsége az, hogy ehhez még újabb pártra sem volt szükség, hiszen mindez csak így együtt - a szocialista pár­ton belül - érvényes, legitim és hiteles. - Mi a jelentősége tagoza­tuknak pártjuk életében? - Országunk valamennyi egyházával, felekezetével, vallásos közösségével dialó­gust folytatunk. Tagozatunk épp ezért nem keresztény, hanem hívő tagozat: szá­munkra minden vallásos ember egyaránt fontos - a buddhista, a mohamedán, a krisnahívő ha baloldali gondolkodása alapján hozzánk érzi magát közel. Itt jegyzem meg, hogy mi szeretnénk védeni ateista polgártársainkat is: tiltakozunk az ellen, hogy az ateizmus negatív jelzővé váljon. Ta­gozatunkkal közel szeretnénk azokhoz a hívő emberekhez kerülni, akik eddig nem kapcsolódtak más pártokhoz, mert esetleg éppen hozzánk hasonlóan a baloldali értékeket helyezik előtérbe. Másrészt tagozatunk segítheti a magukat keresztényként jelző más pártokkal való párbeszédet is. A Szocintern pártjai szinte kivétel nélkül keresztény színezettel működnek: közre­működésünk itt is gyümöl­csöző lehet. A hívő szo­cialisták legfontosabb misszió­juknak azt érzik, hogy a párt karakterének, stílusának, arcu­latának, stratégiájának, műkö­dési alapelveinek legfontosabb alapköve a legpozitívabban vett európai keresztény erköl­csiség legyen. úT

Next

/
Thumbnails
Contents