Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-04 / 131. szám

CSÜTÖRTÖK, 1992. JÚN. 4. A HELYZET 7 Antidrog és vagyonvédelem „Fekete virág A hét végén: pénteken, szombaton és vasárnap vagyonvédelmi kiállítást láthatunk a Mars téri ipari vásár területén, a „P" pavilonban. A sokat emlegetett „megelőzés" ugyanis nem azonos a rendőrök előzetes felderítő, bűnmegelőző munkájával, amelyre egyébként igen nagy erőt fordítanak (a megyei főkapitányságon külön alosztályt hoztak létre ezzel a céllal). Ki-ki maga is felelős azért, hogy a lehető legkisebb esélylyel váljék bűncselekmény áldozatává. Ha figyelembe vfcsszük, hogy az ismert bűncselekmények 80 százaléka vagyon ellen irányul, érdemes szemügyre vennünk otthonunk bejárati ajtaját, és fölmérni, mekkora akadályt jelentene egy betörőnek... A „P" pavilonban - amelyet ingyen látogathatunk e három napon - személyi riasztók, betörésvédelmi eszközök, elektromos lakás- és gépkocsiriasztók közül választhatjuk ki a vagyoni helyzetünkre (és pénztárcánkra) szabott zárat, csipogót, szirénát stb. Egy panellakásba például - első szint fölött - csak az ajtón át lehet betörni (a betonfal kibontása túl fáradságos). S ha néhány ezer forintért fölszerelünk egy 68 ponton záródó szerkentyűt, annak felnyitása több órát vesz igénybe: ennyit egyetlen betörő sem szán a dologra... A kiállítás célja hagyományt teremteni: rendszeresen visszatérnének a vagyonvédelem sohasem időszerűtlen témájára. A három nap másik célja a rendőri munka népszerűsítése. Szeptembertől száz fővel gyarapszik a megye rendőreinek száma, ezért karate- és terrorcsoport-bemutatóval, a technikai eszközök fölvonultatásáva! igyekeznek kedvet csinálni a fiatalok jelentkezéséhez. A kiállítás ideje alatt toborzóiroda is működik a helyszínen. A kiállítás összekapcsolódik egy másfajta eseménnyel, amelynek középpontjában a Magyarországon is jelentkező drogveszély áll. A rendőrök szerint nem dughatjuk homokba a fejünket, és csak társadalmi összefogással védhetjük meg a legveszélyeztetettebb fiatalkorúakat a „fű", a drog ellen. Ezért pénteken a tinédzserek körében igen közkedvelt Mars téri diszkóparadicsomban, a Sing Singben antidrogdiszkót rendeznek, amelyen „első kézből" maguk a rendőrök hívják fel a fiatalok figyelmét a drog veszélyeire. „Jobb, ha elébe megyünk a problémának, és inkább tőlünk halljanak először a kábítószerekről, mint egy házibuliban. Ha csak egy gondolatfoszlány is a fejükben marad, már nem dolgoztunk hiába" - mondta Szűcs László százados, a megelőzéssel megbízott alosztály vezetője. A diszkó pénteken délután ötkor kezdődik, belépőket a szegedi középiskolákban vásárolhattak a diákok. Minden látogató ajándékot kap: felvilágosító szórólap, jelvény, toll lesz a kis táskában, s nem utolsósorban egy kazetta, amelyen a Februári szél együttes énekel a drog veszélyeiről. Azért nem kell félni: a rendőrök nem „szövegelnek" sokat, a hangsúly a táncé, szórakozásé. A „dizsit" Geszti Péter disc jockey vezeti, s föllép az AD Stúdió csoportja is. Mottóként álljon itt a kazettán hallható együttes egyik dalának szövegrészlete: „A repülést hagyd a madarakra, / ha a magasba jutsz, az még nem a mennyország... / eltűnsz, elhervadsz idő előtt, / mint a többi százezer fekete virág." NY. P. Az idő érezhetőleg megenyhült, az olvadó hó vékony sugarakban folyt le a lyukas ereszekből a járdára. Borsos az út közepére húzódott, arra gondolt, hogy hamarosan újra elindulnak a zöldségszállító teherautók, elhatározta, hogy másnap reggel megint lenéz a piacra. A portán megnézte az ablakba kirakott leveleket, az egyik az ő nevére szólt, feltépte: a Csatornázási Vállalat elfogadta a jelentkezését és kérték, hogy keresse fel a munkaügyi osztályt, alkalmazás esetén szállóbeli elhelyezést ígértek. Bár ezt a vállalatot ő maga választotta ki az álláshirdetések közül, most mégis összeborzongott arra a gondolatra, hogy leszálljon a csatornába. Zsebregyúrte a levelet és a szobája felé indult, de a portás utánaszólt: - Egy távirata is érkezett, Feri, két forintot adtam a kézbesítőnek. Borsos pénzt keresett elő, aztán kinyitotta az összehajtogatott lapot, arra gondolt, hogy egy másik cég is válaszolt a jelentkezésére. A táviratot Kerkahidasról küldték, az a szomszédasszony adta fel, akinél az anyja télire meghúzódott. A fiú átfutotta a szöveget: - „Édesanyád meghalt, február 22-én temetjük. Várunk haza..." Sokáig dermedten állt, nem jutott eszébe az aznapi dátum, a portás mondta meg, hogy huszadika van. * Borsos másnap hajnali háromkor indult el. Kerkahidas légvonalban alig száz kilométerre feküdt Mezőszegtől, de menet közben többször is át kellett szállnia, a hosszadalmas csatlakozások miatt az út hét-nyolc órát is igénybe vett. Csömödéren felszállt az erdei vasút tehervagonokból és szerelvénykocsikból összeállított szerelvényére. A vonatot nem fűtötték, Borsos állig felhúzta a cipzárt anorákján. Kibámult az elmaradó vidékre: a hó errefelé is olvadt már, zöld foltokban ütközött ki alóla az őszi vetés. Dél körül szállt le a kerkahidasi elágazásnál, megnézte az oszlopra kiakasztott autóbusz menetrendet: a következő járat csak egy óra múlva jött volna. Sporttáskáját Zenevágy Létezik többféle vágy - úgy is mint honvágy, étvágy - s közéjük sorolható a zenére áhítozás. Érthető és támogatást érdemlő a zenetanulás igénye, természetes módon légyen ez része műveltségünknek. Kodály országában, benne pedig Mórahalom városkában fontos elhatározás: legyen a hangszeres zenetanulás mindenkié, aki lényegesnek tartja ezirányú fejlődését. A város képviselőtestülete határozatot hozott az esztendő elején arról, hogy a közoktatási bizottság készítsen felmérést a szülők körében, milyen arányban kérnék, anyagi áldozatvállalás árán is, gyermekük zeneoktatását. A testület legutóbbi ülésén hangzott el a beszámoló, mely szerint az általános iskolában 86 tanulót, az óvodában 29 gyereket szeretnének a szülők hangszeres zeneoktatásban részesíttetni. Az iskolások közül 69-en, az óvodások közül 25-en vállalnának a szülők anyagi hozzájárulást is. Mindezek ismeretében pontosabb elemzés és gazdasági összegzés szükséges, milyen összkiadással járna a zeneoktatás Mórahalmon, mennyiben viselhetné ezt közösen a költségvetés, illetve a szülőkre milyen kiadás hárulna. Erről részletesen a testület júliusi ülésén számol be az iskola igazgatója. Ha a tanév kezdetére megoldást találnak Mórahalmon, akkor szeptembertől zeneoktatás kezdődhetne iskolai keretek között. B. P. Rózsi úr rajzolatja Nem magamat ajánlom Plébános dicséri a volt párttitkárt. Egyik is, másik is békességben öregedett meg az immáron elaggott szocializmus esztendeiben és küldetését nem feledve máig emberséggel szól a másikról. Barátok-e? Ki tudja. Nehéz megfogalmazni mi a barátság valójában, mely ponttól kezdődik a másság tisztelete és az emberség, közösségi szolgálat becsülése. Nem hat rám sokkolóan, amint a pusztamérgesi plébános 35 éve helybéli mivoltában a falutörténetről szót ejtve fölhívja a figyelmet a település régi kisvasúti állomásfőnökére, aki mellesleg párttitkár is volt bő esztendőkön át. Hangozhatna úgy, szerénytelenség nélkül: nem magamat ajánlom. A míves kifejezés megforgatásával. Vagyis dr. Galambos Miklós plébános ajánlja a beszélgetést Rózsi János nyugdíjas vasutassal, egykor helybéli állomásfőnökkel. Megjegyzésként csak annyit tesz: a vasutasember, volt helybéli pártvezető seregnyi konfliktust vállalt föl a falu érdekében. Mindig vitázott, bárkivel szemben védte Pusztamérges érdekét. Mit lehetne ilyen indíttatásra tenni? Kérdezni az érintettet, beszéltetni, hallgatni, s az elmondottakból következtetni. Villanásnyi idő alatt odahagyja a frissen készült ebédet a tovahaladt déli órán Rózsi János, amint szóra akarom birni. Eszembe ötlik a jótanács, nem kell föltétlenül közbekotyogni, hagyjuk beszélni, akinek mondandója van. Fertályóra telik, s még a háborúban hadakozik bátyámuram. Szerves része az életének, ifjonti éveinek a háború, az angol, majdan francia fogság, s képzeljem el: a nyugati hadifogság bő másfél éve se volt eszem-iszom. A franciák is nyaggatták az embert, kevéske kenyérrel jócskán mozgatták a szúken ötvenkilós fogoly férfiakat. No, de kérem, hogy került pusztamérgesi állomásfőnöknek a gyökeresen Szegedalsóvárosi polgárember? Azt mesélem, arra akarok kiérni, mondja válaszul és a nyugdíjemelésre vonatkozó igazságtalanság a végszó. Érthetetlen, a nyugati fogságból mi okból akarnak csak fél évet beszámolni összesen? Gondolja valaki, hogy az sokkal különb volt? Nem tudom, nem gondolom - motyogom magamban. Rózsi János pedig a maga akkurátus gondolatmenetével éppen hazatér a fogságból, találván magát akkor már kommunisták uralta műhelyben, s mert úgy nézték szabadult francia fogoly mivoltában, mint a leprást, sürgősen más megoldást keresett. Titkolva tanult, hogy a forgalmi szolgálatba jusson, ott szocdemek voltak, azt még inkább bírta. Lám, a munka nem pusztán tisztesség, becsület dolga, még csak nem is a mostanában mind hangosabban említhető pénz a főszereplő. A politika, uram, a politika. Az volt errefelé fontos. Amint Rózsi János belefeledkezik a szépreményű jövendő helyett a küzdelemmel teli múlt elemzésébe, az idő nekilódul. Ami évtizedekben telt, akkor lassan, igen lassan múlt. Veszekedéssel teli, azért, hogy ne nyilváníttasson politikailag indokolva amolyan tanyás ligetté Pusztamérges, ne akarjanak ott fejleszteni, ahol a környezet nem indokolja, s főleg nem Pusztamérges kárára. Rózsi János nem dicsekszik. Arról tőmondatosan szól, mit sikerült kiveszekednie falujának a párttitkári tisztségbe keveredve. Kissé védekező reflexként hat, amint említi, soha egy gyufaszálnyi javadalmazást, hasznot nem húzott a politizálásból. Bizonyos: mindenfelé jó emberként tartják számon. Akartak belőle a falubeliek még hetvenkét esztendősen is polgármestert csinálni. De ahhoz már fáradt. Ehhez juttatta a megannyi hiábavaló közéletieskedés, munkahelyi konfliktus. Mondta még MÁV-igazgatónak is annakidején: emlegethetik hogy a kisvasút működtetése gazdaságtalan. Mondják a bolondnak, aki bottal pucolja az ablakot. Mégis: a kisvasút helyén egyik szakaszon műút kanyarog. De még az a jobb. Másutt gazzal vert domborulat. BECSEI PÉTER A koldus ott ült délutánonként a földön, szemben a kakasos templommal. Hátát az Építők Sportpályájának deszkakerítéséhez támasztotta, és meredten nézett a semmibe. Szempillája csak akkor rezzent meg, amikor a piacra tartó háziasszonyok megszánták egy-egy tompa koppanású alumíniumérmével. Gyerekként igen nagy gondot okozott, higgyek-e saját szememnek, merthogy frissdiplomás magyartanárnőnk rendíthetetlen energiával győzködött bennünket: a szocializmusban nincsenek szegény emberek. A létbiztonságról, az ingyenes oktatásról és egészségügyről mint a rendszer nagy vívmányáról beszélt, meg arról, aki nem dolgozik, ne is egyék. Magyarán: aki e Moldova György Arról koldulunk? paradicsomi állapotok között utcára kerül, vessen magára. Szerencsétlenségének oka csakis saját lustasága lehet. Ezt el is hittük, mi több, volt egy-két évtized, amikor eltűntek a koldusok, legalábbis a szemünk elől. A diktatúra langymeleg állóvizében lubickoltunk a tisztes létbiztonságban: amíg kenyérrel tömték a szánkat, nem hiányzott annyira a beleszólás joga sem. Mint a feudalizmus röghöz kötött parasztja is addig volt elégedett, amíg nem kezdtek ropogni körülötte a társadalmi keretek. Amikor Angliában elzavarták földjeikről az embereket, hirtelen jött szabadságukat létbizonytalanságként élték meg. Ezért is jutott eszébe az angliai Erzsébetnek, hogy állami gyógyírként kiadja az 1601 -es szegénytörvényt. Márpedig szegények azóta is vannak. Most, hogy ezúttal nálunk is éppen szétesett a régi struktúra, akár az 1600-as évek piaci rendszerre áttérő Angliájában, a változás emberáldozatokat követel - ha a közösség, az állam engedi. Az új rendszer önmagáról állítja ki az erkölcsi bizonyítványt, aszerint, miként bánik azokkal, akik feláldozzák magukat a társadalmi fejlődés oltárán. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, speciális szakemberekre van szükség. Olyanokra, akik el tudják dönteni, ki az, aki önhibájából kerül a lét perifériájára, és ki az, akit a történelem vagy a soha nem mérlegelő sors sodort oda. Akik egy erzsébeti törvény szellemében minden embernek kijáró tisztességes élethez is segítik a rászorulót. Nehéz - és nemes - feladatok várnak itt még a szociális munkásokra, a két év múlva végző, első magyar diplomás gárdára is. A mintegy százéves múltra visszatekintő, nálunk azonban csak most cseperedő szakmán is múlik, hogy a nagysokára megszerzett szabadságot ne szegénységként élje meg ez az ország. Mert akkor valóban mindannyian „arról koldulunk. " CHIKÁN ÁGNES A félelem kapuja 35. rész a vállára vetve gyalog vágott neki az útnak. Anyja szállásadónője már várta, ebéddel kínálta meg, az asztalnál csendesen elbeszélgettek. Elmondta, hogy Borsosné állapota karácsony óta fokozatosan romlott, mind nehezebben viselte el az időjárás ingadozásait. Néhány nappal ezelőtt a hirtelen enyhüléstől is fulladozni kezdett, majd éjszaka szívrohamot kapott, kihívták az orvost, de már nem tudott segíteni rajta. A járási kórházban felboncolták az öregasszonyt, aztán visszaszállították Kerkahidasra és most kint fekszik a községi temető ravatalozójában. - Megtettem mindent, amit tudtam - mondta a szomszédasszony kiváltottam a halotti bizonyítványt és elintéztem az ingyenes temetést. Üzentem a tisztelendő úrnak is, hogy jöjjön ki, neki majd kell adnod valami pénzt. - Kinek szólt a temetésről? - Anyáddal sokszor megbeszéltük, hogy kiket értesítsek, ha meghal. Táviratoztam neked és a testvéreidnek az intézetbe. - Nem tudom, elengedik-e őket?! Csak kísérettel szokták, hogy meg ne szökjenek. - Én se tudom. Üzentem Nyíregyházára is apád rokonságának, az ő címük is fel volt írva egy füzetbe. Örülök, hogy legalább te megjöttél, nem tudom, mit csinálnék egyedül. - Hánykor lesz holnap a temetés? - Két órakor, délután. Jól utaztál? Ha fáradt vagy, ledőlhetsz egy kicsit. Borsos nemet intett, felállt az asztal mellől: - Köszönöm az ebédet. Van itthon valami, amivel meg tudjuk kínálni a vendégeket? - Maradt egy kis hurkakolbász, de az italból kifogytam. A fiú bólintott, elkérte a kerekes bevásárlószatyrot. Kint az előszobában leakasztotta a szögről régi házuk kulcsait először arrafelé került. Átbotorkált a már földre dőlt drótkerítésen, megállt az udvar egy szárazabb szögletében és körülnézett: a magára hagyott portán minden a pusztulás jeleit mutatta, még az ásott kutat takaró lécalkotmány is megingott, tetején eltörött a szélkakast helyettesítő faragott kis repülőgép. A telek felső végén a gaz már körbenőtte az apja által tervezett új épület félig elkészült pincerészét. Csak itt-ott ágaskodott fel a burjánból egy kiálló betonvas reménytelennek látszott, hogy valaha is folytatni lehessen a munkát. Átgázolt az udvar sáros füvén, benyitott a régi vert falú házba. A beszakadt tetőn most is csorgott be az olvadó hólé. Borsos elképedve látta, hogy a tükrös toalettszekrény előtt két-három centi magas gombatelepek nőttek ki a padlódeszkákból, önkéntelen mozdulattal rájuk tiport. Borsos nem számíthatott rá, hogy az elkövetkező időben hamarosan újra idevetődik, így, mintha végképp búcsúzna, leakasztott néhány családi fényképet a falról. Magához vette apja néhány apró személyes tárgyát is: egy réz öngyújtót, régi törött collstockot, fából faragott borotvatartó dobozt. Bezárta az ajtót, aztán vissza-visszapillantva, a vegyesbolt felé vette az útját. Míg a polcok között járkált, szemét a földre szegezte, hogy minél kevesebb ismerőst kelljen üdvözölnie. Úgy érezte: anyja halála sem oldhatja fel azt a lenézést, mellyel a falusiak kezelték a családját. Ha valaki mégis megszólította és részvétét nyilvánította, Borsos csak egy kurta biccentéssel köszönte meg. Pálinkát, konykot vett és megrakta sörrel a kerekes szatyrot. Nem számított sok látogatóra, a maradék italt anyja egykori gondozónőjének akarta adni, hálából, amiért elintézte a temetéssel kapcsolatos teendőket. (Folytatjuk.)