Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-22 / 95. szám

SZERDA, 1992. APR. 22. KULTÚRA 5 PÉTER LÁSZLÓ „Nagy vagy a kicsinyekben..." (1.) Tömörkény István halálának hetvenötödik évfordulójára Juhász Gyula írta Tömörkényről az író halálának első évfordulóján, 1918. április 24én a Szeged és Vidékében: „Nagy volt ő a kicsinyekben, hogy az írás szavait alkalmazzuk reá, aki a középkori miniatűrfestő barátok áhítatával és buzgóságával örökítette meg a fekete betűk roppant garmadájában a szegedi nép világát." Magam a Tömörkény összegyűjtött műveinek sorozatában 1963-ban megjelent Munkák és napok a Tisza partján című kötet utószavában Tömörkény mikrokozmoszáról beszéltem: arról a kis világról, amelyről ő klasszikusan nagyot alkotott. Irodalmi divatok, izmusok ellenére mégiscsak az a legnagyobb művészet, ha a zseni szeme megfigyeli, íriszere fényképezi az élet ezerszínű mozgását, és képes oly művészi szavakkal megörökíteni, hogy századok múltán is szellemi gyönyörűséget szerez vele olvasójának. Ebben volt óriás Shakespeare, akiről először Arany János idézte a biblikus hangulatú axiómát: nagy volt a kicsinyekben. S ezt érvényesítette joggal Juhász Gyula Tömörkény írásművészetére is. Róla ezzel egybecsengve írta 1966ban a Tömörkény Emlékkönyvben Illyés Gyula: „Tolsztojjal szőtték egy bordában". Tor Diákkoromban, bár én voltam gimnáziumi tanuló, Ferenc bátyám túltett rajtam az olvasás szeretetében, pedig ő a fölsőipariskola villamossági tagozatára járt, s az ózdi vasgyár műszaki tisztviselőjeként hurcolták el 1944 decemberébeh az oroszok, s a szállongó hírek szerint huszonegy évesen tífuszban pusztult el. Hamvai a foksányi legelő földjével keveredtek el... Emlékszem, föl-fölnevetett, amikor a Pickwick-klub-ot olvasta. Én később sem barátkoztam meg Dickens különös, nekem idegen, sajátosan angol humorával. De azt én is megértettem, amikor bátyám Tömörkénynek Tor (1896) című elbeszélését olvasva kacagott föl, s osztotta meg velem esztétikai élvezetét: mennyire hangulatos, ragyogóan elkapott kép, amelyet az író egy jellegzetes kifejezésbe sűrít ösze. Tanyai disznótorról van szó. „Azon a bizonyos reggelen aztán korán kelnek. Még sötét a táj, a hold lement, csak a hó világít. Ebben a hóban fekete pontok mozognak, itt is, ott is egy, ezek a segédkezők. Lassan érnek a tanyához, beköszöntenek, és szívélyesen fogadtatnak. Pál gazda tölt a pálinkás pohárba, keresztet vet rá, és azt mondja: -No. így sorba kóstolják az italt, amely után rögtön a munka következik. A gyerekek félve húzódnak meg a szobában, midőn odakint nagy ordítás támad. A poca zengi a hattyúdalát. - Ide a tálat! - kiáltja valaki. Még néhányszor sikít az állat, aztán vége. Hirtelen nagy a világosság a tájon, amely az ablakon is bever. Erre kifutnak a gyerekek, s a nagyobb büszkén kiált a kisebbnek: - Ahun a!" Ez az ahun a pompás megfigyelés és ragyogó megörökítés. Ez tetszett annyira a bátyámnak, s azután, hogy a jelenet megképzett előttem, mindmáig nekem is. Az ilyenekben kezdtem meglátni Tömörkény ábrázoló művészetének nagyságát. Ez az ahun a még két másik elbeszélésében is erős hangulati töltést sugallva fordul elő (Beszélgetés, 1896; Kétkezi munkások, 1899). Magyarországi Ahol most bosnyákok, szerbek, horvátok ádáz dühvel néznek egymással szembe, „a görbe hegyek országában", 188889-ben Tömörkény a szegedi 46. gyalogezred bakáival együtt szenvedte a kolóniaélet, a táborozás viszontagságait. Boszniának emlegetik, holott Montenegró, a mai Crna Gora területére esett, az ún. szandzsákban, a lármás vizű Lim völgyében meghúzódó kis bosnyák városkával, Prijepoljéval szemben. A város a Ranjevic, a tábor a Cadinje meredek oldala alatt lapult. E föld Törökországhoz tartozott, de az 1878-i berlini szerődés szerint „Európa beteg embere", a rogyadozó török birodalom kénytelen volt belenyugodni, hogy a kereskedelmi útvonalakra az Osztrák-Magyar Monarchia katonái ügyeljenek föl. A Lim hídjának város felőli Republic és Makám A fiatal zenekarok között páratlan sikert könyvelhet el a Republic. A csapat pár éve létezik, s tavaly ősszel már a harmadik nagylemezük jelent meg. Bár van egy kis csalafintaság is a dologban, hiszen rövid pályafutásuk alatt már írtak egy újabb üstdobszimfóniát, ugyanis második albumukon - mely csak kazettán jelent meg - a csapat dobosán kívül más nem szerepel. Az akciót a Hungarotonnak köszönhették(?) a legények, de nem sokáig fájdították miatta fejüket, hiszen az ominózus albumra néhány héttel megjelent az immár harmadik - valójában második - Republic nagylemez, a Hoppá, Hoppá!!! A Quint gondozásában megjelent album anyagával országjáró koncertkörútra indultak, Szegeden április 23-án, csütörtökön, este 7 órakor lépnek fel az ifjúsági házban. Előzenekar a fiatal kecskeméti együttes, a Kortársak. Rigoletto jubileuma Gyimesi Kálmánt köszöntötték a színházban végén anatóliai, a szemben levő oldalán Szeged környéki parasztkatonák vigyázták a járókelőket meg egymást. Többnyire nagy békességben, együtt kártyázgatva. Barátságuk csak egyszer került veszélybe, amikor egyik magyar a muzulmánok szeme láttára szalonnázni kezdett... A rövid csörtének szerencsére hamar véget vetett Vécsey káplár bölcsessége, és szent lett a béke. A hazulról több hetes késedelemmel érkező csomagnak „magyarországi" volt a beceneve. Ezt várták a honvágyó paraszfiúk karácsony előtt is. Nagy volt a készülődés: fenyőgallyat állítottak*a „köztisztasági ládába" (magyarán a homokkal teli köpőcsészébe), gyertyát kötöttek rá, és díszül a közkatona legszebb ékességét, a lövészkitüntetés piros bojtját. Feszülten nézik a behavazott hegyoldalt, vajon jön-e már a patrul, a járőr, hogy átadja az öszvérháton hozott poggyászát a tábori postásnak. A szegedi bakák parolija zöld volt, ezért is csúfolták őket levelibékáknak. A postás altiszté más színű volt, ezért kapta a „furcsaparolis" nevet. Legalább innen átadom a szót az írónak: „Kint még minden csendes, csak a hulló hó susog. Igazi mély csönd van a völgyben, mert a Lim lármája olyan megszokott, hogy 'az nem számít. Azután akkor hirtelen fegyverdörej, amit a Csadinya és a Rajnovics sziklái visszavernek. A patrul ereszkedik lefelé Szavin-Lakatnál. A zselaznyica apró vize mellett elhaladva kibontakoznak a hófátyolból a hóemberek, utánuk a polyák gyalogszekerészek, kantárszáron egy muli... két muli... három muli... A magyar Jézus megérkezett Törökországba, s a furcsaparolis átveszi birodalmát. Egy félóra múlva Csukonyi Bálint viszi a hóban a fonatos kalácsot a poszton álló Ibrahimnak: - Ögyél, Ibró testvér. Magyarországi. " Valahányszor ezt a két utolsó mondatot elolvasom, megborzongok a gyönyörűségtől. Az emberségnek, a népek testvériségének propagandától mentes, hiteles, csodálatos jelenete. És elbűvölő szava! Megbocsátható kis kérkedés is van benne: mi otthon, Magyarországon, szegények vagyunk, de lám, ilyen finom dolgot süt és küld az anyánk ide a világ végére... Fonatos kalácsot! „Ögyél, Ibró testvér. Magyarországi." Az elbeszélésnek is ez a címe: Magyarországi. S az első világháború embertelen vérengzéseinek idején írta Tömörkény: 1915-ben. Sose tagadta, hogy ezt a szerepét szereti legjobban, s közönsége is régóta tudja: a szegedi Rigoletto - Gyimesi Kálmán. A tegnap esti operaelőadás után a tagozat megbízott vezetője, az előadás vezénylő karmestere Molnár László köszöntötte a baritonistát, abból az alkalomból, hogy harmincadik évadját tölti a Szegedi Nemzeti Színházban. Aznap este lesz még egy koncert, este 8 órától a Tamási Áron Szabadidőközpontban lép fel a Makám együttes. A csapat stílusát - bár szögesen különbözik a Republicétól - nehéz bármiféle műfajba beskatulyázni. A Közelítések című lemezük a lemezgyár katalógusában népzeneként szerepel, viszont az egyik zenekartag nyilatkozatában vallotta, hogy a távolkeleti zenék átértelmezéséből születtek az egyes kompozíciók. Ám a számok címei már önálló produkciókat sejtetnek: Keleti Pu., Kettős él, Trió, Vízóra. De nem is érdemes a műfajokkal vergődni, hisz különleges hangzásviláguk, a számok intenzív, aszimetrikus ritmikája minden bizonnyal nagy hatást gyakorol a TÁK közönségére. TV A néma lány, avagy az emberiesség fénye PANEK SÁNDOR A darab. Kurázsi mama, a markotányosnő két fiával és néma lányával a protestáns hadak útját követi, s megpróbálja kihasználni a háborút. A hosszúra nyúlt vallásháború számára üzletet jelent, fiait, akik addig elhullott lova helyett a szekeret húzták, katonának adja, majd mindkettőt elveszti a háború forgatagában. De egyik sem csatában esik el; Stüsszi, a becsületes, az ezredpénztárt menti egy vesztett csata után, s így fogják el, mint tolvajt, Eilif a bátor pedig ugyanazt teszi egy háromnapos béke idején, amiért a harcban még kitüntették: fosztogat; őt is kivégzik. Kurázsi mama igazodik a fejleményekhez, és igazodik körülötte mindenki. A darab egyetlen pozitív hőse a néma lány. Kattrin számára a háború vége talán a nyugodalmas életet, talán a házasságot jelentené. A háború azonban véget nem érően folyik, és Kattrin, az egyetlen, aki addig védetten, nem önállóan viszonyult a kiszolgáltatottsághoz, Kattrin a történet egyetlen szabadon választott tettét viszi véghez: egy háztetőn dobolva felhívja az ostromlott város figyelmét az ellenségre. Kurázsi mama lányát is elveszti• Egyedül húzza tovább szekerét. Bertold Brecht Kurázsi mama és gyermekei (Krónika a harmincéves háborúról) című drámáját Soltis Lajos rendezésében adta elő az Újvidéki Színház, a vajdasági színházak 42. találkozóján. A darab, amely 1939-ben született, egyike Brecht demonstratív drámáinak. Amit időszerűsége miatt Újvidéken hozzá lehetett tenni, ahhoz korszerűségén át vezetett út. A háború zűrzavarában a haszon és az anyaság között egyre csak veszítő asszony (amelynek szerepét a rendező felbontja, négy színésznő követi egymást benne, s ezzel sikerül megragadni egy roppant áttűnő jelenséget: az anyaság árnyalatváltozását); az expresszív típusok, amelyek fő vonása oly módon stilizált, hogy az hatásában eluralkodik a szerepen, de nem fosztja meg valóságosságától; harmadsorban pedig a hagyományos brechti keretjáték, a háborús tudósításhoz (óh! kis színes műfajok!) hasonló előadásszerkezet. Ez az, amit az előadás elvárhatóan teljesít. Ami ezen túl van. Azt kezdjem egy történettel. Anyai nagyapám, miután a második világháborúban átvészelte a tordai csatát, egyebe nem lévén, aranygyűrűjét küldte haza újszülött lányának ékszerre-valóul egy szabadságos katonával, és a küldöncre rábízta óráját is: vinné el megjavíttatni. A katona megérkezett, s a két ismerős tárgyat szótlanul tette az asszony elé az asztalra. Ugye értik? Halálhírnök, halálhír nélkül. A brechti dráma kulcsa - egy rendhagyó szférában (a háború) történő köznapi eset, amelyet ismertsége ellenére idegenné tesz egy mozzanat. Ilyen a brechti világ, a Kurázsi mama és gyermekei, a háborús krónika világa is. A szerző maga int: „A legkisebb cselekvést, a látszólag egyszerűt is bizalmatlanul nézzétek! Vizsgáljátok meg, szükséges-e, különösképpen, ha megszokott!". A brechti dráma is úgy tudja: a halál hírét szótlanul hozzák. Az az eset, amit nem értelmez a színpadhoz gyakran felsúrof hatatlanul odaragadt illúzió, az késztet igazán arra, hogy a létező dolgok képe a maga színeváltozásában táruljon a néző elé. És az újvidéki előadás, amellett, hogy megőrzi az elidegenítő expresszív jelenetek brechti sorát, utat talál egy dramaturgikus műfajokon túli színházi pillanathoz. A jelenet a Kattrin szerepében játszó Szilágyi Rövid Eleonóra nevéhez fűződik. Kattrin. Némaságával számomra e szótlanság kifejezője és feloldója egyben. A rendező, Soltis Lajos talán legnagyobb felfedezése, hogy a néma lány alakján keresztül megtalálja azt a rést, amin az emberiesség fénye tükrök nélkül, saját forrásából szűrődik a közönség felé. Kattrin a háztetőn ül és dobol. Alatta a katonák. A dob hangja a néma lány kezében, ez az ütemes dobaj, amely egy kétségbeesett fohász végén szólal meg, ez lehet a darab egyetlen felszabadult indulattól fűtött hangja. Láttam a közönséget: ekkor már nem volt, aki ne tudta volna, hogy ez az ütemes dobolás már a minden érvéből kifogyott emberi ész, sőt, mint a szívdobogás, az emberi élet végső, önmagát feltáró jelzése a háborús kor felé, amivel annak így, tisztán és önmagában nincs más mit tennie, csak meghallgatni vagy elhallgattatni, hiszen ez saját valójában nem, csupán érdekeivel együtt lehet kiszolgáltatott. Az emberiesség végső tartaléka nem a szavakban, és nem is a tettekben van. Inkább abban a felismerésben, hogy legalább szívdobogásunkkal egymásra hasonlítunk. A humanitás egyéb, mindig ideiglenes formáiban kételkedni lehet. A szétszálazhatatlanul bonyolult emberi lélekből is egymást felváltva és színezve ered a jó s a rossz. De ez, ez a létezés következményeit nem ismerő, tehát egyedül a létezést szolgáló hang, ez félreismerhetetlen. A színpadi játék révén a darab e ponton olyan magasba szökken, amilyennek a létezését Brecht talán tagadná. A szerző nem ismeri el, vagy inkább nem használja ki a tragédiát - a harmadikat sem. Kattrint lelövik, a dob elhallgat, nyomában megszólalnak az ágyúk. Kurázsi mama tovább húzza a szekerét. A kiszolgáltatottság marad, amilyen volt. Brecht nem válaszol, az előadás pedig már megtette a maga módján. Egy jelenettel, amely ha zárójelenet marad, bizonyára jótékony illúzióval tölti meg az emberek szívét. De nem marad az: „De ak( még nincs föld alatt/ Kapcát cserél és talpra áll." Soltis Lajos tudja, hogy amit Brechttel elmondhat, az nem egy illúziókkal megváltandó világra vonatkozik. Hogy elég-e hozzá, vagy nem elég, az már nem a darab belső kérdése. Mielőtt mégis válszolnánk, gondoljunk arra: a világ nyitott kérdései fájnak ugyan, de a sebeket mindig a válaszok ütötték.