Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

SZOMBAT, 1992. APR. 18. m Jm MAGAZIN I Botond Károly: Stációk 2-3 A feltámadás nem feledteti a nagypénteket Dr. Jeleníts István piarista tartományfőnök: Jézus - az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint — péntek délután halt meg a kereszten. Barátai sietve s ideiglenesen temették el, hogy a holttest körül végzett munkálkodásukkal meg ne szegjék a szombati nyugalmat, amely alkonyattól alkonyatig tart. „Harmadnapon", vagyis vasárnap hajnalban keresték fel a sírját gyászoló, kenetet vivő asszonyok, hogy a végtisztességet teljessé tegyék. Ekkor kezdődtek a húsvéti tapasztalatok, amelyekről a négy evangélista más-más szavakkal, de a lényeget tekintve egybehangzóan számol be: a sírt üresen találták, aztán többeknek „megjelent" a feltámadott. Nem úgy, ahogyan azelőtt ismerték, hanem mint aki már az Atya dicsőségének részese. E különös tapasztalatok tanulságát végül abban foglalta össze az egyház, hogy Jézus feltámadt. Nem azért, hogy földi életét néhány esztendővel megtoldja, aztán megöregedjen és meghaljon ismét, most már végérvényesen, hanem hogy az Isten örökkévalóságába költözzék. A feltámadott Jézus - tanítványai előtt - sebhelyeire mutat, azokkal „igazolja magát", hogy valóban ő az, akit nagypénteken keresztre szögeztek. Ezek a sebhelyek nem tűntek el a három nap alatt, nem fognak beforrni ezután sem, inkább ragyogni kezdenek. A húsvét dicsősége nem feledteti a nagypénteket, inkább megdicsőíti. Hiszen Jézus épp a sebhelyeivel, fájdalmas halálával teljesítette be azt a küldetést, amelyet az Atyától kapott. Mindvégig hűségesen Istenhez - s hozzánk, emberekhez is. A húsvét üzenete, hogy nekünk sem kell elkeserednünk a sebeink miatt. Egy betegség, amely hosszabbrövidebb ideig akadályoz abban, hogy fontos és közérdekű, jó elhatározásainkat valóra váltsuk, esetleg egyszer s mindenkorra korlátozza cselekvőképességünket: ugyanúgy megdicsőülhet, mint Krisztus sebhelyei. A természet s a világ eredményeink szerint becsül minket. Végső soron fordulhat úgy, hogy életünk legértékesebb órái, korszakai azok lesznek, amelyekben igyekeztünk elfogadni a megalázó szenvedést, erőnk, alkotókedvünk megfogyatkozását. Hisz könnyű a világ elismerésétől övezve tenni a jót, sokkal nehezebb jó képet vágni ahhoz, ami miatt legtöbben elfordulnak tőlünk. Nem jelent ez kóros és hazug tetszelgést a fájdalomban, inkább valami belső szabadságot. A legutóbbi néhány emberöltő sokat tett azért, hogy a szenvedést kiiktassa az életünkből. Nagy eredmény ez, de van vjsszája is. Manapság nemigen edződünk hozzá a sebekhez, ha mégis bajba jutunk, felháborodunk, kétségbeesünk miatta. Az öngyilkosságok elszaporodása nem azt jelenti-e, hogy értelmetlennek gondoljuk a sebzett életet? Mintha kitűznénk gondolatban egy minőségi mércét, s azon alul már nem vállalnánk a dolgot. Nem ide nyúlik-e vissza a drognak, az alkoholnak divatja is, hogy tiszta fejjel nem fogadjuk el képességeink korlátozását, azt, amit a keresztény nyelvhasználat egyszerű szóval keresztnek nevez? Tovább is mehetnénk: ha saját sebeinket alig, vagy sehogy sem viseljük, sokszor haraggal fordulunk el másokétól is. Érdekes modern tapasztalat, hogy a segítség lehetőségcinek Húsvét üzenete A húsvéti ünnepkör alkalmából három nagy keresztény felekezet egy-egy kiemelkedő személyiségét kérdeztük: - Mit tart ön a legfontosabbnak elmondani ma a húsvét misztériumából a köznapok gondjaival küszködő embereknek? - A feltámadás eszméje mennyiben segíthet a szükséges erkölcsi, eszmei megújulásban? kimerülésekor részvét helyett támadó kedv ébred bennünk a szenvedők iránt. Valahogy úgy érezzük, felháborító, hogy minden próbálkozásunk ellenére gyógyíthatatlanok. A húsvét híre hívőket, nemhívőket egy olyan „megoldás" ötletével ajándékozza meg, amelyre magunktól nem gondoltunk volna. Ha a sebek, a mi sebeink s a körülöttünk élőké értékesnek bizonyulhatnak, sőt minden nagy tettnél, eredménynél értékesebbnek, akkor valóban megnyílt előttünk a megváltás kapuja. „Elsőkből utolsók, utolsókból elsők" lehetnek, ahogyan Jézus mondta is. Akkor értelme van a türelemnek, az alázatosságnak, s gyarapodásunk a szeretet, amely képes az áldozatra. Megint Jézus mondása szerint: „Aki az életét meg akarja tartani, elveszíti, aki kész elveszteni, megtalálja." Ettől hangos a húsvét, ez csendíti meg a harangjait. „...Nem csak kenyérrel él az ember" Dr. Harmati Béla evangélikus püspök: - Különbséget kell tennünk korunkban ökonómia és metaökonómia között, figyelmeztetett erre az 1977-ben elhunyt német származású angol közgazdász-filozófus, E. F. Schumacher. Azaz, meg kell különböztetni életünk azon tényezőit, amelyek ökonómiánk, gazdaságunk, életterünk emberi-hatalmi körébe tartoznak, valamint azokat a tényezőket, amelyek „metagazdaságiak", azaz túlvannak a gazdasági kiszámíthatóságon, a mennyiségi kategóriákon. Amit az ember nem maga alkotott, amit maga nem is tud előállítani, az van túl az ökonómián. Az idézett gondolkodó a görög filozófia négy ősi alapelemét, a földet, azaz az emberi, állati és növényi élővilágot, a levegőt, a vizet és a tüzet, azaz az energiahordozókat sorolja ide. Világunk metagazdasági területeihez tartoznak az ünnepek is, akár történelmi-nemzeti, akár vallási ünnepek legyenek is. Az emlékezés, a tiszteletadás mellett emberi, közösségi létünk alapkérdései kerülnek elő. Az ünnep több, mint szép külsőségek, pihenés, meg munkaszünet, díszesen és bőségesen terített asztal. 1992 húsvétján fontosnak érzem az ünnep üzenetéből, misztériumából kiemelni azt a jézusi igét, hogy „nem csak kenyérrel él az ember..." Nagyon is jelentősek a gazdasági élet, a termelés és fogyasztás, a piacgazdaság kérdései, szabad azonban a vízszintes-materiális tájékozódásból függőleges-spirituális irányba is tekintenünk. Húsvét mondanivalója itt egy páratlan történeti személy, Jézus Krisztus alakjához kapcsolódik. Az egyházi rend szerint ezt az ünnepet a böjti időszak hat vasárnapja, majd a nagyhét készíti elő. Az evangélisták leírása alapján követjük végig a názáreti Mester földi életútját, akit pörös eljárásban - ma úgy mondanánk; koncepciós per során ítélt el a jeruzsálemi nagytanács és Pilátus, a római helytartó. Ez a per Jézus személye titkát próbálta kideríteni, erre irányultak a kérdések: „Te vagy az Isten Fia? Te vagy a zsidók királya?" A nagypénteki golgotai keresztfa felirata Pilátus fogalmazásában vádirat és ítélet egyszerre: „A názáreti Jézus, a zsidók királya." Úgy látszott akkor, nagypéntek este, ezzel a kivégzéssel az ügynek vége lett. A szűk tanítványi körből Júdás volt az áruló, de a sziklahitű, keményen fogadkozó Péter is háromszor tagadta meg Mesterét. Kapkodó tanácstalansággal gyászoltak a szélesebb tanítványi körhöz tartozók, megnyugodva tértek vissza a megszokott ügymenethez a jeruzsálemi nemzeti és birodalmi vezetők. Húsvét hajnalán azonban történt valami. A sírhoz siető asszonyok és tanítványok nem találták Jézus testét. Megjelent először néhánynak, majd a tanítványoknak együtt. A kételkedő Tamás elé odatartotta átszegzett kezét és lábát, az őt háromszor megtagadó Pétertől háromszor kérdezte meg, szereti-e, és az igenlő válaszv után a tanítványok pásztorolását bízta reá. Keresztelni, tanítani, igét hirdetni küldte követőit azzal az ígérettel, hogy velünk van mindennap. Húsvét, a feltámadás misztériumát a gabonamag példázatával magyarázta. Földbe hullva meghal, de belőle új termés jön elő. A jézusi életmű áldozati, szakrificiális eleme arra figyelmeztet, hogy új élet, megújulás mindig áldozatot föltételez. A világ talajába hullott gabonamag, a názáreti Jézus életéből micsoda hatalmas vetés sarjadt! Előfordul tavasszal, hogy a kifagyott őszi vetést kiszántja a gazda, és újat vet a helyére. Hányszor próbálták meg kerek kétezer év alatt eltávolítani, kiszántani az embervilág talajából a jézusi vetést valamilyen mélyszántással. Nem sikerült, mert Jézus országa, Isten lelki birodalma nem e világból való. Isten szeretetét hirdette, hogy mi is szeressük egymást, megbocsátott, hogy mi is megbocsássunk, békességet hirdetett, hogy mi is a békesség emberei legyünk. Az a véleményem, hogy Magyarországnak 1992 húsvétján nem elsősorban anyagiakban, pénzben, külföldi vagy hazai tőkében van hiánya, hanem kevés a lelki, a spirituális „vagyon", a „metagazdasági" érték. Hiánycikk mások megbecsülése és megértése, a békesség, a tolerancia. Ha nem is tudunk mindnyájan mindig olyan messzire menni, mint Jézus, a „szeresd embertársadat, mint magadat" követelésével, legalább addig kellene eljutni, hogy a „másik", a máshogyan gondolkodó, a más nyelvet beszélő, más történelmi háttérből származó, más vallású, más bőrszínű, más párthoz tartozó szintén ember, és ezért „embertárs." Talán nem barát, de „fele-barát". Jézus ígérete nem az, hogy itt és most tökéletes emberek lehetünk, akik tökéletes, hibátlan társadalmat, környezetet, családot, kisebb és nagyobb közösséget építhetnek ki maguknak. Élete, halála és feltámadása arról szóló üzenet, hogy lehet a meglévőt még jobbá formálni, lehet újat kezdeni, mert úgy bocsátotta el a bűnbánót, hogy „eredj el, és többet ne vétkezzél!" A gazdasági kiszámíthatóságon, a mennyiségi kategóriákon túl a spirituális, lelki értékek terén történő megújulást ígér, és erre hív húsvét misztériuma. „És mégis - mégis" Dr. Tőkés László református püspök: Mondhat-e egyáltalán valaki valami újat, hitelest, korunkra s népünkre egyetemesen érvényeset a bibliai feltámadás óságos keresztyén „újdonságáról", mely egykor lázba hozta a sziklasírhoz siető asszonyokat s a kérges szívű, de mégis ámulatra képes tanítványokat, és mélységesen felkavarta a dicsőségébe belefáradt római birodalom lelkiszellemi állóvizeit? Mondhatunk-e még valamit ennek a mindig végveszélyben sodródó katolicizmusában önérzetes, reformáció viharaiban tisztult, ínségre fordult hitében megcsökött népnek életről, halálról, feltámadásról, a lét végső dolgairól, nemléttel határos dimenzióiról? Eszembe jut a gazdag és Lázár tanulságos, de kiábrándító bibliai története. A pokol fenekére jutott gazdag ember földön maradt testvéreire gondol, és saját gyötrelmes sorsán okulva, s hogy mentse még a menthetőt, üzenni akar nekik, hogy példáján okulva térjenek meg - így őrizkedjenek az örök haláltól. Az élettel és halállal rokon, évezredesbölcsességgel teljes ősatya, az illúzióktól mentes Ábrahám azonban hamar lehűti az elkárhozott gazdag ember botor ábrándjait: ne fáraszd magad, hagyj fel a reménnyel; „ha Mózesre és prófétákra nem hallgattak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámadt." (Lk. 16,31). Nos, a feltámadás ünnepének előestéjén, némelykor heroikus, máskor voluntarizmusnak tűnő, rengeteg programom, munkám, testet-lelket őrlő vállalásom közepette épp ezen gyötrődöm, s Vörösmarty „könyvtári" gondolatain rágódom: „A - Bibliában - írt betűket a sápadt levél halotti képe kárhoztatja el. Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e (...) a világ elébb?" Érdemes volt-e Krisztusnak meghalnia? Használt-e a feltámadása? Van-e, akinek mondani a Nyugat XX. századi alkonyán s az istentelen kommunizmus látványos végén: „Mit keresitek a holtak között az élőt?" Nincsen itt, mert feltámadott" (LK. 24,5, Mt. 28,6)? 1992. húsvétjának ünnepén a feltámadás hiábavalóságának érzése kísért. Ne várjon hát tőlem senki önfeledt, hozsannázó dicshimnuszt a halál felett aratott győzelem bajnokáról, akit korunk is példás formában számtalanszor megfeszít, jaját nem hallja, feltámadt életét nem értékeli. Magyar népemhez is nehezemre esik szólnom lelkesen, hiszen érzésvilágából talán már a „Feszítsd meg"-re sem futja, hanem méla közönnyel sújtja Megváltó Krisztusát. De végül, mégis, éppen a hit közismert abszurditásának jegyében és Vörösmartynak a sivár tapasztalati valóságot felülmúló konok költői gondolatával azt mondom: „És mégis - mégis fáradozni kell." Újra arra a meggyőződésre jutok, hogy nem állhatunk le, nem húzódhatunk vissza a tévéképernyők elé, siralmas szegénységünk szűkülő önkörébe vagy az összkomfortba. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, nem hallgathatunk el, a lantot nem tehetjük le. „Nem ülhetünk tétlenül a hodályban, hallgatva nyájunk bégetését" (Bírák könyve). Nem szabad megadnunk magunk a halálnak. Es újabb „prédikációs körútra" vállalkozom, és a pusztai vándorláshoz hasonlítható, jelen valóságszabta kitérő után vállalom a megbízatást: hirdetem a feltámadás magyar igéit - sajátos erdélyi változatban. Mit üzen nekünk Isten húsvét szent ünnepén, örökkévaló és természetfölötti létének mennyei magasából? Krisztus Urunk a dicsőséges feltámadása által üzeni és a bizonyosság erejével példázza, hogy győzött az éjet a halál felett; hogy „aki hisz Őbenne, ha meghal is él." Üzeni, hogy ne adjuk meg magunkat a halálnak, ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni és lenyűgözni a halál ereje és erői által, hanem töretlen hittel és bízó reménységgel keressük az Élet Urát, hogy feltámadás útján életet nyerjünk. Az élet a legfőbb érték - de sebezhető és törékeny, mint a nádszál. Jézus isteni erejével meggyőzte a halált - megmentette az életet. Mit üzen nekünk Isten húsvét szent ünnepén Magyarországon, az utódállamokban, Érdélyben és a Partiumban, itt Nagyváradon és a végeken? Vannak helyek és korszakok, ahol és amikor rendkívüli erővel működnek a gonoszság halállal rokon erői. Ez az általános helyzet ma Európa egész keleti térségében és ezen belül Romániában, ahol egy istentelen zsarnoki rezsim vesztésre álló erői minden lehetőséget megragadnak, hogy keresztre feszítsék az Igazság Krisztusát és megfojtsák az élni akaró, teremtett és megváltott életet. Kétszeresen is átérezzük ezt mi, kisebbségbe szorult magyarok, akik saját szülőföldünkön immár hetven éve állandóan hátrálunk, szüntelen védekezésre kényszerülünk a túlélés érdekében. Az erőszakos asszimiláció, a társadalmi diszkrimináció, az elöregedés és a kicsinyhitűség szorongatnak, és maholnap nyelvünkön még csak el sem jajonghatjuk. Egyházaink „erős várai" is meginogtak, akár a polgári és nemzeti öntudat. Mégis, „annyi balszerencse közt és oly sok viszály után", húsvét győzedelmes, feltámadt Krisztusa felmentő kegyelemként hifdeti nekünk az életet. Romlásunk és veszteségeink oly nagyok, hogy rajtunk csupán egy „rendes feltámadás" segíthet. Magyarságunk megérett a feltámadásra. Krisztusunk kezébe kész a kegyelem: Hozzá folyamodunk. " Bennünk és általunk is működjenek ellenállhatatlanul a feltámadás és az élet isteni erői. A szétszóratás nagy időket átvészelt népe találjon Istenére és önmagára.