Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. ÁPR. 11. A kettétört pénzérme Zalán Tibor költészetről, elementáris tehetségekről Utoljára 1989 tavaszán találkoztunk. Az írók boltja mellett, az Ady-szobor alatt álldogált. Testhez simuló fekete ruhában, inint annyiszor. Nem magát, a világot gyászolta. A megvert kutyaként nyüszítő földet. Az országot, ahonnan el kellett jönnie - Jugoszláviát -, s az országot, ahová utoljára érkezett, halála előtt. Magyaroivzágot, Budapestet. Nem sajnálta magát, csak mondta a vágásokat, a csöveket, a sugarat. Nem is búcsúzott. Mégis láttam, hogy merő seb, s hogy a szellem egyre pontosabb és tisztább fénnyel nyugszik homloka bőrén. És a szemében lakik. Sziveri János 1990 februárjában meghalt. Barátai és tisztelői még ebben az évben egy alapítványt hoztak létre, s egy irodalmi díjat, mely a nevét viseli. Születésének 38. évfordulóján, idén március 25-én, a Magyar írószövetség klubjában adták át először ezt a kitüntetést. A Sziveri János-díjat Babics Imre költő kapta. Vele és Zalán Tiborral is, az ünnepség után beszélgettünk. Abban az időben, amikor a kollégiumok nyugtalan diákjai még fel-fel dobták az érmet, hogy Heidelberg legyen vagy Göttingen, abban az időben már Nagyenyeden is ismerték Bolognát és Padovát, már tudták, ki görnyedt a könyvek fölé Oxfordban és Párizsban, s a kálvinista Bázelbe milyen út vezet. Tudták, merre flangált egykor, a hazatérésre nem is gondolva Szenei Molnár Albert e művelt Nyugaton, ahol, a hcidelbergi egyetemen, csak akkor talált biztos helyet és nyugalmat, amikor a városban már pestis dühöngött, és mindenki menekült (az latin-magyar szótár mégis elkészült); s arról is tudtak, hogy Apáczai Csere János honnan tért vissza Kolozsvárra, ahol őt meg a torony tetejéről akarta ledobatni 11. Rákóczi Ferenc fejedelem, holmi teológiai ideák miatt. Nagyenyeden ekkorra, a tizenkilencedik század elején járunk, talán már csak az ősi Útról lehetett tiszta szívből ábrándozni. De a világ azért Julianus óta mégiscsak megváltozott. A gyarmatszerzésről le kell mondanunk. ezt idejekorán beláttuk. A Nagy Út egyszer s mindenkorra a Nagy Tanulmányút lett, bár ez a fáradalmakban még nem jelentett különbséget. Körösi Csorna Sándor, az angol ösztöndíjas göttingeni keleti nyelvtudományi tanulmányaiból visszatérve 1819-ben Erdélyből gyalog indul útnak. Törökország, Irán, és India után Nyugat Tibetig jut, onnan vissza kell fordulnia. Nincs több pénze. A gyarmatnéző követ ilyenkor hazatér. O marad. Az ábrándokból kívülről egy zangalai, majd egy phuktali lámakolostor csupasz falai látszanak, Körösi Csorna azonban ekkor már tibeti nyelvészeti munkáján és az első tibeti-angol szótáron dolgozik. Megérkezése után kilenc évvel fedezik fel: 1830-ban a Bengáli Ázsiai Társaság Calcuttába hívja, ahol 1834-ben mindkét alapvető művét kiadja. Egy évvel a két könyv megjelenése előtt Magyarországon is fontos esemény történik: a gróf Széchényi István alapította Magyar Tudományos Akadémia 1833-ban tagjává választja Körösi Csorna Sándort. Az ország az új szellemről tesz bizonyságot. Már nemcsak földjét, de polgárát is tiszteli. Körösi Csorna Sándor 1842-ben ismét Tibetország, az óhaza felé indul. Nem ér célhoz, útközben hal meg, a terai vidéken, maláriában. Ha van sors, legyen! De Darjeeling puha földjét ettől kezdve nem termékenységéért tiszteljük. PANEK SÁNDOR - Üldögélve egyszer a Kortárs szerkesztőségében - magam is láttam - hatalmas halom verskéziratból szerkesztetted a rovatodat. Igaz a történet: így bukkantál rá Babics Imre költeményeire is, s már többször közölted, mire megismertétek egymást? - Ez úgy igaz, hogy Krasznahorkai László küldött egyszer nekem egy vastag paksamétát. Azt gondoltam, hogy Krasznahorkai-szövegek, nagyon megörültem, kibontottam és egy fiatal költőt ajánlott figyelmembe. Iszonyú mennyiségű vers volt, átütőpapíron, egyes sortávolsággal, hexameterek! Jó szerkesztői módszerrel a legalsó fiókom legmélyére tettem a kéziratot, azzal, hogy egyszer majd úgyis elolvasom. Aztán el is feledkeztem a dologról. Egyszer telefonál egy fiatalember, mondja, hogy ő Babics Imre, és szeremé tudni, hogy milyenek a versei? Nem ösztönből, inkább valami nagy gazemberségből azt mondtam neki, hogy a versei olyan bonyolultak, beszélni kellene róluk. Megállapodtunk egy időpontban, én pedig nckiállhattam olvasni. Még mindig lett volna egy kiút. Belekukkantani, aztán majd mondok valamit, de egyszerre döbbenten vettem észre, hogy csak olvasom, olvasom, olvasom... Elementáris tehetségű emberre bukkantam. Amikor meg bejött, akkor ott volt egy fülbevalós, copfos fiú - akitől én idegenkedtem, mert ilyen dolgokban konzervatív természetem van -. akivel nagyon nehezen csiszolódtunk össze. Szerkesztői munkámnak nagy pillanata volt, hogy Babics Imrét pályára segíthettem. Persze mindenképp oda került volna. - Egy számodra mindenképpen súlyosabb névvel hadd folytassam. Egy olyan emberrel, aki már nem a szerkesztői munkádhoz tartozik, sokkal inkább az egész életedhez. Annak a költőnek a nevével, akiről ezt a díjat elneveztétek: a Sziveri Jánoséval. - Nekem nagyon-nagyon közeli barátom volt Sziveri. S ez egy szándékosan ködösítő megfogalmazás. Több volt ennél. Amikor ma Babics Imre "erseit hallgattam, róla gondolkodtam, s hirtelen úgy éreztem nagam, rpint egy pénzérme, aminek az egyik felét eltörték és elföldelték. Nagyon más alkatok voltunk mi ketten. De mind a ketten sokat láttunk egymásban, fontosnak tartottuk a másik tévedéseit is. Feltétel nélkül bíztunk egymásban. - Abban talán hasonlítottatok is, hogy te is és Sziveri is megharcoltatok az anyaggal. S itt most nem csupán a versek anyagát - a nyelvet, a formákat - értem, hanem azt a közeget is, amiben költészetetekkel jelen voltatok. Babics Imrét méltató szavaidban pedig egy olyan költőként szóltál személyéről, aki ezt a harcot nem az irodalmi életben, nem a társadalomban vívja. - Mi olyan helyzetben voltunk - ezt ne feledd -, amikor kívülről jött a nyomás. Nyomás rajtunk és ellenünk, ami elől nem lehetett kitérni. De nem azért küszködtünk, hőzöngtünk és őrjöngtünk, mert érvényesülni akartunk, hanem a lehetőséget akartuk megteremteni ahhoz, hogy a művek érvényesítsék a saját létlehetőségeiket. Jelezzék, hogy joguk van a létezésre. Ma, amikor ezek a nagy harcok dúlnak az irodalom közelében, akkor nem történik más, mint az, hogy a pozíciókat akarják elfoglalni az emberek. És amikor egy Babics Imre azt mondja, hogy én fütyülök erre az egészre, és nem kell semmilyen pozíció sem irodaloipban, sem társadalomban, sem más közösségben -, akkor én ezt egy nagyon komoly gesztusnak tartom. - Te is kiléptél ebből. Olvastam azt az írásodat, amelyben bejelentetted, hogy vége. Nem akarsz az irodalomból, az irodalomban élni. Hogy érzed magad azóta, megint csak versíróként? - Amikor Sziverit elveszítettem, és a másik küzdős barátom, Szőcs Géza, visszament Erdélybe tönkretenni magát bár remélem ez nem lesz így akkor nagyon kevesen maradtak mellettem a harcosokból. Versben ezt úgy írtam - az egyik égbe távozott, a másik ördögök közé ment. S akkor nekem nagyon körbe kellett néznem. Láttam, hogy a megváltozott viszonyokhoz, megváltozott módon viszonyulnak a barátaimnak hitt emberek is. Saszszéznak, lépkednek félre az ösztöndíjak, a kitüntetések az új kurzus új udvartartása felé. Az irodalomban az előrehaladás feltétele pedig az lett, hogy egymás hulláján tapossunk. Ez nem az én világom. Vettem a kalapom és távoztam. Most két iskolában tanítok. Akkor mentem el, amikor már magamban rendbe raktam a dolgaimat. Az indulásom túl meredek volt ahhoz, hogy egy öntörvényű ívet alakítsak ki magamnak. Zuhanni nem akartam. Meg kellett állni, időt nyerni. Tíz évig csak előre tartottam. Életem végéig maradhattam volna persze az irodalomban. Akkor is, ha nem írok. Ha én féltem volna, hogy zsákutcában vagy gödörben vagyok, nem mentem volna el a Kortárstól. Ott van a szobám falán, az íróasztalom fölött Sziveri János fotója. Az, ami a halála előtt készült. És néz engem ez az ember, ő, akinek végignéztem én az egész életét és halálát, s azt mondja nekem folyton a tekintetével, hogy dolgozz! Nem tudok tehát linkelni. O sem csinált meg mindent, s ahalálával kaptam egy nagyon nagy figyelmeztetést: azt az opust, amit az ember nem ír meg, sohasem fogja megírni más. Amikor ránézek, azt érzem, nekem meg kell írnom az opusaimat, s ez minden rangnál, hírnévnél, pozíciónál fontosabb program. HUtZONNYVLC C|/#4> TA T>0?0 f f E „Összemángoroltként..." Dorogi - József Attiláról Húsz esztendeje - péntekenként - gyakran eljött hozzánk Dorogi Imre - egy-egy csésze fekete melletti diskurzusra. Móricz Zsigmondról, Juhász Gyuláról beszélt szívesen. S egy áprilisi napon - József Attiláról... „Kérlek álássan - mondotta kedves-palócosan - bennem nem lelkes szavalóként él Ő - hanem ilyen összemángoroltként... DÉR ENDRE Ohmann Béla szobra a panteonban 150 éve halt meg Körösi Csorna Sándor Darjeeling puha földje / Az Ur lélegzete Babics Imre ugyanarról és a Sziveri-díjról - Második kötetedben, a Magyarok kertje címűben, így szól nyitó versed első sora: „Megállni a mítosz előtt,". A könyv műfaja eposz. Erről, az eposz mítoszáról van tehát szó vagy valami más mítoszra tekintesz? - Nem az eposz mítoszáról van szó, s egyáltalán semmilyen mítoszról. Éppen azt akartam hangsúlyozni, hogy meg kellene állni a mítosz előtt, s végigvinni magát az életet, úgy, ahogy lehet. Ezért jelennek meg a vers végén azok, kik már „átszelték" sorsukat, nem dobták el maguktól az életet, ajzószerekkel nem siettették saját halálukat. S ebben az is ott van, hogy számomra a magyar irodalmi mítoszok nagyon kicsinyesek és semmitmondóak. Nyomorúságosak. Érdekes, hogy abban a személyben, akiről az eposz szól, benne van egy mítosznak a lehetősége. De nem lehet mítosz, mert közember. - Csapdába akartalak csalni, azért kérdeztelek előbb a verseidről. Valójában az érdekelne, hogy a ffíj után mennyiben érzed úgy, hogy szembe kell nézned mindazzal, amit Sziveri János jelentett a magyar irodalomban ? - Sziveri Jánosnak legendája van. De ő nem egyenlő ezzel. Bár én egyetlen egyszer találkoztam vele, tudom azt a tisztességet, amivel élt és írt. Mondják, hogy Sziveri szellemiségét követném. De én nem az ő szellemiségét követem, hanem Sziveri is, és én is, egy szellemiséghez tartozunk. Sziveri Jánosnak az a megoldása, hogy az irónia a formában van, a tökéletes rímekben - így beszél a végső dolgokról, szerelemről, költészetről, halálról -, pontosan ráüt az én hexametereimre. Mert ebben a nagyon nehéz formában születik meg egy köznapi ember története. Ez az ellenpontozás az, ami a Magyarok kertjében az irónia alapja. S ez az irónia, ez a feszültség korunk természete is. - Tudott dolog rólaé a pályatársaid között, hogy meglehetősen rejtőzködő alkar vagy. - Nem vagyok rejtőzködő. Nem szeretem a társaságot. Jobban szeretek dolgozni, mint irodalmi estekre járni, és más költőkkel társalogni. Ez elvenné az időt a munkámtól. - Dolgozni szeretsz. Ez gondolom összefügg azzal, amit a Magyar Naplónak adott interjúdban mondtál, hogy a legjobb szeretnél lenni. - Persze, a legjobb szeretnék lenni! De nincs olyan, hogy egy legjobb. Legjobbak vannak. Világirodalmat is értek ezen. Ezért dolgozom. Hogy hozzájuk tartozhassak. Ha nem dolgoznék, nem tartanék sehol, s erre már éppen elég példa volt Magyarországon. Neveket is mondhatok. Homérosz, de a többi ókori is. Horatius, Vergilius. Aztán a régi kínaiak. Szu-Tung-Po, Li-Taj-Po, Tu-Fu, aztán a japán haiku költők. Ok hatalmasok. Rilke, Apollinaire, Celan. S hát rengeteg költőt nem is ismerünk. Egy óriási árnyék az emberiség kultúráján az elhallgatottak művészete. Azoké, akik nem adták ki a műveiket vagy tűzre vetették. A tenger hullámaira bízták. Ezek a művek csak Istenhez juthattak el így, az emberekhez nem. Ahogy múlik velem az idő, egyre nyomasztóbbnak érzem ezt. Engem is elérhet az, hogy van még mit mondanom, de már nem akarom megosztani senkivel. Mert úgy érezhetem, hogy már ez sem Istennek tetsző, ez a hiúság. Fejben persze nem írhatok meg egy eposzt, bizonyítanom kell egy transzcendens hatalomnak, hogy elvégzem azt, amiért megszülettem. De eljutni ezzel az emberekhez már hiúság. Hiába mondja Sartre - fontos vagyok az embereknek. Ez nem biztos. Nem tudom. Inkább hadd fejezzem be egy metaforával. Mert Sziveri Jánosról alig beszéltünk. Sziveri János szerintem az Úr lélegzete volt, mint minden igazi költő. És pusztán annyi történt, hogy a Mindenható beszívta a levegőt. S ez nagyon rosszat jelent, ha ilyen nagy költők, ilyen fiatalon halnak meg. Az INTERJÚKAT KÉSZÍTETTE: BALOG JÓZSEF