Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-07 / 32. szám

PÉNTEK, 1992. FEBR. 7. Az 56-os szanitéc és a humanitás Újabb külföldi adomány a vásárhelyi Erzsébet Kórháznak HANGSÚLY 5 Ez a történet még 1956 októberében, a Corvin közben kezdődött. I. S. Lichter úr, a forradalom egyik legvéresebb küzdelmének színhelyén önkéntes szanitécként segítette a sebesülteket. Mint ismert hazai balettmester, egészségüggyel vajmi keveset foglalkozott azelőtt. A forradalom napjaiban érzékelte, hogy mit jelent a rászorulóknak egy hordágy, kötszer vagy a gyógyszerek. A gyors beavatkozás emberek életét mentette meg. Ez a lelkébe rakódó fölismerés ott szunnyadt benne a Nyugatra menekülés, az idegen népek közötti verítékes újrakezdés évei során is. Bányászként tehetsége és szorgalma révén a szó szoros értelmében az akna mélyéről emelkedett föl a maastrichti egyetem mozgásművészeti tanszékének vezető tanárává. Közben néptánccsoportokat szervezett és tanított be flamand, magyar és más népek táncaira. Páratlanul értékes nemzetközi díjak és kitüntetések fémjelzik művészi munkáját; de városának önkormányzatában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint kulturális összekötő. Elismertsége lehetővé tette, hogy egykori 56-os forradalmi tapasztalatait humanitárius cselekedetek sorára válthassa. így történt, hogy segítőkész magyar, holland, belga barátaival együtt rendre megszerezte azokat a használt, de jó állapotban lévő, Kelet-Európában gyakran nem, vagy drága pénzért, nehezen beszerezhető orvosi műszereket és kórházi fölszereléseket, amelyeket átszervezés, megszüntetés vagy minőségi csere miatt a belga kórházakból eltávolítottak. Több értékes egészségügyi küldemény érkezett már hazánkba is, amikor a vásárhelyi Deutch Tibor arra kérte barátját, T. S. Lichter urat, hogy a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórháznak is adományozzanak orvosi eszközöket. Ettől kezdve az események fölgyorsultak. A dr. Ördögh Béla osztályvezető főorvos által vezetett kórházi szakcsoport az elmúlt év novemberében Liegébe érkezett, ahol találkoztak a „Liege környéki Magyar Egyesület" vezetőivel. I. S. Lichter úr és két magyar származású barátja készségesen segítettek. Sass István volt az összekötő, aki az A. Vandenbroeck által vezetett ougrée-i egyetemi klinika gazdasági igazgatójával ismertette meg a vásárhelyieket. A történet fontos része, hogy ebben az időben az ougrée-i egyetemi poliklinika több osztályát megszüntették és fölszerelésük szükségtelenné vált. Ennek egyik részét értékesítették, másik részét pedig a liege-i egyetemi kórházi központ amelytől az ougrée-i klinika függ - adományaként 1992. január l-jén átadták a Liege környéki Magyar Egyesületnek. A szervezet az adómányt még ki is egészítette. Lázár Zoltán nyugdíjas, általános orvos segítségével gyógyszert és ruhaneműt ajándékoztak a Magyarországon tartózkodó menekültek számára. Ekkor még mindig hátra volt egy jelentős feladat, az ajándék elszállítása, amelyet a magyar félnek kellett végrehajtani. A hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház-Rendelőintézet alapítványt hozott létre az „Eletünkért. Egészségünkért, Hódmezővásárhely Lakosságáért" címmel. Ehhez társult többek között a Metrilux Felületkészítő Kft. 20 ezer, a Metripond Pfister Kft. 15 ezer és a Metripond Plus Kereskedelmi Kft. 10 ezer forinttal. Adományaik jelentősen segítették a szállítás költségeit. A nagy értékű adomány itt van kórházunkban, egyes részeit már betegeink élvezik. Kaptunk többek között 16 korszerű betegágyat matracokkal, 37 darab fiókos éjjeliszekrényt, 3 pólyázóasztalt, 13 különféle laboratóriumi készüléket, 114 sterilizáláshoz szükséges kötszerdobozt, 3 klímaberendezést, fogászati röntgent, újraélesztő készüléket és egyebeket. Hollandiában és Belgiumban élő magyar barátaink ígérete szerint, ez nem az utolsó szállítmányuk. Értékes ajándékukat kórházunk és városunk lakossága nevében hálásan köszönjük! Szenti Tibor kórházi egészségnevelő Családi segély? Újabb szakmai fórum, a Népjóléti Minisztérium szervezésében önkormányzati szakemberekből alakult úgynevezett népjóléti műhely vette vizsgálat ala a szo• ciális törvénytervezetet. A budapesti munkamegbeszélésen a koncepció alapvonalait dr. Pász tor Miklós, a minisztérium társadalompolitikai főosztályának helyettes vezetője vázolta fel, a vita során Szeged város kifogásait Csikós Lászlóné, a polgármesteri hivatal egészségügyi és népjóléti irodájának helyettes vezetője ismertette. Önkormányzatunk úgy véli, a munkanélkülijáradék másfél éves időtartamának lejártával a megyei munkaügyi központnak felesleges átadnia az adminisztráció feladatait a helyi polgármesteri hivatalok részére, a népjóléti irodák ugyanis nem gazdálkodhatnak, így csupán a ténymegállapítást végezhetnék: továbbra is jogos-e avagy jogtalan az igény; a kifizetés már a társadalombiztosítás dolga. Következésképpen az önkormányzati láncszem közbeiktatása az ügyvitelben felesleges, a kérelmező számára pedig megalázó az újabb procedúra. A szakmai fórumon Csikós Lászlóné azt is elmondta, hogy a különböző szociális támogatási formákat célszerű lenne összevonni, s az ifjúsági, rokkantsági, nyugdíj előtti stb. segélyek helyett (tudniillik egy-egy família tagjai könnyen kijátszhatják a hivatalt, s akár nagyobb összeghez is hozzájuthatnak) egységes ellátást: családi segélyt kellene biztosítani. A szegedi felvetést az önkormányzati szakemberek helyeselték, kérdéses azonban, hogy beépül-e a Parlament elé kerülő törvénytervezetbe. Zsebes „ Vigyázat, zsebesek is látogatják helyiségünket!" A falra tűzött cédula - amely nem a kenguruk vonulási irányát jelzi - jóindulatúan figyelmeztet, ügyeljünk a ruházatunkon lifegve tátongó nyílásokra, mert megeshet, hogy valaki illegálisan teszi be kezét a mi felségterületünkre. Miután elfordítottuk tekintetünket a föliratról, nyomban körülnézünk, próbáljuk fölmérni a terepet, vajon ki lehet köztünk a zsebes. Szemünk összeszűkül, igyekszünk feltűnés nélkül kémlelődni, s magunkban elképzeljük egy „igazi zsebes" fantomképét, úgy, ahogy a tévében látjuk a nehéz fiúk körözése idején, aztán szemügyre vesszük a többieket, melyikük hasonlít leginkább egy zsebesre. A baj ott van, hogy mindenki ugyanezt teszi, nekünk tehát olyan viselkedést kell tanúsítanunk, hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen ránk. De mit tegyünk? Egyáltalán: hogyan viselkedik egy „nem zsebes?" Az, hogy nem kotrunk bele az előttünk álló táskájába, még nem jelent semmit, arról is meg kell győznünk embertársainkat, hogy ez (legalább pillanatnyilag) nem is áll szándékunkban. Itt viszont már komoly nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Ha ártatlan arcot vágunk, az kevés, sőt a gyanakvóbbak szemében egyenesen árulkodó hamiskodásnak tűnhet. Jó, ha valamit babrálunk a kezünk közt, mert amíg el vagyunk foglalva, nem tudunk zsebelni. Fújjuk ki az orrunkat, fésülködjünk meg, vagy olvassunk könyvet. Viszont ha túlságosan elmélyülünk az ártatlanságunkat ország-világ elé táró produkcióban, megeshet, hogy nem figyelünk eléggé, és közben minket zsebelnek ki. Elegendő lenne talán, ha a divatos, állapotjelző szövegekkel ellátott kitűzők mintájára - pl. „Ma még nem ittam (eleget)!", „Durcás vagyok", „Ne szólj hozzám, mert kupán váglak!" stb. a „ Nem vagyok zsebes!" föliratú jelvényt döfnénk ruházatunkba, lehetőleg elől-hátul, több példányban. És hogy mindenfajta gáncsoskodásnak elejét vegyük, tetejébe még varrjuk be a ruhánk összes nyílását is, mert akkor már igazán nehezen foghatják ránk, hogy zsebesek vagyunk. NY P Morzsák a Bibliából „JÉZUS AZT MONDTA NEKIK: EN VAGYOK AZ ÉLET KENYERE..." (János ev. 6:35) Sokféle vitának vagyunk tanúi és résztvevői is, mert minden témához, még amiben szakértők véleményét is lehet ismernünk, valahogy az ember a maga gondolkodásmódja szerint megalkotja a saját, egyéni véleményét. Nem rendkívüli dolog, hogy a vélemények eltérőek és ellentétesek is lehetnek. Más értékrend, céltudat, vérmérséklet határozza meg ezeket; így előfordulhat, hogy valaki közössége vagy saját maga érdekei ellen foglal állást. Abban minden vélemény összetart, hogy kenyérre mindenkinek szüksége van; ha lehet minél nagyobbra, minél könnyebben és minden bizonytalanság nélkül. így rokonszenvet élvez minden munkanélküliséget szüntető, ellátást javító kezdeményezés és ellenszenvet vált ki, ami erre haszontalannak látszik. Ebben az értelemben hallottam utcán és parlamentben nyilatkozatot az egyházakat, hitet, az egyházivallási rádió és tv-műsorokat lekicsinylően illetni. Minden ilyen esetre érvényesen hangzott Jézusnak az a jobbra segítő kérdése: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Isten hatalmát?" (Márk ev. 12:24) A Biblia sokat beszél a kenyérről, ahogy azt Isten közvetlenül és emberek közreműködésével adja. A Hegyi Beszédben ajánlja Jézus az eledelért és ruházatért aggódóknak: „Atyátok tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az Ő országát és igazságát és ezek is mind'ráadásul megadatnak nektek." (Máté ev. 6:32-33) Az előbbi mondatot igazolja az esemény, amikor nagy sokaság ment Jézushoz egy puszta helyre, ahol naphosszat tanította őket és csodálatosan jóllakatta öt kenyérből és két halból, pedig a férfiak ötezren voltak. (Lukács ev. 9:11-17) Természetes indulat támadt erre ezekben a férfiakban, hogy királlyá tegyék, aki így tud adni kenyeret, dc Jézus visszavonult, csak másnap találtak rá a kapernaumi zsinagógában. „Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekbétl és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Ember fia ad majd nektek." (János ev. 6:26-27) Azt fejezi ki ezzel, hogy a mi értékelésünk szerint legfontosabb kenyér, mint életet fenntartó, biztosító tényező mellett van egy maradandóbb, megtartó erőforrás, amit O ad. Nem kicsinyli le azáltal a kenyér értékét, de felhívja a figyelmet arra, hogy más is van. ami nem olyan mulandó, veszendő, mint a testünk és annak eledele. A népek fejedelmeinek értékét az mériv ahogy kenyeret biztosítanak népüknek. O megmutatta nekik azt, hogy tudott kenyeret is adni, de még többre is van szándéka, örök életet adó eledelt nyújtani, mennyből leszállt élő kenyeret. A föld királyai úgy adnak kenyeret alattvalóiknak, hogy a testüket és vérüket kívánják. Ó úgy adja alattvalóiért saját testét és vérét, hogy azok tulajdonképpen azt sem tudják, hogy erre szükségük van, csak éhségérzetük, hiányérzetük van testi és lelki vonatkozásban. „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le, ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem... Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon." (János ev. 6:51, 54) Ezekben a mondatokban határozza meg a hit által való kapcsolódásunkat Hozzá, ami olyan személyes, mint az evés; mert ki-ki magáért eszik, hogy éljen, más nem ehet helyette vagy érte. Ahogy újra és újra ennünk kell életünk, erőnk fenntartásához, nemcsak saját célunk, hanem a számunkra készített feladatok betöltéséhez - úgy kell újra és újra abból az élet- és erőforrásból táplálkoznunk ahhoz, hogy eletünk ne hiábavalóságra és halálra tartson csupán, hanem az Őtőle kapott cél és feladat betöltésére legyen alkalmas. Ilyen felismerés, odaadás és elkötclczés vállalása átrendezi az ember viszonyulását a látható és láthatatlan valóságok iránt; fokozza a mások dolgaival kapcsolatos megértést, segítőkészséget, az élet szolgálatát. Papp László református lelkész Egérfogó TANDI LAJOS A szituáció már-már idilli. Rég nem látott ismerősökkel ülök egy múzeumi szobában, köröttem értékes bútorok, fontos könyvek és Vinkler Lászlónak egy csodálatos fekete-fehér tusöntvénye. Az ablak keretében a Tisza februári fodrozása, a Stefánia kopár fáinak ágszövevénye. Beszélgetünk - a szobrász, festő, a műtörténész -, váltjuk a világot, mint már annyiszor, nem is törődve azzal, hogy a világ most sem hagyja magát. Miről is beszélhetnénk, mint arról, hogy elárvult a művészet, mostohagyerek a kultúra, szabadjára engedték, lelencbe adták, elmagányosodott. Mondják is mindahányan, évekig itt éltek ebben a városban, egymás mellett, izoláltan, amíg egyszer csak egy véletlen találkozás, egy látszólag közhelyszerű beszélgetés rá nem döbbentette őket: szükségük van egymásra. Össze is fogtak, egyesületet alapítottak. S egyszer csak különös fordulatot vett a beszélgetés. Fölvetődött a Szeged című, újraindult magazin címoldalán írott vezércikkem, amelyben ki tudja hanyadszorra azon zsörtölődök, hogy a város irányítók tudatában még mindig a marxi tétel működik - a lét határozza meg a tudatot -, s alá-fölérendeltségi kapcsolatot tételeznek föl, sőt gyakorolnak pragmatikus kérdések és szellemi értékek között. Én azt bizonygatom, hogy a város élete - rendeltetésszerű működése - nem merülhet ki a tömegközlekedés problémamentes működésében, a meghúzott vécéláncot követő mechanikus folyamatokban, a kukásautók nyomán kiürülő szcmetcsedényekben, de még a perifériák nyílt szelvényű árkainak bűzölgése miatt bosszankodó városlakók követeléséiben sem. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy város működése nem nélkülözheti a szellemi élet virulensségét, a gondolatok vibrációját, eszmék lovagi tornáját, értékeirvek fölmutatását, új elképzeléseinek közös megmérettetését, döntéseinek nyilvános kontrollját, vonzerejét és kisugárzó hatását. Szép, szép - mondta a halk szavú szobrász, s elmesélte, hogy néha már szívesebben venné, ha nem kellene zárt ablakok mögött végigszenvedni a nyár fullasztó melegét az elviselhetetlen bűz miatt; ha nagyobb lenne a közbiztonság, s amíg ő, teszem azt, magasröptű művészi kérdésekről beszélget barátaival, addig ne lopják el a ház elől leláncolt biciklijét. Kemény érvek, nehezen támadható tapasztalatok. Mégis biztos vagyok abban, hogy a járdalap, a csatornacső és a posztoló rendőr nem mérhető egyazon költségvetési serpenyőben, hiszen nem alá-fölérendeltségi viszonyban vannak egy vers megszületésével, egy színházi előadás élményével, vagy egy zenemű meghallgatásával, hanem igenis mellérendelő szerkezetben. Rövidlátó várospolitika az, amely sutba dobja a tudomány, a kultúra, az oktatás, a művészet alapvető feltételeinek biztosítását arra hivatkozva, hogy neki ez a pénz csatornázásra,.szilárd burkolatú járdák készítésére, vagy éppen a közbiztonság megszilárdításához szükséges. Gyakorta emlegetjük nyugati civilizációk példáját s ez volt az egykori ellenzéknek egyik legnagyobb aduja -, hanyatló gazdaság idején a legolcsóbb és leghatékonyabban megtérülő beruházás a szellem szponzorálása. De nem kell nekünk ezért a gondolat miatt még a Lajtáig sem elmenni, csak a Széchenyi térre. Deák Ferenc szobrához, s újólag elolvasni a sokszor idézett, de mindannyiszor elfelejtett figyelmeztetést: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges." Lapozgatom az egyik alapítványi pályázatra beadott munkákat. Egyértelműen kiderül, a kérelmező fele blöfföl, másik fele viszont S.O.S.-jeleket küld. Torokszorító mondatokban fogalmazza meg egy kisközösség, hogy nekik mindössze a terembér fedezéséhez szükséges az alapítványi támogatás, merthogy ők, az önkéntes alapon szerveződött kisközösség, képtelenek kifizetni a hirtelen megemelkedett bérleti díjat. A másik művészeti együttes körül is megritkult a levegő, hisz az elmaradt segítség miatt kénytelenek lemondani külföldi fesztiválmeghívásokat, saját zsebből nem tudják fizetni a katasztrofálisan megemelt repülőjegyárakat - a következmény: kiesnek az oly nehezen kiérdemelt nemzetközi mezőnyből, leírják őket, s nemcsak hogy Szeged neve nem forog majd Európa kórusmozgalmának vérkeringésében, de önmaguk is eltűnnek a süllyesztőben. Egy egyszerű számítást végezve kiderül, hogy az igényelt mintegy 10 millió forint nem több, mint az önkormányzati testület tagjainak éves tiszteletdíja. Lám, én is beleesek abba a hibába, amitől mindenkit óvok, egy serpenyőbe teszem az oda nem való dolgokat. Dc mi lenne, ha én is komolyan gondolnám, mint azok, akik visszahúzzák kezüket az oktatás, a kultúra, a tudomány, a művészetek kihűlő terepéről. Holnap érdekes kiállítás nyílik a múzeumban Európa közterei címmel. Az Európai Közösség tizenkét országának harminchat terét mutatják be a fotók. Kiindulva Görögországból, Hellasz agoráitól, Európa bölcsőjétől egészen Párizs modern architektúrájú teréig. A kiállítást egy politikai szervezet hozta létre. Fölmerülhet bennünk a kérdés joggal, elvesztettük-e az elmúlt évtizedekben azt a genetikus kódot, amely bennünket is Európa szellemiségéhez, kultúrájához köt. Vajon Szeged 1883-ban újjáépült városa nem Európa integráns része volt korszerű szerkezetével, eklektikus palotáinak egységes architektúrájával, mozgalmas szellemi életével, alkotóinak európai zarándokútjaival, művészi teljesítményeivel?! S a fejlődés egyenes és töretlen ívét hangsúlyozó fél évszázad után miért vagyunk akkora lépéshátrányban, hogy a Tizenkettek utolsójának is csak a hátát látjuk a távoli homályban?! Van-e esélyünk, hogy szaporázva lépteinket legalábbis csökkentsük a lemaradást, s van-e esélyünk, hogy a mi csillagunk lesz a tizenharmadik azon a bizonyos kék zászlón? Ülünk a múzeumi szobában a szobrász, a festő, a művészettörténész. Váltjuk ezt a parányi világot, amit úgy hívnak, hogy Szeged, s amely egyre makaesabbul ellenáll. De hát mégsem adhatjuk föl. Talán egyszer csak befedik a csatornákat, csak lerakják az utolsó járdalapot, nem dobja el a buszmegállóban a félig szítt cigarettát Szeged város köztiszteletben álló polgára. Mert számunkra nincs más esély: Európa a Tisza partján.