Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-29 / 51. szám

SZOMBAT, 1992. FEBR. 29. MŰVÉSZET 7 Portrévázlatok... ...és egy litván árnykép: Tomas Venclova Joszif Brodszkijról írtam legutóbb, s az emigrációba kényszerített orosz-zsidó költő után most egy litván emigránsnak, Tomas Venclovának kell következnie. Ennek oka nemcsak hasonló életpályájukban keresendő (Brodszkij 1972-ben, Venclova 1977-ben hagyta el a Szovjetuniót), hanem - és elsősorban - a kettejüket összekötő, számos tanulmánnyal és egymásnak ajánlott verssel dokumentált barátságban, amelyet talán a GoetheSchiller és Petőfi-Arany barátsággal együtt tárgyalnak majd a jövő század irodalomtörténészei. Tomas Venclova 1937-ben született a litvániai Klaipedában, a Balti-tenger partján. Apja szomorú szerepet játszott a litván függetlenség elvesztésében - a sztálini agresszió nyomán (1939) létrehozott „szocialista" szovjet köztársaságban a kultuszminiszternek megfelelő posztot töltött be. Ám a fiú nem az apparátcsíkcsemeték szokásos útját járta: 1956-ban, a magyar forradalom hatására, szembefordul az őt addig a tenyerén hordozó rendszerrel, egy évre ki is zárják a vilniusi egyetemről, amelynek korengedménnyel már három éve hallgatója. A magyar 56 hatása tette ellenzékivé a költőbarát Brodszkijt és annak egész nemzedékét is; ez Brodszkij Venclováról írott tanulmányából derül ki számomra pedig az, hogy mi nem is sejtjük és bizonyos politikai erők igyekeznek elhomályosítani (jobbról is, balról is) a mi 56-unknak az egész közép-kelet-európai térségre gyakorolt hatását! Venclova az egyetemi évek után az irodalomnak szenteli magát: tanít, újságíróskodik, fordít, hosszabb ideig él Leningrádban és Moszkvában, megismerkedik Borisz Paszternakkal és a „kikerülhetetlen" Anna Ahmatovával, s barátságot köt - természetesen - a még ellenzékibb, még üldözöttebb Joszif Brodszkijjal is, akit öt évvel annak kiutasítása után követ Amerikába. Húsz év alatt egyetlen verseskötete jelenhet meg (a hetvenes évek elején), mert egyre nyilvánvalóbbá válik a polgárjogi mozgalomban játszott szerepe, amely - Brodszkij szerint - „időnként mellőzte a józan megfontolást." Talán kivívott költői rangjának és persze családi kapcsolatainak köszönhette, hogy a mozgalom szétverése után nem lágerben találta magát, hanem az USA-ban, ahol ma a Yale Egyetem orosz irodalomprofesszora. Az utóbbi években megfordult az átalakuló Közép-Európában, Magyarországon is, - hazamegye-e függetlenné vált hazájába? erről még nincs biztos értesülés... Bojtár Endre, a közép-kelet-európai irodalmak legtájékozottabb ismerője, Tomas Venclova versei Megállj, megállj! A mondat már szilánk Megállj, megállj! A mondat már szilánk. A hajnal s háztetők határosok. Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. Lassulva leng a rézkorong tovább, Ellensúly-ólom rajzol padlatot. Megállj, megállj! A mondat már szilánk. Tervrajz ragyog hűlt helyeden, világ, Visszaverik tükör-sivatagok. Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. Zárják a rabra zárkaajtaját, Zónapalánktól vérzik égi bolt. Megállj, megállj! A mondat már szilánk. Tér-törmelék, idő morzsái ránk Terülnek és borulnak búramód. Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. Mi arcunkhoz simult, mind messze szállt, S nem állnak ágyunk mellé angyalok. Megállj, megállj! A mondat már szilánk. Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. Óda a városhoz Nem hagyhatlak el téged, Bár el kell hagyjalak. Kioltom, mint a mécset, Köves utcáidat, A mész havát a tornyon, A kátrányos homok Pöttyeit, és kioltom Lelkem, ha még lobog. Elporlad, szertehullván A kő, akár a rög. Sötéten zúg a hullám A lőtér-éj mögött. Ölel határtalan tér, S Özönvíz óta fúj Notus és Aquilo mély Vizek felett vadul. hazánk jövendő - már kinevezett - baltikumi nagykövete állított össze, saját nyersfordításai alapján, egy vékonyka kötetet Thomas Venclova verseiből, még 1990-ben, amikor úgy tetszett, Venclova lesz Kelet-Európa új Nobel-díjasa. A Nobel-díj nem jött be, de a kötet összeállt, s ebben némi szerepem nekem is volt, most én is izgatottan várom, megjelenik-e a piaci szabadság (én inkább zsarnokságnak nevezném) körülményei között? Ha igen, „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza" - közös hazánk: Közép-KeletEurópa. Megcselekedtük, de kinek? Radnóti szavai jutnak eszembe: „...van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?" Venclova olvasóinak érteniük kell ezt is; nem feltétlenül a hexametert, hanem az antikvitás, az európai humanizmus szellemét, amelynek sok köze van Horatiushoz, Goethéhez, de semmi a kalasnyikovokhoz és a csetnik vajdákhoz... 1971 decemberében - igaz, nem Litvániában, hanem Észtország fővárosában, Tallinban - cipőmet levetve, belegázoltam a Balti-tenger hideg, sós hullámaiba, - egy kortyot talán ittam is belőle... Egy korty Baltikumot kínálok most: Tomas Venclova sós hullámokként áradó verssorait... BAKA ISTVÁN A kristályló halál, a Sós mélységek fölött Úszik tüzek magánya. S a teátrum előtt Elúszik autók ezre, Hidak traverzei, S döngetik álmom egyre Holt erdők léptei. Az Oriont se láttam, De tajték fénye gyúlt, Felleg-harmóniában Ajándék ez az út. Fa ráng a sziklaszélen, Mint idegtől a hús. Körtáncot jár az égen Aquilo s Eurus. Eltűnsz-e vagy megáll a Tekintet képeden ? A végső villanásra Vár pislogó szemem. Az öröklét borít majd, De még velem van, itt, Vonzása falaidnak, Türelmes kertjeid. Babér se és erőd se Kopott útpadka és A mágneses mezőbe Lopódzó fűnyi rés. Vízcseppé porladó űr Kopog a fejemen. S dúl Boreas, az őrült, Neve-sincs hegyeken. Megismétli a nyers lég Fény-rohamát a fű. Úrrá lész, vagy az emlék Sötétjébe merülsz? Enpusztulásod néz rád S szád, bűnökkel teli, levegőd maradékát sóváran nyeldesi. Közeledik a szikla, Utcán idő zubog, Óvjon meg Aeolus, ha Az Isten eldobott. Baka István fordítása (Notus, Aquilo, Aeolus. Boreas, Eurus latin nevei.) különböző szelek Lippai Tamás rajza Uj hang: Petri Vereb Gábor versei Kezdet A tehetségtelen költő csinálhat bármit, úgyse fogja tudni hol a határ szép és közhelyes, izgatóan meglepő és otromba szóvicc között. Petri Vereb Gábor tizenhét esztendős, és bizonyára sok mindent nem tud még. Persze, nem is az ő dolga mindent tudni. Egy valamit azonban máris nagyon tud. Tudja, mit nem szabad leírni, már erősen érzi a közhelyest, az otrombát, hát inkább elhallgatja a dolgokat, vagy csak keveset, egészen keveset mond róluk, amiből aztán olyan feszültség támad, hogy majdnem robban a vers tere. Hidegen izzanak a mondatok. Rideg, komor, szürke, máskor jegesen is télszürke, kifosztott ez a tér. Zörög a konzervdoboz, újságpapír röppen, kilincs koppan, eltörik. Kifosztott állapotok, létezéshiányok, melyekbe olykor mégis belevillan az élet kegyetlen, borzongató-szépen ábrázolt vágya: „lehelletedtől eltörik a fűszál". Találok egy másik nagyon fontos sort is. „Egy írógép előtt apám életem útvonalát írja.." Azt mondom, nem. Ezt az életet, mert hiszen az övé, csakis az övé, Perti Vereb Gábornak kell megírnia. Feltehetően sűrűsödik a versszövet, a szürke mellé a dolgok egyébb színei felrajzoltatnak, talán több lesz a hagyományos stíluseszköz, hasonlat, jelző és metafora, és megkötnek a formák is, talán. Ezt majd ő dönti el. Mint ahogy azt is, akar-e költő lenni. Mert minden jel arra mutat, hogy lehetne. De még mennyire, hogy lehetne! DARVASI LÁSZLÓ Petri Vereb Gábor versei: Párbeszéd félúton - Elindultál és máris visszanézel? - A tükörben nyitott ajtó. - Visszatérsz és vágyakozol? - Nem vágyakozom, visszatérek, nyitott ajtó a tükörben, semmi sem változik, csak én. Híd nem tudod mióta fekszel a hóban fázol fölnézel, fölötted a híd patak jegén sirályok a túlparton érkezésed épülete nem tudod mióta vársz reá a hóban szemében gyöngyhideg elindul előtűnik eljön érted a túlpartról apád Kezdet honnan jövök talán egy toronyházból, nem tudom, valahonnan, belerúgok egy konzervdobozba az utca sötét ablak szemét újságpapír takarja el toronyház árnyéka tócsájában arcom látom, egy férfi fényben dohányfüstben egy írógép előtt apám életem útvonalát írja magabiztos, mosolyog Te ébren vagyok alszom méz-sűrű köd mintha vérpára csapódna kezemre Sohasem lesz reggel Sohasem suhanó neszekkel álmodom: lehelletedtől eltörik a fűszál Sikátor vagyok miért? tudom, vagy nem tudom hókupac döglött patkány sikátor patkánysikátor könnyfakasztó köd innen már csak az ismeret felé halál csöndje megérkeztem, megérkezem vagyok Pohár egy ajtó mögött ház nélküli ajtó kilincsén kezem (kijárat) mögötte vízzel telt pohár tükrében arcom. Ring. S egy könnycsepp - 4 (én vagyok) a ház nélküli ajtó rézkilincse leesik koppan eltörik