Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-18 / 41. szám

6 HIRDETÉS DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1992. FEBR. 18. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol a kishal megeszi a nagyhalat. Nem, igazán nem a jól ismert tétel puszta megfordítására és bombasztikus ellentétére gondolok akkor, amikor ezt, az egyébként ellenőrizhetetlen kijelentést teszem. Elképzelem inkább a folyómedret, ahol élnünk adatott, a zavarosan kavargó felszínt (meg a dinnyehéj!), azután a néhány fokkal hűvösebb alsó vizeket, de leginkább az iszapot, amiben vagyunk. Azt ugyan nem állítom, hogy régebben - a gondosan választott, kiemelt, kidekázott, filézett halak idején - annyira ismertem, kiismertem volna a koca- és egyéb horgászok szokásait, az időjárást, meg a vizek természetét, még azt sem mondom, hogy sportot űztem volna a sporthorgászatból vagy magam horogra akadtam volna, de az már igaz, hogy mostanában egy villantónyival jobban próbálok figyelni a viharjelzésekre. De így van ez szép időben is vagy langyos tavaszi estéken, lusta, nyári éjszakákon. Mert milyen a nagyhal? Tohonyán terpeszkedik, őt aztán nem lehet kihozni a sodrásból. Persze ragadozó, meg vadász. Hegyes fogai vannak, fülig ér a szája, de nem hall meg minden őneki címzett üzenetet. Nincs sajtótitkársága, maga szelektál, és általában csak az éhség az, ami egy kicsikét meg tudja mozgatni. Ilyenkor jól kell laknia. Bezabálni. Betörülközni. A végén akkor már a rablás csak egy szükséges emlék. A nagyhal abból nem csinál ideológiát. Nagygyűlést. Sajtótájékoztatót, ilyesmit. Na most, mindaz, amit eddig leírtam, csak abban az esetben igaz, ha van legalább egy nagyhal. Mert ha egy sincsen, akkor csak kishalak vannak. Lehet ugyan, hogy az egyik kishal egy csöppet nagyobb a másik kishalnál, de akkor is csak növényevő. Ami nem jelenti azt, hogy a kishal nem volna százszor veszélyesebb, mint a konszenzusképes, és a kishalakat soha kizárni nem akaró nagyhalaknál. Sokkal veszélyesebbek. Nem tudják ugyanis a mértéket. Zabálják a krolofillt. Bezsonganak, ha egy kicsit is rajban úszkálhatnak. Olyankor még a víz sem olyan fontos nekik. Olyankor azt érzik, hogy meglennének ők víz nélkül is, ha azok a rohadt nagyhalak nem volnának. Éppen ezért azon Yannak, az a legfőbb célkitűzésük, hogy ne is legyenek. Hogy ugyan belőlük már ne lakjanak jól. Hogy kuss legyen, mert ők többen vannak. Ebből azután még olyan tévképzetiik is támad, hogy ha lennének is nagyhalak, akkor is megennék őket. Sok kicsi nagyot győz. Ezért is cikáznak olyan villámsebesen, amikor zavaros a víz. Fordulnak jobbra, fordulnak balra, egy igazi nagyhal annyi idő alatt a tekintetét sem tudja egyik dologról a másikra emelni, míg ők már rég a szivárványnak másik színében játszanak, mint egy pillanattal azelőtt. És az is igaz, hogy nem éles a foguk, de olyan hevesen emésztenek meg mindent, és annyira minden kell nekik, hogy a rágás már nem is lényeges. Vannak persze bálnák is. Cetek. Róluk nehéz beszélni. Mert azért azt senki se gondolja, hogy én a nagyhalakat, a cápákat a ravasz macskákat, a pöttyös tigriseket kedvelném. Magam is - s remélem azért vagyunk még ezzel így néhányan - a tekintélyes, ugyanakkor nagyon is esendő, szinte a végtelenségig megnőtt óriásokat szeretem. Őket, akik mindenen átszűrik önmagukat, s mégis maradnak a planktonoknál. Nem önzők, nem mohók, nem fenevadak vagy egynyári naphalak. S mégis, amikor kiemelkednek a tengerből, senki sem tudja; a reménység hajója tűnt föl, vagy sziget született. Csak amikor égig szökik a vízsugár, jön rá, hogy ezek a nagy állatok is tüdővel lélegeznek! BALOG JÓZSEF Javaslat az alelnökök személyére Göncz Árpád hétfőn kézhez vette Antall József miniszterelnök levelét, amelyben a rádió, a televízió alelnökeinek jelöléséről informálja a köztársasági elnököt. „A miniszterelnök - az 1990. évi LVII. törvény 1. szakaszának (1.) bekezdése alapján javaslatot kíván előterjeszteni a Magyar Köztársaság elnökéhez dr. Csúcs Lászlónak a Magyar Rádióhoz, és dr. Nahlik Gábornak a Magyar Televízióhoz alelnökké - 1992. március 1-jei hatállyal - történő kinevezéséhez. A miniszterelnök a két tapasztalt, vezetői gyakorlattal rendelkező gazdasági-szervező szakember kinevezésével kívánja megszilárdítani a nemzeti médiumok vezetését, pénzügyi-gazdasági fegyelmét és a kétségbe nem vonható objektív szemléletű működésének elősegítését. Ezért a miniszterelnök a mai nappal kezdeményezte az Országgyűlés elnökénél a jelölteknek a Parlament illetékes bizottsága előtti meghallgatását, és erről levélben tájékoztatta a köztársasági elnököt". * Dr. Csúcs László 50 éves, jogász. A hatvanas években az egri Járási Tanács VB. mezőgazdasági osztályán, majd az Országos Gumiipari Vállalatnál dolgozott, 1970-től pedig különböző beosztásokban jogi, szervezési-közgazdasági feladatokat láttott el a Pénzügyminisztériumban. Dr. Nahlik Gábor 44 éves, gépészmérnök és gazdasági mérnök. Pályáját a Vörös Csillag Traktorgyárban kezdte, majd 17 évig a Budapesti Műszaki Egyetem oktatója volt. 1990-től az Euro-Contact Kft. ügyvezető igazgatója. Számos publikációja jelent meg és tagja az MTA vezetés- és szervezéstudományi bizottságának. RocksaRock Szegeden újra dübörög a banda - Mi az oka, hogy keveset jártok vidékre? » - Valóban kevesebbet játszottunk, általában a fővárosi egyetemi klubokban léptünk fel és néhány nagyobb koncerten, de idén - mivel új nagylemezünk jelenik meg - csinálunk egy országos tűmét. - Milyen lesz az új lemez? - Mindenképpen a Skorpióstílus folytatása, az „Azt beszéli" lemezhez hasonló. Nem akarunk változtatni, mi mindig a magunk stílusát vittük tovább. - Mikorra várható a megjelenése? - Reméljük a nyár elején már a boltokban lesz, a Hungaroton adja ki az albumot, s a megjelenés után indulunk az országos turnéra. - Üzletember is lettél, és ha jól tüdőm, az Omega gmk név mögött - egy társaddal - te állsz. - Igen, de már kft. vagyunk. Az omegás fiúk más irányú elfoglaltságaik miatt kiléptek a cégtől, így maradtunk mi és a név. - A Skorpiót 1973-ban alapítottad, előtte hosszú ideig egy másik legendás együttesnek, a Metrónak voltál tagja. A tavasz szenzációja, hogy ez a A hónap szegedi koncertje minden kétséget kizáróan a Skorpió fellépése február 19-én, szerdán este 7 órakor az Ifjúsági Házban. Már csak azért is jelentős, mert a zenekar az utóbbi időben csupán néhány alkalommal játszott vidéken, jobbára a fővárosban muzsikáltak. Emellett Pálvölgyi Géza és Papp Tamás a Tátrai Banddel turnézott, de ahogy a zenekar vezetőjétől, Frenreisz Károlytól megtudtuk, '91 hallgatása amolyan vihar előtti csend volt csapat is összeáll egy koncertre március 21-én a Budapest Sportcsarnokban, s hallottam egy lemezről is. - Igen, egy Metró-albumot adunk ki, melyben öt nagylemez lesz. A két megjelent Metró-lemez, egy öszeállítás a legsikeresebb kislemezekből, s az utolsó két lemezen a mostani koncert lesz rajta. Valószínűleg a televízió a koncertre két héttel sugározza az ott készült felvételt, akkortájt szeretnénk ezt az albumot is megjelentetni. - Eszembe jutott a tavalyi koncert a Népstadionban, a nagy felhajtás. De ez sosem volt jellemző a Metróra... - Nem, mi szeretnénk azt a közvetlen klubhangulatot - bár a BS jóval nagyobb egy klubnál és azt a légkört visszaidézni, amiben annak idején a Metró zenekar...tulajdonképpen élt. Nemcsak a régi számokat akarjuk feleleveníteni, hanem azt az életérzést, ami bennünk és közönségünkben volt, akik egykorúak voltunk és együtt nőttünk fel. Ha valamit sikerül visszaidézni ebből a hangulatból, már megérte. - Csak egy koncertet terveztek? - Egyszeri és megismételhetetlen koncertnek szánjuk, egy visszapillantás a tinédzser korunkra. TV. Ma Vámossy Éva énekel A Szegedi Nemzeti Színház tájékoztatása szerint a „Bartók" bérletes február 18-i Traviata előadásban a kiadott operaplakáttal ellentétben Violetta szerepét Vámossy Éva énekli. KELEMEN IVÁN: Keressük az igazságot Az, hogy az Aczél Tamások, a Méray Tiborok és a többi kommunista író és az ezekkel társutazók valamiféle „titoizmusnál" megállni szándékoztak - lehetséges... De a magyar nemzet már megundorodott mindenféle izmustól, mindenféle fából-vaskarikától. Függetlenül, szabadon, egy többpártrendszerben, magasabb életszínvonallal élni szándékozta az életet. Ott, a barikádokon elvetettük „az ember által való kizsákmányolást", de elvetettük az abszolút „fejlődési erőt, mint az egyedül üdvözítőt" és megcsömörlöttünk az „egyedül üdvözítő párttól" - legyen az a marxi, lenini kommunista - vagy a Mein Kampfon alapuló „übermenschi" nemzetiszocialista nagy párt... És hát mit akartunk? Élni azt a magyar életet, melyet a földhöz való hűség, az Istenben való hit és a családhoz való összetartás jellemez, mint fő kritériumát életünknek. Többpártrendszert olyan pártokkal, amelyek a haza tradícióit, 1000 éves múltját nem az irredentizmus robbantó erejével, de büszkeséggel és tiszteletadással magukénak érzik és ennek az 1000 esztendőnek minden mozzanatával együtt éreznek. Egy olyan nemzeti összefogást álmodtunk magunknak, melyben az egyén a realizmus tényével számolva megtalálja önmagának azt a boldogulást, melyet ez a haza adni képes. Az adott helyzet és anyagi fejlődés aztán a magunk szorgalmának lesz függvénye. A kádárizmus teljes sötétségben tartott bennünket és csak reménysugár sem engedte azt következtetni, hogy álmaink, elképzeléseink csak megközelítőck is lehessenek az ő „nesze-semmi-fogd-meg-jól" rendszerében. Villamoson, vonaton és mindenütt a „mikor mész?" kérdés úgy jött ki az emberek szájából - mint ahogy ment be a mindennapi kenyér. Többen kérdezték tőlem is és ilyenkor lesütöttem a szememet - szégyelltem magamat. Hát cn is olyan patkány vagyok, ki elhagyja a A kiűzetés süllyétíő hajót?... Az 1948-as, 1949-es börtönbeli séták elevenednek meg emlékeimben... Amikor is zárka- és sétapartnereimmel egy esetleges rendszerváltozást beszélgettünk... Milyen is legyen ez az új rendszer? Ha holnap történne, milyen is volna az álláspont azokkal szemben, kik Nyugatra mentek és nem tértek vissza a hazába? ...Hát igen, általános volt a vélemény: egyénenként kell „felülvizsgálni" minden személyt, mert ugye ide mégegyszer nem vonulunk be fehér lovon... A szükség kedvéért meg kell jegyezzem, a „fehér lovon"-t nem mint az 1919-es bevonulást ítéltük volna el - nem, de ugyanazt az 1949-es esztendőben már "nem lehetett volna megismételni. Nem, azért sem, mert 1949-ben már a ,jet"-ek kora kezdődött. A munkástanácsok mindent, amit tudtak, elkövettek a kádárizmus fejlődésének gátlására. Sztrájk, tüntetés eredménytelen volt, a hatalmasok olyan erővel álltak az utcák sarkán tankjaik, hogy az ellenállás napról napra vesztett erejéből. - December elején magam is jelentkeztem a szövetkezetnél, hol mint szerelő-lakatos dolgoztam. Nem állami vállalat lévén kérték, ha pénzt akarok, akkor jöjjek dolgozni. Jöttem. Éizetést is kaptam. December 12-én a hátsó házban vacsorámnál ültem. Kislányom szalad hátra: „Apu, gyere fel, mert itt vannak a rendőrbácsik és Téged keresnek"... A kanál kiesett a kezemből, felálltam, felvettem aktatáskámat és gyors ütemben felkaptam, megcsókoltam kislányomat. Anyósom felé pedig intettem, hogy majd hírt adok magamról és rohantam a hátsó kijárathoz. A töltés árnyékában a vasútállomásra mentem, ahol, havi bérletem lévén, a kb. 15 perc múlva Pestre induló vonatra szálltam. ...25 év múlva, 1981-ben értem haza először, ekkorra ért oda a kádárizmus, hogy a magamfajta „fasisztának" is kegyelmet adott, és háborítatlanságot biztosított egy 3 hetes hazalátogatás időtartamára... Csoportosítsuk hát azt a 200 ezres tömeget, amelynek tagjai 1956-ban és annak hatása alatt még 1957-ben is hagyták el a hazát - és nem magára hagyták azt. 1. A legnagyobbnak mondható azoknak az intellektüeleknek a száma, akik valamilyenképpen, de szenvedő alanyai voltak a „népi demokráciának". Kitelepített volt, közvetlen családtagja megjárta valamelyik börtönt vagy intemálótábort. - Mondjuk tehát, hogy „fácán" vagy „internista" volt valaki a családban. 2. Nagy száma volt azoknak az intellektüeleknek, akik a népi demokratikus iskolarendszer mellett nem tudták tanulmányaikat olyan síkon folytatni, mely igényüket kielégítette volna. 3. Az az intellektüel, aki magával a népi demokráciával, mint olyannal nem tudta önmagát „összeegyeztetni", mert hát individualista volt - ami a népi demokráciának legnagyobb ellensége volt. 4. Azok a diákok 18-24 év között, akik bármiféle aktív részvételük miatt ki voltak téve a kádárizmus atrocitásainak. - Igen nagy számban voltak ilyenek. 5. Azok a névtelen hősök, kik fegyverrel, egyéb aktív részvétellel a szabadságharcban is elkerülni akarták a kádárizmus „szándékos emberölését". 6. Nagy tömeget képeztek azok, kiket a „kaland"-vágy, a kalandos természet, illetve az adott lehetőség, a kínálkozó alkalom, a jobb és ,Jcönnyebb(?)" életre való vágy vezetett. 7. Az az aránylag kis számú réteg, amelyet „kiűzött" a kádárizmus. E csoport tagjai visszakerültek volna a börtönbe, vagy újabb eljárást indítottak volna ellenük. (Folytatjuk) „...Másképp nem tehetek..." Luther Márton halálára emlékezünk. Nem kerek évforduló, 1546. február 18-án adta vissza lelkét teremtőjének a nagy reformátor, miközben hívei szorongva lesik ágya mellett, a végső szembenézés pillanatában megtagadja, vagy megerősíti tanait mesterük. De hát Luther van olyan fontos számunkra, hogy a ráemlékezéshez nem kell feltétlenül kivárni a nevezetesebb jubileumokat. Jelenlétét a magyarság tudatában számtalan példával demonstrálhatjuk. Nem véletlen, hogy Madách falanszterében az emberi kultúra megcsúfolásaként a sokat emlegetett, széklábat faragó Michelangelo mellett Luther fűti (és túlfúti) a kazánt. De talán mindennél többet mond, hogy beletartozik abba a talán tucatnyi kivételbe, akiknek nevét minden akadémiai szabály ellenére magyarul őriztük meg és adjuk tovább. Tanításaival, igéinek mai hirdetői lehet, hogy úgy vannak, mint ő volt ifjú korában Arisztotelésszel, életének példázatai azonban egyre időszerűbbek. Különösen amikor azt látjuk, hányan használják fel ma a szószéket trambulinnak, amelyről látványos ugrással lehet belevetődni a politika tajtékzó medencéjébe, gondoljunk arra, milyen szívósan harcolt egykor a nagy megújító, hogy elhárítsa magától a felkínálkozó hatalom kísértéseit. Nem lehetett könnyű győzelem, hiszen a kor legnagyobb hatalmasságai álltak mellé, vagy törtek ellene. És minden, elhivatottságot érző • emberben megfordul, mi lenne, ha az ő kezében egyesülhetne a hatalom és az igazság. Ám Luther pontosan tudta, vagy inkább érezte, más dolog tanítani, mint parancsolni. Az első esetben követik az embert, a második esetben engedelmeskednek neki, és a kettő az ügy sérelme nélkül nem keverhető össze. Átélte korunk demokratikus népvezéreinek bajait. Hamar rájött, nem ellenfeleivel, hanem híveivel van a legtöbb problémája. A római egyház hivatásos teológiai debatterjei provokációikkal csak segítették nézeteinek tisztázását. Amikor viszont saját híveinek, sőt az őket vezető prédikátoroknak evangéliumi jártasságát méri fel, visszahőköl tudatlanságuktól. Két kátéja tulajdonképpen fájdalmas kompromisszum a majdan megszerzendő tudás megelőlegezése, bebiflázható kérdések és válaszok formájában. Luther kudarcaiban tűnik igazán óriásnak. A történelem szívesebben mutatja nekünk őf a wormsi birodalmi gyűlés teátrális jelenetében, amikor az akkoriban könnyen meggyújtott máglya kockázatát is vállalva, kiáll az egyház, így birdalomfelforgató elvei mellett egy „itt állok, másképp nem tehetek!" — kiáltással nyomatékosítva. A heroikus áldozatvállalásra azonban rajta kívül is számos példát tud felsorolni a történelem. Az ő igazi nagysága akkor látható, amikor diadaltól mámoros hívei az ő nevében kezdik feldúlni a templomokat, elnyomóik kastélyait. Luther az ilyenkor gyakran látható példáktól eltérően nem bújik el, nem hallgat sokféleképpen értelmezhetően, és még csak nem is üzenget csillapító szavakat. Maga áll a felbőszült tömegek elé, maga mondja a szemükbe, hogy rossz úton járnak, és őfogadj a el az ilyen érvekért a gyorsan forduló közhangulat jóvoltából azonnal kijáró replikát: ürülékkel dobálják meg, ha szerencséje van, ha nem, meg is kövezik. Ám ennél is nagyobb fájdalom, hogy - akár az életének vezérfonalát jelentő evangéliumban - a nevét körülvevő hozsannák „feszítsd meggé" változnak mindenfelé. De ő ettől sem tágított. Saját híveinek is nemet tudott mondani... Idáig jutva, egy kicsit elbizonytalanodom. Lehet, hogy nem is Luther aiktuális. Csak mi vagyunk reménytelenül megváltozhatatlanok. RIGÓ BÉLA