Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-11 / 35. szám

KEDD, 1992. FEBR. 11, A VÁROS 5 Porcelán, papírmasé, kaucsuk - Hajszövés és dauer - Márkajel: a tekncísbéka Márta néni babaklinikája A régi bérház második emeleti ajtaja mellett vörös színű üvegtábla, rajta arannyal rajzolva az orvosi szolgálat keresztje, alatta a fölirat: „Babaklinika." A nyitvatartási idő mellett utólag odatűzött cédula arról tudósít, hogy voltaképpen bármikor csöngethetünk. dr. Kremán Miklósné, a „doktor néni" szívesen ajtót nyit. A keskeny előszobából kis konyha nyílik, amelynek ablak előtti szöglete a „műhely." Az asztal fölé akasztott kalitkából sárga tollú papagáj rikolt ránk, a fiókok némelyike kihúzva, bennük apró szerszámok. Az egyik „beteg" éppen műtétre vár: a pucér baba feje még hiányzik, talán a ruháján is akad igazítani való. Az előszobába kiállított szekrény ajtaja már ép játékokra tárul. Sorban feküsznek a polcokon: a porcelánfejű, csipkeruhás hercegkisasszony talán százéves is elmúlt, de alig fogott rajta az idő. Arcán kicsit megsárgult a festék, de szemei éppoly ragyogó kékek, mint hajdanán, amikor első gazdájára mosolygott. Dr. Kremán Miklósné, Márta néni, a „klinika" vezetője egy kaucsukfejű kis hölgyet mutat: hátul, a baba nyakánál ott a kidomborított teknősbéka-jel, a legjobb kaucsuk-márka ismertetője. Végignézünk rajtuk: az elegáns palotákba, kastélyokba való dámáknak nincs kifogásuk az egyszerűbb öltözetű polgárkisasszonyok, tarka kötényes szolgálólánykák szomszédsága ellen. Akad közöttük, aki már évek óta szomorkodik a szekrény sötétjében, mert aki gyógyulni hozta, elfeledkezett róla. Örökre itt marad már...? Mielőtt a szobába lépnénk, egy kamrába is bekukkantunk: itt fejek sorakoznak, fából, papírmaséból, és persze itt sem hiányzik a kaucsuk és a porcelán, amiből a „francia babák" készülnek. Egy sötétbarna hajú kaucsukfej kerül a kezembe. Megtudom, hogy frizurája valódi hajból készül, Márta néni dekára vásárolja. A műhaj nem az igazi, néhány mosás után már tönkremegy. A babaparóka készítése elég bonyolult művelet: rudak közé zsinórt feszítenek, s azon szövődik a haj dauerolható, festhető, berakott fejdísszé. De a klinika „főorvosának" mindenhez érteni kell: megbőrözni az elromlott sípot, amitől aztán újra sírhat a megdédelgetett kisbaba, kijavítani a majd tízezer forintos, járó-kelő, énekelő csodakislány elektromos motorját, mert a játékszer egyetlen napot bírt ki csupán a család szeme fényének kezei között. Kitört karok-lábak, letépett mackófülek (mert azért állatfigurákat is érhet baleset) pótlása, visszaillesztése szinte rutinfeladatnak számít. A ruhavarrás, fodrászat és a kozmetika - vagyis a smink megfestése - csak kiegészítik a sort. De hol lehetett mindezt megtanulni? Bármilyen meglepő a válasz: a bíróságon. Márta néni férje ugyanis bíró volt, s munkahelyén - valamely ma már ismeretlen, különös okból - egyszer babakészítő tanfolyamot indítottak. Persze megelőzte ezt sok-sok kézimunkázás, de a fúrás-faragás sem volt a ma már nyugdíjas korú hölgytől idegen, sőt a villanyvasalótól a rádióig még az otthoni háztartási gépek javítására is vállalkozik. Az első babát kislányának készítette karácsonyi meglepetésként. Ma már unokáját tanítgatja a fortélyokra, s így talán öröklődhet a ritka mesterség. Már több, mint harminc éve foglalkozik javítással, s nem tud komoly konkurensről. Eszembe jut gyerekkori mackóm, akinek kiesőfélben az egyik mancsa. Megtudom róla, hogy igen értékessé vált az elmúlt harminc évben, mivelhogy afrikkal tömték ki. A papírmaséfejű rongybabáért is sokat kérnek a kirakodóvásáron, persze közülük is az afrikosak értékesek. A fából faragott francia babáról pedig még a nem szakember is sejti, hogy sokba kerülhet. Vannak régiségkereskedők, akik külföldre viszik a régi babákat - ott tehetősebbek a vevők. Karácsony környékén nagyobb a forgalom, azok jönnek el, akiknek nincs pénzük új játékot vásárolni, vagy egyszerűen csak sajnálják kidobni a régit. A ruganyos anyagból készült csecsemőbabákat szeretik a kisgyerekek, dg a hosszú lábú, nagylányos testű Barbie-t inkább a nagyobbak öltöztetik, cicomázzák, vele nehezebben azonosul egy három-négyéves lányka. Legalábbis Márta néni így tapasztalja. „Mindet egyformán szeretem...!" - mondja, amikor kedvenc babáiról tudakozódom. Azért a kis házimúzeumba biztosan azok kerültek, akik a legközelebb állnak a szívéhez. NYILAS PÉTER Vészjelek Szegénynek lenni ma Magyarországon nem szégyen, hanem hovatovább természetes állapot - mondja a társadalomkutató. Szegénynek lenni ma Magyarországon igenis szégyen, s hovatovább nem az érintetté, hanem a társadalomé - vélekedik a szociális ügyekkel foglalkozó közigazgatási alkalmazott. Szegénynek lenni ma Magyarországon - azt tapasztalom - a végsőkig titkolandó, a magánélet cellájába bezárandó állapot, melyet oldhatnak segélyek, csomagosztások, használtruha-küldemények, de az áramszolgáltatást attól még megszüntetik, a végrehajtót kiküldik. S előbb-utóbb a nélkülözhető fogyasztási cikkektől megválásra késztetik a sorsára hagyottat. Az önhibáján kívül elesettet, aki talán majd csak a legeslegutolsó pillanatban adja le vészjeleit - megy be az önkormányzat ügyfélszolgálati irodájába pénzsegélyért (jobbik eset), vagy az idegklinika ambulanciájára (orvosi eset). S közben persze borzasztó lelkifurdalás gyötör sokakat, hogy e két vészjelféle közt széles skálán mozgó S.O.S-eket csak hivatásuk gyakorlása iözben „foghatják", s nem sok idejük, erejük, pénzük jut rá, hogy a beteg szomszédra rányissák az ajtót, hogy a heteken át a szekrényaljában tárolt, s már összecsomagolt kinőtt ruhákat elvigyék valamelyik karitatív szervezethez. Legfeljebb kifizetik a taxiszámlát előre, de el nem kísérhetik az orvoshoz a Stefánia padjára leroskadt, láthatóan beteg, idős bácsit. így van bizony, (már megválogatott) alapítványok támogatásával, néha egy-egy szolidaritási küldeménnyel le tudjuk faragni „még jóléf'-ünk tömbjének kiállóbb részeit. De mit érzünk belül? Belül, az életünk nagyobbik részét kitevő, munkás világban türelemmel hallgatjuk, mit suttog a lelkisegély-szolgálat, a Vöröskereszt, az újság telefonjába a panaszkodó, mit ír olvasóként levélben a számára vadidegen főszerkesztőnek, mit a segélykérő ívre, mit a búcsúlevelébe... A minap például tényleg hihető nyomorúságáról adott hírt egy negyvenkörüli, rokkant, munkaképtelen asszony. Százezer forintnyi kifizetetlen közműszámla terhe nyomasztja, s már csak látástól vakulásig dolgozó élete párjáért aggódik: mi lesz a társával, ha, mint írja, ő már nem bírja tovább... Azért esdekel, hogy álma valóra váljon: essék meg rajta, rajtuk az emberek szíve, s küldjenek pár forintot. Sok kicsiből tán összejönne annyi, hogy kifizesse az adósságait. Most írjam meg neki, hogy efféle felhívást százszámra tehetnénk közzé (s most nem is említeném az adományokkal kapcsolatos technikai részleteket!), s vajmi kevés eséllyel számíthatnánk arra: nem nézik ügyeskedőnek, leleményes csalónak, aki ilymódon akar , jobban élni"? Tanácsoljam neki inkább, hogy kérjen segélyt? Százezret úgysem kaphatna, akármiféle méltányossági alapon sem! Abban sem reménykedhet, hogy az ő, s minden sorstársa tartozását lenyelik majd a közművállalatok, hiszen ha így tennének, maguk is tönkremennének. „Lopni, csalni mi nem tudunk, sem lelkünk, sem eszünk, rutinunk hozzá... Hát aki szegény, az haljon meg?" - írja, s azt hiszem, jól saccolja: az a pénz, ami neki az életét adhatná vissza - mert már itt tart -, más kezéből percek alatt elfolyik... „Nem ruhára, nem fodrászra, nem bútorra, nem kocsmára, italra kérjük a segítséget, hanem OTP-törlesztésre, fűtésszámla hátralékára, mely azért szaporodott össze, mert nem tudtuk fizetni a befolyt jövedelmünkből. Ha pedig fizettük volna, ennivalóra már nem jut..." Előttem az íróasztalon a vészjelzésekkel teli, 12 oldalas levél - már napok óta. Gyakran odanézek. Olyankor eszembe jut, hogy még természetes mozdulattal nyúlok be a mélyhűtőbe egy zacskó málnáért, hogy meddig engedhetem meg magamnak a benzinvásárlás luxusát, s hogy nem kellene talán legyintve tudomásul vennem, ha elfogyott a leértékelt pulykamell. Rakjak egy borítékba ötszáz forintot? Adhatok-e mindenkinek? S nekem ki ad majd? PÁLFY KATALIN FOTÓ: SOMOGYI KAROLYNÉ Gyöngülőben a járvány A Köjálnak az elmúlt napokra vonatkozó összesített adatai tegnap még nem voltak ismertek, azt azonban elöljáróban elmondta dr. Király Klára epidemiológus, hogy úgy tűnik. Szegeden visszavonulóban van a járvány, a kórházi látogatási tilalom azonban még érvényben van. Ezt a föltételezést erősítette meg dr. Szabó László, az újszegedi, Korondi utcai rendelő körzeti orvosa is. Kérdésünkre elmondta, hogy tapasztalatai szerint ez a kórokozó nem volt annyira veszélyes, mint a tíz évvel ezelőtti járványt előidéző törzs: most kevesebb a szövődményes eset. A hirtelen magas lázzal, végtagfájdalommal, arcpírral jelenkező betegség enyhe huruttal kezdődik és orrcsorgással, köhécseléssel folytatódik. Az orvos általában lázcsillapításra Rubophent javasol, és azt tanácsolja, a csuklóra, bokára kötött priznic helyett a mellkast tekerjük be vékony vizes törölközővel és egy vastag szárazzal. Nyolc-tíz percig még jól is esik, és csökkenti a lázat. Tanácsos ilyenkor a szokásosnál több C-vitamin tartalmú ételt fogyasztani: savanyú káposztát, citromot. A beteg lehetőleg feküdjön, igyon sok folyadékot, hogy tudjon izzadni. Este, ha már biztos, hogy nem megy ki a szabad levegőre, szívja be a kamillafőzet gőzét, így hamarabb fölszakad a hurut. A betegség általában négy-öt nap alatt lezajlik. Ha mégsem, és makacsul magas marad a láz, szövődményre kell gyanakodnunk. Amint Szabó doktor elmondta, néhány estben fülgyulladás, tüdő- és mellhártya gyulladás lépett föl a vírusfertőzés következményeként, de szerencsére nem tömegesen. Ilyenkor természetesen csak az antibiotikumos kezelés segít. Az újszegedi, Korondi utcai körzetben a szokásosnál kétszer több beteg fordult meg azokon a napokon, amikor tetőzött a járvány, szerencsére már kevesebben keresik föl a rendelőt. Szabó doktor szerint aki fogékony volt erre a vírusra, azt már megbetegítette. így optimisták lehetünk: az elkövetkező napokban végleg „megfutamodik" a járvány. Ennek egyébként kedvez ez a tavasziasra fordult időjárás is. Cm Á. Számlaolvasás Több olvasónk kérésére kerestük föl Szöcs Mihályt, a Szegedi Távhőszolgáltató Vállalat főmérnökét, hogy segítségére legyen mindenkinek, aki nem érti, miért különbözik decemberi és januári távfűtési és melegvízszámlájának nem csak a formátuma, hanem adatsora, sőt, végösszege is. A múlt évben az úgynevezett rendelkezésre állási díjat még külön-külön kellett feltüntetni a számlákon a fűtés és a melegvíz esetében, mert előbbit nyolc, utóbbit 12 hónapra számolták, eltérő osztószámmal dolgoztak tehát. A január elsejétől rendszeresített, újtípusú számlákon ez a készenléti költség már egységesen szerepel, 5 12 hónapra elosztott. (A díjkülönbséget ez idézi elő.) Hogy a fogyasztókat méginkább beavassák a részletekbe, a légköbméterenkénti, illetve a vízköbméterenkénti szorzószámokat is feltüntetik már a számlákon. Az új nyomtatványokra azért is szükség volt, mert egyre több lakásban működnek fogyasztásmérő órák, s ezek adatairól is informálni kell az ügyfelet - hallottuk a Szetávnál. Érdeklődésünkre, hogy a már több mint ezer mérőórás lakásban vajon érzékelhető-e a melegvízfogyasztás változása, a főmérnök igennel válaszolt. Jobban takarékoskodunk a melegvízzel, s ez egybeesik a várakozással. Aki tudja, hogy ketyeg az óra, s veszi magának a fáradságot, hogy előre kalkulál, még mosogatási, fürdési szokása megváltoztatására is képes! Az újfajta számlákkal kapcsolatban még egy információ: a januári számlán és ezután minden negyedik hónapban a jobb fölső sarokban két időtartam szerepel. Az egyik időszak az adott fizetési hónapot tünteti fel, a másik ,,-tól -ig" dátum a vízelszámolásé. A Szctáv ugyan minden hónapban felszámolja az elhasznált vízmennyiség megközelítően arányos részét, de az esetleges túlfizetéssel, vagy hiánnyal ezentúl négy havonta számol el.