Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-10 / 34. szám

10 HORIZONT DÉLMAGYARORSZÁG HÉTF6, 1992. FEBR. 10. Csak a röfógést nem értékesítik... A kapcsolatteremtés követe A névjegykártyán ez. áll: William B. Gara. Tula jdonosa rendkívül mozgékony, minden iránt nyitott, hivatásszerűen érdeklődő és tapasztalni vágyó ember. A magyar valóság izgatja. A gazdasági átalakulásban érvényesülő tendenciákat térképezi fői, megpróbálván előrelátni ügyködésünk eredményességét. A hetven év fölöttiek bölcsessége a negyvenesek kitartásával párosul; Gara Béla amerikai gazdasági szakembernek szüksége van e kettősségre, tisztánlátás végett. Pályafutásáról és hazalátogatásának okairól beszélgettünk. - A kárpátaljai Huszt városkából 1921-bcn vándoroltunk ki a tengerentúlra. Négyéves voltam. Özvegy édesanyám öt gyermekkel vágott neki a nagyvilágnak. Három fiú: Vazul, Miklós és én, valamint Erzsébet és Teréz kapaszkodott a szoknyájába. Ott, az ismeretlenben Jenő nagybácsi várt ránk és nyúlt a hónunk alá... - Négyévesen nem érezhette a beilleszkedés gondjait... - New York Cityben éltünk. Belenőttem Amerikába. Nyolc­évesen már dolgoztam: egy szupermarket hátsó fertályában cukrot, krumplit mértem ki és csomagoltam zacskókba, óránként öt centért. Később jövedelmezőbb „állásra" tettem szert. Iskola után újságot árultam, heti hat dollárért. - Az ígéret földjét nem lehetett egykönnyen meghódítani..'. - Élni kellett. Négy évig dolgoztam, pénzt gyűjtöttem, hogy főiskolára iratkozhassak. Frissen végzett mérnökként, 1940-ben elért a világégés - az US Army igényt tartott a szolgálataimra. Alhadnagyként kezdtem, alezredesként szereltem le öt év múlva, közben azonban történt egy s más.­- Irving Shaw és Norman Mailer könyveit olvasva részesültünk az „élményekből". - Társaimmal háromszor szálltam partra. A Queen Mary fedélzetén, 1942 augusztusában Angliába hajóztunk. Tizenhét­ezren gyűltünk össze különleges kiképzésre. November 8-án Észak-Afrikában, az algériai Oranban, a Montgomery-hadtest soraiban éltem át az első háborús partraszállást. Ött 1943. május 8-án értek véget az összecsapások. Szicília következett, július 10-én. Augusztus 27-én szorítottuk ki az ellenséget. Vissza­hajókáztunk Angliába. Az ismert előkészületek után, 1944. június 6-án Normandia volt a célpont. A győzelem napján, 1945. május 9-én Karlsbadban találkoztam az oroszokkal. - Közel került a szülőföldhöz... - Nyugdíjas koromig nem voltam közelebb. A hadsereg hívott: maradjak. Inkább az élelmiszeripart választottam, mérnökként helyezkedtem el. Az egyik legnagyobb cég, az Oscar Mauer keretében rájöttem, menedzserként jobban hasznosíthatom ismereteimet. Átálltam. Óriásgyár menedzselése jutott osztályrészül, a Tcnnessee állambeli Nashville-ben. Cégemnek 7 nagyvállalata van az USA-ban. Tizenegy éve nyugdíjasként a Connecticut állambeli Stamford városában székelő International Executive Service Corps (IESC) tagjaként járom a világot. Ez a nemzetközi szervezet arra vállalkozik, hogy nyugdíjas üzletem­berek (figyelem: nem orvosok, jogászok!) révén a fejlődő országok segítségére siet. - Ily módon nyerik meg a harmadik világháborút? - Megelőzzük ezt! A hatékony üzleti módszerek átadásával hozzájárulunk a társadalmi feszültségek csökkentéséhez. A tudás hatalom - nem mindegy, kinek a kezében. Általában 2-3 hónapot föltünk egy országban. Jómagam Chile, Ven ezuela, Panama, Jamaica, Portugália, Dominikai Köztársaság és Peru után jártam először Magyarországon. - Hanyadik útja a mostani? - A kilencedik. Ezúttal rövidre, három hétre szűkítem itt-tartózkodásom. A Magyar Vállalkozói Kamara állította össze a műsoromat. - Merre járt az országban ? - Kaposvár, Pécs, Szekszárd, Gödöllő, Kiskunmajsa, Szeged, Gyula, Békéscsaba az útvonal. Itt, Szegeden Farkas Tibor kalauzolásában megismertem az Élelmiszeripari Főiskola, a Pick szalámigyár, illetve a vállalkozói kamarába tömörültek lehe­tőségeit. Jártunk Szentmihálytelken és Mórahalmon is. - A munkamódszere érdekelne. Tapasztalatait miként hasznosítja? - Részletes jelentések formájában. Hozzájárulok a kapcso­latteremtéshez és az információáramláshoz. Utamról most készítem különben az ötödik jelentést. - Ha nem titok - mit tartalmaz? - Úgy látom, Magyarország három év múlva kilép a fejlődő ország állapotából. Föl kell számolni - vállalkozói szempontból ­a legnagyobb visszahúzó erőt, a bankok harminc százalék feletti kamatát. Amit például a Pick szalámigyárnál tapasztaltam — Takács János fejlesztési igazgató megfogalmazásában „csak a röfögést nem értékesítik" -, a vállalat új arculatának kialakítása mellett korszerű, mintaértékű szemléletre vall. A kisvállalkozók óriási lendülete, információéhsége gátolhatatlan húzóerő. A készenlét minőségét - elsősorban a Vegyesvállalatok vonatkozásában - fokozni kell. A meglévőket modellként illik kezelni. - Utolsó kérdésem: a sajtó szerepét milyennek látja mai helyzetünkben? - Az államok történetében volt egy hasonló időszak. Fölmérhetetlen a pozitív hatás, ha szolgálják az informá­cióáramlást. A kapcsolatteremtést. Nyitottan, saját, fe­lülbírálhatallan érdekük jegyében. PATAKI SÁNDOR Aki énekel, az kétszer imádkozik" Reverendáról álmodtak, s katonazubbonyba bújtak. Azu­tán meg, a sors szeszélye foly­tán, mindkettőt fölcserélték farmerra. Fogták a gitárjukat, festő-felszerelésüket - és nekivágtak a határnak. Négy hónapja élnek Szegeden. Hu­szonegy évesek, ikrek, keresik a helyüket és önmagukat. Különórákra mindig futotta... Pavlovszky Róbert és Péter édesanyjuk későn érkezett gyermeiként látták meg a napvilágot, Becsén. A mama, egykori jómódú család sarja, a kifosztottak szegényes életét élte. Nem maradt számára más érték a múltból, mint „átmen­tett" szellemi és erkölcsi tőkéje. Mindaz a tudás és tapasztalat, amelyet gazdag úri kiasszony­ként svájci, olaszországi, auszt­riai neveltetése idején magába szívott. - Ötévesek voltunk, amikor apánk elhagyott bennünket. A mama azonban nem esett két­ségbe. Mindenféle fizikai mun­kát elvállalt: óvodákban takarí­tott, sírokat tisztított. „Arra mindig előteremtem a pénzt, hogy tanulni tudjatok, hogy kü­lönórákra járjatok " - mondta. Az arisztokrácia megvetett sarja tartalékolt magában annyi erőt, amellyel kemény fizikai munka árán is példás és szigorú nevelésben részesíthette fiait. - Tíz esztendeig tanultunk komolyzenét: tudunk csellózni, zongorázni és hegedülni, a miséken templomi orgonán játszottunk. Mi tízévesen - míg mások bandába verődve hancú­roztak - latint és görögöt tanultunk, eredetiben olvastuk az Iliászt, meg az Odisszeát. Mindennapos vendég volt ná­lunk egy idős, valaha papnak készült professzor, aki egyaránt betöltötte életünkben az apa és a házitanító szerepét. Ő egyen­gette a sorsunk. Többnyire ko­ros, művelt emberek társasá­gában teltek a napjaink, kortár­sainktól el is szigetelődtünk. Szeretünk külön ösvényen járni... Festészet, zene és hit Mindezt inkább büszkén, mintsem szánakozva említik a fiúk. Az élet egyik legszebb ajándékának tartják, hogy itt vannak ők egymásnak, elvá­laszthatatlanul. Magányos, al­kotó személyiségnek tartják magukat, akik egyre csak ke­resik önmaguk kifejezésének legalkalmasabb formáit. Egy esztendeig látogatták a péter­váradi festészeti akadémiát, s hiába tartoztak a holland és né­met diákok között a legte­hetségesebbek közé, tanulmá­nyaikat abbahagyták. Az indok? - Úgy érezzük, a festészet munka, nem hivatás. Mi valami olyan kifejezési módot keres­tünk, amellyel közvetlenül tudunk hatni az emberekre. A festészethez más érdek is fűződik: el kell adni a képet, s annak, akihez szól, meg kell vennie, hogy hazavihesse. Keve­sekhez jut el ez az üzenet, úgy érezzük, és keveseken segít... Talán ez a bennük szunnyadó segítő szándék, a bölcs profesz­szor tanításai irányították fi­gyelmüket a papi pálya felé. Útirányt változtattak: Ljublja­nában beálltak a szalézi szerze­tes rendbe, s ott elvégezték az •első, előkészítő évet. - Azért választottuk a szalé­zieket, mert ez a fiatalság rend­je. Láttuk magunk körül, meny­nyi a lelki baj, a pszichés zavar. Úgy találtuk: nincs nemesebb hivatás, mint megmenteni az embereket, kiemelni a sárból. Úgy gondoltuk, nemcsak cere­móniákkal, hanem egyszerű szavakkal, lélekhez szólóan is lehet hatni az emberekre, ezt elfogadják. Szerintünk a zene az elsődleges eszköz, amely megindítja az embert. Ezt kö­veti a természet, majd ennek a jelképe, a festmény, és csak valahol a hetedik helyet foglalja el a szerelem. Csak a zene, a dal képes arra, hogy ha tetszik, valósággal megfordítsa az egyéniséget. S hogy mennyire összetarto­zó fogalom a zene meg a hit, bibliai idézetekkel támasztják alá. Krisztus mondta: „Aki énekel, az kétszer imádkozik." Vagy emlékezzen Dávidra, mondták. Amikor lelke tele volt örömmel és áhítattal Isten iránt, magát ruhájától megfosztva, táncolva, dobbal a kezében zsoltárt énekelve dicsőítette az Urat. Szerzetesként a hadseregbe Róbert és Péter nem is olyan rég még úgy gondolta: valamikor majd papként, a szószékről hívják a templomba a hívőket, hogy az ott fölcsendü­lő zene hangjai is segítsék lelki gyógyulásukat. Életük azonban újabb fordulatot vett: behívták őket katonának. Háromhavi, tengeri, gyalogsági kiképzés után, mintegy erkölcsi érdemeik elismeréseként a hadsereg-ott­honba kerültek. Ez amolyan művelődési ház, ahol minden eddigi tudásukat, tehetségüket kamatoztathatták: festettek, koncerteket rendeztek, tartották a lelket egymásban, meg tár­saikban. - A horvát gárdisták is bará­taink voltak. Olyannyira, hogy tavaly augusztusban, amikor megneszelték, fegyveres táma­dás készül a kaszárnyák ellen, figyelmeztettek bennünket. A parancsnok iránti bizalmunknak köszönhetően részben sikerült rendeznünk az iratainkat, őt azonban közben leváltották, az utolsó aláírásokat a mama in­tézte el. Mi akkor már átjöttünk a határon. Amikor édesanyjuk elengedte fiai kezét, azzal vigasztalódott, odaát majd egy másik, segítő­kész kar nyúl feléjük. A hajdani becsei papé, aki reményeik szerint vár a fiúkra. Jótevőkre leltek - Tízezer forinttal, egy gi­tárral meg festékekkel, ecsetek­kel érkeztünk ide, de bizony senki sem jött elénk. Fölkeres­tük azt az atyát, aki 7 éves korunk óta ismert bennünket, és 10 éven át ministráltunk neki. Abban a hitben éltünk, ő lesz itt a mentsvárunk... És akkor azt mondta: „menjetek haza." Ez az életünkbe került volna. Tapasztalat volt számukra ez is. Addig aztiiitték: a katonaság és az egyház merőben más szerveződés. Azt hitték: csak a hadseregnél eshet meg az, ha egy tiszt leszerel, azután nem veszik emberszámba... - Bekopogtattunk ezután a Dóm plébániájára, onnan nem mentünk el üres kézzel: címe­ket kaptunk. Először négyezer­ért kivettünk egy szobát, majd jó sorsunk elvezérelt a Vörös­kereszthez. Ettől a pillanattól éreztük, hogy nem veszünk el, állnak emberek mellettünk. Megteremtették a lehetőségét, hogy festhessünk. A vászonra álmodott dalmát tengerpartot, a Tisza-part ihlette festményeket segítségükkel mind sikerült pénzzé tennünk, hogy megél­jünk. A Délmagyar egyik ri­portja után magához vett bennü nket egy kedves, nyugdíjas asz­szony, Annuska. Átadta másfél­szobás lakását, mos, főz ránk, amije van, megosztja velünk ­ingyen. A Vöröskeresztesekkel együtt azon van, hogy egyen­gesse utunkat a zenei pályán, hogy hivatásunknak élhessünk. Meglepő, mennyi segítő szán­dékkal találkoztunk itt. Egyik debreceni jótevőnk, egy fest­ményeket áruló ügynök új Fender-gitárunk árának felét állta, hogy mielőbb komoly munkához láthassunk, hogy komponálhassunk. Csermák István irodagép-műszerész a puszta szóra megbízott bennünk és két Casio szintetizátort adott, az egyiket örökbe. Fölajánlotta, ha koncertezünk, biztosítja a szükséges hangszereket. Szószék helyett színpad A kispapok tehát úgy dön­töttek: nem folytatják itt teoló­giai tanulmányaikat. Miként az atyával való találkozást, ezt se merték még megírni a ma­mának... Talán bele is roppan­na. - Ha szerényen is, de vala­miből meg kell élnünk, hogy ne legyünk senki terhére. S ha ezzel még küldetésünket is teljesítjük, elégedettek lehe­tünk. Ha 6 évig tanulunk, föl­lépünk a szószékre, így meg talán a színpadra. Onnan szó­lunk az emberekhez. A különb­ség psak az, hogy az egyház elvárja a hívektől, ők menjenek hozzá... Mi magunk megyünk az emberek közé. Közvetíteni szeretnénk az egyház és a világ között az erre legalkalmasabb eszközzel, a zenével. Lélekben természetesen továbbra is te­ológusnak valljuk magunkat... Az elmúlt hónapokban a két volt papnövendék, Róbert és Péter egy nagylemezre való dalt komponált. A szöveget is ma­guk írták. Most már számolják a napokat: 15-én lesz első föllépésük a Bálint Sándor Művelődési Házban.' Hogy milyen élményben lesz része a hallgatóságnak? Majd elválik. A magukat művé­szeknek, ARTIFEXES-nek ne­vező fiatalemberek szerint ez nem kifejezetten szórakoztató zene, inkább elgondolkodtató és reményt sugárzó. Hangha­tásában, szövegében érződik a teológiai eredet, de világi és szerelmes motívumokkal is igyekszik közel kerülni az emberekhez, vállalva az össze­kötő, a közvetítő szerepét. Valahogy így: „ Tudd. ha nehéz gondok ha sújtanak könnyű minden, ha remélsz. Élj vigaszban óriás-tudatban: hogy kellesz az életnek még! " CHIKÁN ÁGNES n Urkarambol előtt Mostanában könnyen előfor­dulhat, hogy tévénk képernyője elsötétül, mert valami űr-roncs lelöki pályájáról a műholdat, amely kedvenc műsorunkat továbbítja. Rengeteg űr-hulla­dék kering a Föld körül, a te­levíziós és távközlési műholdak számára alkalmas egyetlen pá­lyán, s emiatt egyre nagyobb annak a valószínűsége, hogy „kiütnek" minket a műsorból. - Nem tudni, mennyi hulla­dék van odafönt - nyilatkozta erről Walter Flury, az űrbeli hulladékok svájci szakértője. A darmstadti (Németország) Európai Űrkutatási Központ munkatársa szerint minél több a műhold és a hulladék, annál nagyobb annak a valószínű­sége, hogy összeütköznek. Márpedig a pálya használati feltételei fokozatosan romlanak. A szakértők kiszámították: 1 az 1000-hez a valószínűsége an­nak, hogy 2000-re évente leg­alább egy összeütközés tör­ténik. Az úgynevezett geostatikus pályán levő objektumok - a Földtől kb. 35 000 kilométerre - a bolygó forgását követik, így állandóan a Föld egy adott pontja fölött maradnak. A hozzávetőlegesen 300 műhold­ból. melyeket erre a túlnyo­mórészt kereskedelmi célokra használt pályára az Egyesült Államokból, Európából és Ja­pánból bocsátottak fel, mára kevesebb, mint a fele működik. Mintegy 50 elaggott műholdat küldtek fel véglegesen egy „temetőpályára", messzi kint az űrben, hogy megakadályozzák összeütközésüket az aktív mű­holdakkal. Azonban több mint 200 további műhold kering ellenőrzés nélkül, mivel meghi­básodott, vagy kifogyott az üzemanyaga, és ezek most ve­szélyt jelentenek. A műholdak, ha nem ellenőrzik őket, eltáncolnak a helyükről. Ilyen nagy távolság­ban a Földtől nincsen légel­lenállás, a hibás műholdak soha nem lassulnak le, nem égnek el az atmoszférában. Csak fokoz­zák a „forgalmi dugót".

Next

/
Thumbnails
Contents