Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

8 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JAN. 2. „Csaba népe" A székelység és a Székelyföld történetéről ftjir wn kűUmHÓ rtszet *rik*ly szikek I ••! szász szikik ERDÉLY KÖZIGAZGATÁSI BEOSZTÁSA A KÖZÉPKORBAN Mályusz Elemér (szerk.): Erdély és népei (Bp. 1941.) c. munkájából Sokszor csaptak már össze szubjektív indíttatású, érzelmekkel áthatott vélemények a székelység eredetéről és történetéről. E sokat vitatott témakör a magyar históriának a tudományon kívüli szándékok által leginkább veszélyeztetett területei közé tartozik. Napjainkban ismét tanúi lehetünk annak, hogy bizonyos erők rossz ízű aktuálpolitikai célok szolgálatában kívánnak „érveket" kovácsolni a távoli múlt hiányos láncszemeiből. A székelyföldi autonómia-igény ellenében kibontakozott kampány ismételten arra figyelmeztet, hogy történelem és politika szétválasztása nélkül sem hiteles történetírás, sem pedig tisztességes politikai kultúra nem lehetséges, hiszen a história kérdéseinek megválaszolására kizárólag a történettudomány képes, miként a politikai problémák megoldásához is politikai eszközök szükségeltetnek. Eredetkérdés. A székelyek származásával kapcsolatban egészen a XIX. század második feléig tartotta magát az a hiedelem, hogy e népesség (a magyarokkal együtt) azonos a hunokkal, s Attila király fennhatósága alá tartoztak. Bár a korszerű forráskritika segítségével sikerült tisztázni, hogy a Kézai Simon által 1283 körül szerkesztett és a magyar krónikákba bekerült hun történet (amelyik a legfőbb pillérét képezi az ilyen jellegű eredetmagyarázatoknak) jórészt középkori értelemben vett „tudós" szerkesztés (azaz anakronizmusoktól hemzsegő mesés elemek összeolvasztásának) eredménye, az valószínűnek tűnik, hogy a benne szereplő Csaba-történet valódi székely hagyományra megy vissza. E hagyomány azonban nem a hunokhoz (még csak nem is a VII—VIII. századi avarokhoz), hanem a X. század közepe táján élt Csaba nevű kalandozó vezérhez kapcsolódhat, aki az egyik forrás szerint résztvevője volt az augsburgi csatának is. E Csaba azután - népének egy részével - a Balkán-félszigeten, a Vardar folyó vidékén telepedett le, ahol még a XIII. században is feltűnik e csoport a kútfőkben „vardarióta türk" elnevezés alatt. A hun származással kapcsolatos teóriák legnagyobb problémája tehát az, hogy az alapul szolgáló információk döntő többsége semmilyen szempontból nem állja ki a forráskritikai vizsgálatok próbáját. Mindezek után nem meglepő, hogy a székcly-kérdést boncolgatva mérvadó kutatás két legizmosabb irányzatát már évtizedek óta a „tősgyökeres" magyar, illetve a csatlakozott katonai segédnépi eredetet valló kutatók tábora alkotja. Az előző csoportba inkább nyelvészek és régészek, míg az utóbbiba főleg történészek tartoznak. A nyelvészeti és archeológiai fogantatású érvek szerint a székelyek azért tekintendők ' • teljesen azonosnak a magyarokkal, mert nyelvük (nyelvjárásaik) és régészeti hagyatékuk nem különíthető el a magyarságétól. Autonómiájuk, sajátos életmódjuk és jogszokásaik pedig katonai, határőri szerepük folyományának foghatók fel. Evvel szemben, ha teljes történeti aspektusában közelítjük meg a székelykérdést, az alábbiakra kell figyelemmel lenni: a XI. század óta adatolható székely elnevezés ugyanolyan népnév, mint a besenyő, kun stb. Vagyis a székelység már a legkorábbi időkben önálló névvel és arculattal rendelkező népcsoportként tűnik fel a forrásokban. Ha mindehhez hozzáveszszük, hogy a XII-XIV. századi krónikák és az okleveles anyag megkülönböztetik a székelyeket a magyarságtól és a katonai segédnépi feladatokat ellátó besenyők, kunok státuszának megfelelő helyzetben említik őket; hogy az egész középkor folyamán etnikai jellegű kiváltságokkal és autonómiával rendelkeztek: hogy a székelységnél kimutatható önálló hagyományanyag (Csaba-monda), akkor azt kell mondanunk, hogy minden bizonnyal a honfoglalás előtt a magyarsághoz csatlakozott török eredetű (erre mutat a törökös jellegű székely rovásírás) népcsoportról van* szó. A székelység legkésőbb a X-XI. századra nyelvében teljesen elmagyarosodott, így érthető, hogy az írott forrásokban egy-két évszázad múltán felbukkanó helynévi anyag, és a még későbbi nyelvi emlékek már nem különböznek a magyar hagyatéktól. Ami a régészeti anyag egyöntetűségét illeti, ezen megint csak nem szabad megütközni, hiszen elég csak a kabarokra utalni (akikről tudjuk, hogy a kazárok közé tartoztak, s a honfoglalás előtt csatlakoztak őseinkhez), akik régészetileg szintén „megfoghatatlanok". A székelység nyelvcseréje azonban nem jelentette sajátos arculatának az elvesztését; etnikai alapon nyugvó kiváltságaikat az egész középkoron át sikerrel őrizték meg. A székely kiváltságok. A székely privilégiumok - hasonlóan az erdélyi szászokéihoz vagy a kunokéihoz - területi és bíráskodási autonómiát, valamint speciális adózást foglaltak magukba. A székelyek (akiknek zöme a XIII. század második felére Erdély keleti felébe költözött) legfőbb elöljárója a király által kinevezett előkelő volt (sohasem székely), aki a katonai, bíráskodási és közigazgatási teendőket irányította. A magyar lakosságtól eltérően a székelység nem a vármegyei keretek között élte életét, hanem autonóm területi-bíráskodási-közigazgatási egységekben. az úgynevezett székrendszerben. Az egyes székek élén katonai ügyek irányítója (kapitány vagy hadnagy), valamint a peres ügyeket intéző bíró állott. A hét székely szék - a különálló Aranyost kivéve Erdély keleti felében, egy tömbben helyezkedett el. A XIII-XIV. század fordulója körül bekövetkező megszilárdulások után kezdik e területet a Székelyföld (Terra Siculorum) elnevezéssel illetni. Míg a magyarországi szórványos székely települések viszonylag hamar elvesztik különállóságukat, s beolvadnak környezetükbe, addig az erdélyi székelység féltékenyen őrzi autonómiáját, s adózási kiváltságát. Ez utóbbit az ökörsütés jelenti; az elnevezés onnan ered, hogy bizonyos alkalmakkor (a király megkoronázása, trónörökös születése stb.) ökörajándékot kellett az uralkodónak küldeni. Mielőtt az állatokat az udvarba hajtották volna, más adófajta nem terhelte a székelyeket, viszont kötelesek voltak fejenként hadba vonulni, ha erre szükség volt. A székely társadalom meglehetősen zárt és archaikus jelenség volt; idegeneket nem fogadott be, s próbálta az ősi egyenlőség valamiféle látszatát fenntartani. Ez utóbbi azonban egyre nehezebben ment, mert a feudalizálódás a székelységet sem kerülte el; e folyamatot a katonai, határőri szolgálat révén legfeljebb késleltetni lehetett, megakadályozni azonban nem. A XIV. századtól kezdve egyre gyakrabban történik hivatkozás a „székelyek három nemére" (tria genera Siculorum), ami jelzi, hogy a székelység ekkoriban már három társadalmi rétegre tagolódott: közszékelyekre (gyalogok), lófőkre és előkelőkre. A két utóbbi csoport tagjai alkották a tisztségviselő réteget, ahol a nemek és az ágak meghatározott sorrendje szerint járt körbe a bírói és katonai pozíciók jelvénye. Érthető módon a közszékelyek ragaszkodtak legelkeseredettebben státuszuk és jogaik megtartásához, többnyire saját lófőikkcl és főembereikkel szemben. Bár katonai szempontból továbbra is szükség volt a székelység haderejére, a belső feszültségek egyre gyakrabban vezettek a XV-XVI. század folyamán lázongásokhoz, mozgolódásokhoz. A változatlan társadalmi viszonyok fenntartása iránti igény, valamint a megváltozott körülmények közötti ellentétek végül is az 1562. évi székely felkelésbe torkollottak. E mozgalomnak határkő jellege van a székely történelemben, ugyanis I. János, miután leverte a felkelést, eltörölte a székely kiváltságokat és jogokat. Bár az erdélyi fejedelmek részéről történtek próbálkozások a korábbi állapot (részleges vagy teljes) helyreállítására, ez már nem sikerülhetett: 1562-ben véget ért a székely középkor. A történelem új- és legújabb kori viharai több alkalommal is változásokat hoztak a Székelyföld és lakói helyzetében, jogaiban. A XVIII. század második felében Mária Terézia erős kézzel látott htizzá a székely határőrség felállításához; a nem kívánt terhek ellen békés eszközökkel tiltakozó székelyek közül körülbelül kétszázat mészárolt le a császári katonaság 1764-ben Mádéfalvánál („ntádéfalvi veszedelem"). A gyűlölt katonai szolgálatot végül csak az 1848-as forradalom törölte el. A kiegyezést követő 1877. évi közigazgatási reform megszüntette a Székelyföldet mint közigazgatási egységet, s e területet a megyerendszer kereteibe olvasztotta be. Erdély Romániához kerülése után természetesen a közigazgatási határok is módosultak: a II. világháborút követően 1968-ig fennállott a Maros-Magyar Autonóm tartomány, amely azonban nem foglalta magában az egész Székelyföldet, s főleg nem az erdélyi magyarság által lakott valamennyi területet. A történelem mint példatár? Néhány hónappal ezelőtt, amikor felmerült az igény a Székelyföld egy részének autonóm státuszra emelésére, tanúi lehettünk annak, mint a példátlan módon és hangnemben folyó ellenkampány során néhány felhevült román honatya hiányos történelmi ismeretek birtokában az eredetkérdés segítségével próbált éket verni a székelység és a magyarság közé. Ugyanakkor találkozni olyan érzelmi indíttatású vélekedésekkel is, amelyek azt bizonyítgatják, hogy a székelyek „teljesen" magyarok, sőt, ők az „igazi" magyarok. Az utóbbi törekvések bár bizonyos szempontból érthetőek, de fölöslegesek. Az előző próbálkozások viszont hiábavalóak és hatástalanok, ám jól példázzák, hogy miért alkalmatlan a történelem arra a szerepre, hogy rugalmasan alkalmazható példatára legyen a politikának. Egyrészt, mert a székelykérdés olyan probléma, amelyet - függetlenül az aktuális politikai széljárástól - a történettudomány eszközeivel kell és lehet csak megoldani. Vagyis a székelység eredete nem kormány- és párttörekvések függvénye. Elhibázottak az ilyenfajta példálódzások azért is, mert teljesen történelmietlenek. A székelyek ugyanis - függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek őseik - már a honfoglalást megelőzően is a magyar törzsszövetség kereteibe tartoztak, ahol rajtuk kívül bizonyíthatóan még számos más etnikum fiai és leányai fellelhetők voltak, s viselték a magyar elnevezést. A Kárpát-medencei megtelepedést követően ugyanúgy részt vettek a magyarság arculatának a kialakításában, mint a besenyők, szlávok, kunok vagy a XII. század második felétől betelepülő románok. A székelység nyelve és kultúrája évszázadok óta magyar. ők pedig elvitathatatlanul részei a magyar nemzetnek, históriájuk a magyar történelemnek. Nem szorulnak rá tehát a történeti tények emocionális bizonygatására, s az eredelkérdés sanda szándékú feszegetése is legfeljebb csak a próbálkoz.ók történelmi és politikai kulturálallanságáról nyújt tájékoztatást. Amennyiben igaz a mondás, hogy „a történelem az élet tanítómestere", akkor a história tanítása most úgy szól, hogy lehet, sőt, szükséges a kisebbségek helyzetének a történeti előzmények szemszögéből történő vizsgálata, de problémájuk megoldása csak a diplomácia és a politika síkján mehet végbe. KORDÉ ZOLTÁN r