Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-06 / 4. szám

HÉTFŐ, 1992. JAN. 6. RIPORT 5 A tanúk még élnek Szent Bertalan-éj Békéscsabán Mondanivalómat nem Marosán könyvével kezdem, hanem a hozzá kapcsolódó eseményekkel. Ehhez azonban vissza kell lapozni harminc-valahány évet a történelemben. 1956. december 6-át kell látnunk a naptár oldalán. Csütörtök volt, délelőtt... Harmincezer ember hömpölygött a békéscsabai főutcán. A munkástanácsok hívására Kádárék ellen tüntetett a város népe a forradalom vívmányaiért. A vasútállomás felől özönlött a tömeg. A rengeteg ember fejet hajtott, vagy 'egy szál virágot helyezett el a hazáért és a szabadságért elesett hősök emlékének adózva, a 101-esek emlékműve előtt. Utána a Körös-partra nyíló József Attila utca végén szétoszlottak. A békéscsabai forradalmi eseményeknek egyik csúcspontját jelentette ez a nap. Körültekintő volt a szervezés, hibátlan a lebonyolítás. s ami a legfőbb: mindenki tudatában volt annak, hogy mekkora a veszély. Bármilyen meggondolatlanság beláthatatlan következményekkel járt volna. A némán felvonuló tömeggel szovjet tankok néztek farkasszemet, s a Szabadság téri középületek tetőin golyószórós, géppisztolyos orvlövészek lapultak... Ezen a napon mégis a város népe demonstrálta az erőt! A válasz azonban nem késelt soká. A megyei pártházban már másnap szervezték az ellentámadást. December 8-án kijárási tilalmat rendeltek el... 9-én törvényen kívül helyezték a dr. Molnár Mihály vezette munkástanácsot... Ezen a napon kihirdették a rögtönbíráskodást... Gyülekezési tilalom lépett életbe 14-én... 19-én már a statáriális ítélet született Békéscsabán: Rózsa István 52 éves, kunágotai kisparaszt fegyverrejtegetésért 14 évet kapott. A terror napról napra fokozódott. Egyre csendesebb lett a város. Alkonyatra rendszerint szinte teljesen kihalttá vált. Éjszakánként az utcákon végig-végigdübörgött egy-egy teherautó, ponyvájuk alatt állig felfegyverzett karhatalmistákkal. Csalódás, apátia, félelem költözött a lelkekbe. Nem hozott megbékélést a karácsony sem. Az Üdvözítő születésének ünnepén nem a szeretet öröme sugárzott az emberek arcáról. hanem a reményvesztettség bánata. Mindenki úgy érezte: visszatért a Rákosi-rendszer. Jó ismerősök is alig merték megszólítani egymást, éppúgy, mint „azokban a korábbi években". Nem volt vidám óévbúcsúztatás, az '57-es esztendő küszöbét csüggeteg szívvel, jövőbe vetett hit nélkül lépték át mindazok, akik októberben boldogan köszöntötték a szabadságot, a demokráciát. Érezték, hogy még nehezebb napok következnek. Ezekre nem is kellett sokáig vámi... Január 8-tól három napon keresztül egy katonai teherautó gördült végig a december 6-i tüntetés útvonalán. Platóján fegyveresek között tizenhat szerencsétlen ember ült egymással szemben - lócákon. Nem takarta őket ponyva. Egy kivételével valamennyien fiatalok. Leány is volt köztük, az alig húszéves Mány Erzsébet. Három napon keresztül mutogatták őket a békéscsabaiaknak. Fogva tartásuk színhelyéről. a laktanyából vitték őket a tanácsházára, ahol statáriális bírósági tárgyalásuk nyilvánosság előtt zajlott. Az ítélet elrettentő! Mány Erzsébetre és Farkas Mihályra halálbüntetést szabott ki a bíróság, a többi vádlottat pedig „cselekményük súlyának megfelelően", öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre ítélte. A város lélegzet-visszafojtva figyelte a tárgyalás menetét, fejleményeit. Mert a város tudta, hogy ezt az előadást neki játsszák, fináléját pedig fenyegető figyelmeztetésként kell fogadnia: aki moccanni mer, arra könyörtelenül lesújt a munkás-paraszt kormány kemény (egyre keményebb) ökle! Ezt a szörnyű politikai pert azért rendezték meg, hogy Békéscsabán példát statuáljanak. Hogy földig alázzák a várost. Hogy ne adhasson többé példát a megye kisebb városainak, falvainak. („Ha Csabán rend lesz, rend lesz az egész megyében!") Ezért meg kellett halnia két ártatlan fiatalnak... Gonoszul kitervelt praktika volt ez a per. A vádlottak közül egy sem volt helyi illetőségű, senki nem ismerte őket Békéscsabán. Gyulaváriban fogdosták össze mindnyájukat. Nem kellett attól tartani, hogy megmozdul értük a város, mint novemberben, amikor forradalmi vezetőit, Fekete Pálékat hurcolták el az oroszok. Statáriális bíróság elé lehetett állítani őket, mert volt a kezükben fegyver. S ha nem is húzták meg ravaszát, mégis lehetett rájuk halált mondani, mert „lőttek volna, ha...". Ma már közismert: jelentéktelen incidensből koholták a pert. A gyulaváriak minden követ megmozgattak, hogy a halálraítélteknek kieszközöljék a kegyelmet. Reményüket az táplálta. hogy az ítélet végrehajtására a rögtönbíráskodásró! szóló rendelkezésben előírt határidőn belül nem került sor. Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt a szegedi Csillagbörtönbe szállították. kegyelmi kérvényüket pedig heteken keresztül Budapesten „tologatták" (vagy elfektették). Az utóbbi két évben többen folytattak kutatást ebben az ügyben, s keresték a késedelem, a huzavona magyarázatát. Ezt nem találta meg Kőváry E. Péter sem. pedig ő apró részletekre is kiterjedő felderítést végzett. Tanulmányozta a fellelhető aktákat, beszélgetést folytatott az egykori katonai ügyészen kívül az élő hozzátartozókkal is. Annyit tudott megállapítani, hogy a két halálraítélt kegyelmet kért. kérvényüket a bíróság az Elnöki Tanácshoz továbbította, ahol heteken keresztül tétováztak a döntéssel. Nem tétovázásról volt szó! ' A halálos ítélet végrehajtása benne volt a forgatókönyvben. A példastatuálás stratégiáját a helyi politikai hatálom a belügyi kormányszervekkel dolgozta ki hidegvérű precizitással. A tárgyalás és az ítélet azt a célt szolgálta, hogy nyilvánvalóvá tegye Békés^ csabán és a megyében: a hatalom kérdése eldőlt, s a legkisebb ellenszegülés (főleg annak szervezése) a legsúlyosabb következményeket vonja maga után. A kivégzésnek már más volt a funkciója. Az események februárban újabb fázisba érkeztek: a tömeges megtorlás időszakába. Kétségtelen, hogy Mány Erzsébeték kivégzésével a „kedvező légkört" akarták megteremteni hozzá. De a kivégzés időpontjának kiválasztásában nem csak ez játszott szerepet. Aligha lehet véletlen, hogy Marosán György éppen február 2-án. azon a napon érkezett Békéscsabára, amelynek hajnalán eldördült a kivégző osztag sortüze. S az esemény sem volt hétköznapi, amelyet díszvendégként és szónokként a hírhedt államminiszter megtisztelt. „Az MSZMP Békés megyei és békéscsabai városi intézőbizottsága február 3-ra, vasárnapra aktívaértekezletre hívta össze a megye kommunistáit a Békés megyei Jókai Színházba." A hatszáz férőhelyes nézőtéren hétszázötvenen szorongtak. Azok az „elvtársak" vettek részt ezen a gyűlésen, „akik a legnehezebb időkben bebizonyították hűségüket a párt és a munkásosztály iránt, és élharcosai voltak a magyarországi kommunisták pártjának, az MSZMP szervezése nehéz munkájának. Részt vettek az aktívaülésen a karhatalmisták képviselői is". A város belső utcáin, terein pufajkások szokatlanul nagy csoportjai szemmel tartották a járókelőket. A nálamnál is elfogulatlanabb emlékezők is azt mondják: lidércnyomás nehezedett a városra. Mindenki láthatta a kommunista nagygyűlés körüli „felhajtást", s azt beszélték úton-útfélen: ha Buci Gyuri Békéscsabán van, az csak rosszat jelenthet. Valóban nem lehet elképzelni, hogy a megye kommunistáinak '56 utáni első „jamboree"-ja Marosánnak tulajdonképpen az ország egész népéhez szóló - újabb fenyegetése és Mány Erzsébeték szombat hajnali kivégzése között ne lett volna összefüggés. Ha nem így lenne, megtakarították volna a két áldozat Békéscsabára szállításának költségeit és a töltényeket, hiszen a szegedi Csillagbörtönben kötél által hajthatták volna végre az ítéletet. A feltételezés realitását alátámasztja Mány Erzsébet nővérének, Rozáliának a visszaemlékezése is. Sarusi Mihály újságírónak 1989-ben elmondta, hogyan vett búcsút a család Erzsébettől. Kiderül belőle, hogy a kivégzés előestéjén - valószínűleg - másik illusztris vendége is volt Békéscsabának. - Hat férfi és Miinnich Ferenc volt ott a húgom cellájában. Felismertem Münnichet, fényképen már láttam... Münnichen aranykeretes szemüveg, sötétkék zakó, szürke nadrág... „A tanúk még élnek" című könyvében Marosán nem beszél Münnichről. A kivégzésről sem mintha nem hozták volna tudomására. Ez - természetesen elképzelhetetlen. Csak nem akar rá emlékezni! Más egyebeket viszont, például csabai beszédének szövegét, szó szerint képes felidézni. „Február 2-án... elindultam Békéscsabára..." Megérkezése után a megyei pártvezérekkel tanácskozott. Másnap: „A nagyszínház zsúfolt. Az elnök üdvözöl, itt-ott felcsattan a taps... A bevezető után rátértem a legnehezebb témára: - Vegyék tudomásul, hogy 12 év után a kommunista vezetés alatt az ország példátlan katasztrófába zuhant, de ezért itt senki sem akarja vállalni a felelősséget. Ezért engedjék meg, hogy én először a felelősségvállalásról beszéljek. Nézzenek csak ide, mindnyájan. Maguk előtt az az ember, aki felelős Rajk haláláért. Óriási volt a megdöbbenés, riadtak néztek rám. de én rendületlenül folytattam, elmondtam azt, amit már máskor és másutt Aztán így folytattam: - Hát itt senki nem felelős senkiért, semmiért? Természeteseitek tartják, hogy a szovjetek beavatkozását igénybe vettük, és hogy itt vannak? Mások véreztek maguk helyett, de a XX. kongresszus már nem kell, nem jó? Vagy az MSZMP decemberi határozata? Nem, elvtársak, nincs alku! Legyen vége annak a mesének, hogy Rákosi jót akart, vagy hogy Rákosi nem tudott róla... Amikor azt is elmondtam, hogy maguk előtt áll az az ember, aki nem kérte, de követelte a szovjetek bevetését, égett a terem, sikerült eggyé kovácsolni őket... - Szeretnék még valamit mondani, igen komolyat. Akinek Kádár nem kell, csak Rákosi; akinek Hruscsov nem kell, csak Sztálin, annak kívül tágasabb! Aki ebben az élethalálharcban nem tud segíteni, az ne ártson!" Ha fellapozzuk a Békés Megyei Népújságban a Marosán békéscsabai (előre be nem harangozott) látogatásáról közölt tudósítást, érdekes hangsúlyeltéréseket fedezhetünk fel Marosán emlékei és az 1957. február 5-én megjelent tudósítás tartalma között. Marosán a könyvében békéscsabai beszédéből azt idézi, hogy a rákosizmussal való gyökeres szakításra, s a Kádár-kormány melletti nyílt elkötelezettségre szólította fel Békés megye kommunistáit, ezzel szemben az újság tudósítója (nyomdatechnikai eszközökkel is) a beszédnek éppen azokat a blokkjait emelte ki. amelyek Marosánra azokban az időkben annyira jellemzőek voltak: ,,A forradalmi munkás-paraszt kormány el van tökélve arra, hogy a legszigorúbb intézkedéseket foganatosítja azokkal az egyházi személyekkel és pedagógusokkal szemben, akik nyugtalanítják ifjúságunkat... Az ellenforradalom hívei nem nyugodtak bele vereségü kbe, most tavaszi megmozdulásokról, márciusi fegyveres felkelésről terjesztik a rémhíreket. Legyen mindenki elkészülve arra, aki a munkás-paraszt hatalomra tör, megvan az erőnk ahhoz, hogy az ilyen kísérleteket visszaverjük, és ha kell - vérbe is fojtjuk!" Mány Erzsébeték kivégzésének másnapján tulajdonképpen nem volt semmi szükség ilyen fenyegtő dörgedelemre. Senki nem érzett már kétséget Békéscsabán afelől, hogy a „munkás-paraszt kormány" kérlelhetetlen, és a véres hatalmi eszközök alkalmazásától sem riad vissza. S a szovjet „testvéri segítsége" nélkül is akcióképes... Ettől fogva nemhogy mozdulni, de még hangosan sóhajtani sem mert a város. Térdre kényszerült a viharsarki forradalom. Ellobbant a láng. kihunyt a parázs is. Kezdődhetett a leszámolás, a megtorlás, a bosszú. A „kedvező légkör" már nem hiányzott hozzá. Rövidesen el is kezdődött. A tömeges letartóztatások első hatalmas hulláma február 16-án éjszaka sepert végig a városon. Almukból verték fel a forradalom vezetőit és a „közkatonák" közül is többszázat. Szent Bertalan éjszakája tombolt Békéscsabán. Vér ugyan nem folyt, de annál inkább a könnyek áradata. Ezek után. az elmondottak tudatában. hiheti-e bárki, hogy egykori útja Marosánnak csupán egy hét végi kiruccanás volt Békéscsabára, mint ahogyan könyvében fölényes nagyvonalúsággal leírta? ÖRSI TÓTH LÁSZLÓ