Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

10 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 4. SZEPESI ATTILA VERSEI / Márton Áron utolsó fényképe Csak ennyi. Egy kis öregember gubbaszt az őszutói ködben. Kalapját a szemébe húzva néz a kanyargó, messzi útra. Mögötte hegyek holdas íve, körötte csupa oldott kéve. Szemében virrasztó szivárvány. Fekete köpönyeg a vállán. Nincs egyszerűbb, mint így leülni, az őszi levelekkel hullni, rekedt szavak nélkül beszélni, kövek némaságát tanulni. Kis öregember néz a tájba, a közelítő éjszakába. Fekete köpönyeg a vállán. Fény jár előtte, köd utána. Üveggyűjtők rókaképű vén koldusok dödögök és toprongyosok járják a várost alkonyig mire a szatyor megtelik bakancsukban nincs pertli sem nevük nem tudja senki sem szemük lőrétől mámoros a sorsuk nem oszt nem szoroz szatyrukban koccanó üveg hajukban szalma és törek ez tántorog az dudorász lábukon nyúlós kulimász az ingük rojtos apacs-ing bokorban hálnak hajnalig a kelő napra nincs szavuk pillantásuk rég megfagyott A nyugalmazott (26.) PODMANICZKY SZILÁRD Most már úgy hajtott a kíváncsiság, mint a ricinusolaj, hogy kezdje el a pap. Most már azt se bántam volna, ha hazudik vagy mindössze félig mond igazat. „Na, mi lesz, elkezded végre?" - kérdeztem és legalább fél méterre eltoltam magamtól a poharat, hogy lássa, ha jó a látása, egek a vágytól, hogy beavasson lelkének azon zugaiba, melyek oly üresen konganak, akár egy nagy. üreges kavics. Az asztal lapja fölött könyökölve fogta az üres poharat és egészen messzire nézett, át a falon, bele az éjszakába, ebbe a setét masszába, ami épp úgy rejtegethet kígyót-békát, mint tündért, vagy lesoványodott malacokat. „Teljesen röviden elmesélhetem - mondta a pap - kár lenne bő lére ereszteni, úgy sem változtat semmin, ha felállítom a diagnózist. Pontosan nem is tudnám megmondani, hogy hol. hogyan, mikor, miért és minek kezdődött el, csak éreztem, hogy amit mondok az embereknek, már csak olyan „mondjak valamit" módon jön belőlem. Beszéltem én hitről, szeretetről, alázatról meg amiről kell, de közben egészen máshol járt az eszem." „A nőkön?" - vágtam közbe ezt a kérdést. „Nem mindig - folytatta a pap - de nem tagadom, néha a nők is megfordultak a fejemben, viszont már nem a lelkük, csak a testük érdekelt, de voltaképp az se nagyon. Aztán meg azt kezdtem egyre tisztábban látni, vagyis érezni vagyis mit tudom én hogyan jutottam.ehhez, hogy nagyon-nagyon rövid az élet, bár amikor megvagyunk, hát persze, hogy végtelennek tűnik, azt mondjuk, hogy vége lesz, de e mögött nincsen ott se a végesség, se a végtelen képe, csak bele a levőge, úgy mondjuk. Én meg egyszerűen éreztem ezt a parányi végességet. amivel nem valami történet vagy hirtelen felismerés töltött fel, hanem szép lassan elárasztott, belém költözött. Persze, elképzelhető, ha valami okos és sokat tapasztalt ember megvizsgálná az utóbbi éveimet, ki tudná mutatni, hogy hol és mit hibáztam el, melyik lépésem mit faragott le belőlem. Félek. Rettegek. Éjszaka beszélni kezdek csak azért, hogy tudjam, még megvagyok, még nem rohantak szét bennem a molekulák meg az atomok, mert ha megteszik - mert megteszik egyszer - akkor a semmi jön, az örök semmi, amit legalább annyira érzek, mint ezt a kölcsön kapott véges életet. Éjszakák telnek úgy, hogy érzem, belül, bennem készülődik valami, és ez nem lehet más. minthogy útjára indult bennem a halál. És félek és rettegek, és nincsen már bennem se alázat, se kegyelem, csak félelem és rettegés. És tudom, eljött az ideje, hogy mindenért, amit csinálok, netán véghez viszek, azért egyszer meg kell fizetnem, és már nem tudok mit mondani, félek, hogy hazudok, bizonytalan és kusza az egész. Meg egy jó adag gyűlölet is van bennem, csak úgy, az okát nem tudom. Semminek se." Itt megállt, töltött magának egy újabb pohárral. Láttam, hogy erőlködik, hogy megpróbálja folytatni, de csak a torkát köszörülte meg, aztán a szemét üveges csillogás vonta be, egymás után sokszor lezárta a szemét, majd kinyitotta, hogy az összegyűlt könnyeket szétmaszatolja a szemgolyóján. Kicsit mintha szipogott volna is. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Talán nem kellett volna annyira erőltetnem, hogy öntse ki a lelkét, mert gondolhattam, abban fogunk tocsogni, előre-hátra, le-föl, unottan. „Hát jól benne vagy a slamasztikában - mondtam neki minden szánalom nélkül - ki vagy te rendesen bukva, a borral meg csak tovább hargeled magad." Tudtam, hogy bunkó vagyok, dc azzal is tisztában voltam, hogy ezúttal csak bunkó lehetek, ez az én szerepem az övéhez képest. Szerettem volna, ha föláll, jó nagyot belémrúg, aztán bocsánatot kér mert ez már a gyógyulás pici reménysugarát indítaná útnak. De nem mozdult. Ekkor nem bírtam tovább és azt mondtam neki, hogy egészen nyugodtan rúgjon csak belém, vagy taposson a lábamra tiszta erőből, ha ez megkönnyebbülést okoz neki, vagy csavarja meg a fülemet és szusszantson egyet, és megígértem, hogy nem adom vissza. Portrévázlatok az orosz költészetből I. Vlagyiszlav Hodaszevics Vlagyiszlav Hodaszevics (1886-1939) egyike a XX. századi orosz líra elfelejtett, illetve a korábbi szovjet kultúrpolitika által feledésre ítélt nagyjainak. Ennek oka nemcsak az, hogy még az első nagy kiutasítási hullám előtt 1922-ben - elhagyta hazáját (a kiutasítandók listáján ennek ellenére szerepelt a neve), hanem az is, hogy „lelkileg független" művészként a politikai emigráció számára sem vált igazán érdekessé. A vele egy időben feltűnt Gumiljovot (szerepelt előző sorozatomban) igazságtalan, .szörnyű vége megtartotta a „külső" és „belső" olvasók emlékezetében, így művészi rehabilitációjára is előbb kerülhetett sor; Hodaszevics újrafelfedezése az orosz irodalmi életnek is adóssága még, bár összegyűjtött versei már megjelentek 1989-ben. Hodaszevics - a nevéből kiderül - lengyel származású, de családja, bár könyvespolcán Miczkievicz mellett sorakoztak Puskin kötetei, már az ő születése idején orosz kultúrájú volt. A tehetséges fiú gimnazistaként robbant be az. irodalmi életbe (mint emigrációbeli társa. Marina Cvetajeva), ugyanakkor később huszonévesen kiadott első két könyvét is megtagadta. A szimbolizmus diadala idején jelentkezett - már akkor klasszicistaként, s az orosz költészet klasszikus - gyerzsavini-puskini hagyományait érezte magáénak mindvégig; legjelentősebb esszéi is Gyerzsavinról és Puskinról szólnak. (Aki a hatvanas években tanult oroszul, emlékszik talán arra a kis olvasmányra, amely az öreg udvari költő és kamaszként is villogóbb tehetségű „utódja" találkozását meséli el - mintha Kazinczy ölelné keblére a siheder Petőfit...) Hodaszevics lírájában igen korán megjelenik az a „hádészi hűvösség" (az antik alvilág hűvössége), amely egész életművét áthatja, s amely magas fokú virtuozitással társul még otthon, a forradalmat követő években megjelent köteteiben. Ezek a versei a szellem emberének a háború és a forradalmak végzetszerű barbarizálódásával való szembenállásáról vallanak egy pártosságtól mentes, igaz humanizmus nevében. Ha Hodaszevics líráját összevetjük Gorkij egykorú, korántsem forradalompárti cikkeivel, nem tartjuk rejtélyesnek a nagy „proletáríró" és a nagy „dekadens" húszas évekbeli, emigrációs barátságát.' A költő 1922-ben Berlinbe távozott (legálisan, de a kiutasítást csak hónapokkal megelőzve), majd 1925-től Párizsban élt. Ltolsó verseskötete több mint tíz évvel a halála előtt, 1927-ben jelent meg. ezután szinte már csak cikkeket, esszéket írt. (Esszéiről még a Nagy Szovjet Enciklopédia is kénytelen volt említést tenni.) Kései korszakának versei meglepik a korábbi, elvont-filozofikus líráját ismerőket. Ezekben válik „szociális" költővé - lírai hősei a megalázottak és megszomorítottak lesznek, a nyilvános vécében onanizáló bolond és a háborús rokkant, a sápadt csaposlány és a gazdagság árnyékában didergő elesettek. De hát a bolsevik forradalom éppen ezeket akarta felemelni! Nem, csak hivatkozott rájuk, s Hodaszevics nagyon jól tudta ezt. Mi vezetett az elhallgatásához? A kilátástalanság érzése, a kielégíthetetlen honvágy? Annak belátása, hogy az élet mindenütt borzalmas, a szép szavak sehol se segítenek? Vagy az, hogy utolsó alkotó korszakában a végső nyelvi pontosságigegyszerűséghez jutott, amit már csak a némaság követhet (mint Pilinszkynél és Ottliknál a magyar irodalomban)? Ki tudja? Az életmű így is teljes. Én fordítói munkám eddigi legfontosabb állomásának tartom, hogy valami keveset visszaadhattam belőle. BAKA ISTVÁN VLAGYISZLAV HODASZEVICS VERSEI Naplómból Fülsértő minden földi hang. S a fény is elviselhetetlen. Akár a fog a megdagadt ínyből, kibújna már a lelkem. Kibúvik - és mindjárt vadul Ledobja nyűtt burkát a sárba. Ezerszemű - az éjbe hull, De nem e szürke éjhomályba. És engem itt hagy fekve, mint Bankárt, apacs-késtől lerogyva Sebem szorítva rángani S üvölteni világotokban. 1921. Parajadugóc ska Parafadugócska, véged! Az erős jód lett a veszted! Igy emészti el a testet észrevétlenül a lélek. 1921. Ballada Magamnál nem vagyok soha, Téboly kerülget engemet, Ha terhes asszonyával a Félkarú a moziba megy. Angyaltól kaptam lantomat, A világ áttetsző nekem, Am ő szájtátva jót mulat Charlot-idéllenségeken. Miért vonszolja éveit, Ily nyomorult hogy is lehet E békés, jámbor férfi, míg lngujja üresen fityeg? Téboly kerülget engemet, Ha terhes asszonyával a Félkarú hazafele megy A mozi után, éjszaka. Korbácsomat előveszem, Üvöltve megsuhogtatom, S az angyalokat elverem, S az angyalok a drótokon Keresztül szállnak ég fele, Mint Velence köveiről Fölvert galambok serege A kedvesem lába elől. Ekkor, levéve kalapom, Megállok a rokkant előtt, Ingujját lágyan megfogom, S ily szókkal szólítom meg őt: A titokzatos Maya fátylát A titokzatos Maya fátylát Nem lebbentheti föl kezem, De látom a csodák világát Tükröződni a szemeden. Felfoghatatlanul vegyülhet ott utca s szerelmi varázs: Lángnyelvei étheri tűznek S egyszerűen - az olvadás. Ott fénylő kozmosz jön világra A pillák függönye alatt. Forog és kivirít, akár a Bicikliküllők csillaga. - Pardon, monsieur, ha a pokol - Fogad be majdan engemet. - Hol dölyfös lelkem meglakol, - Míg ön nejével fenn lebeg - A mennyekben, s szemléli, hogy - Milyen siralmas itt, alant, - S hall sok csodás, szép dallamot, - S hó-szárnyai sugárzónak, - Akkor a hűs magasból egy - Tollat dobjon le énnekem: - Mint hópehely, hadd ülne meg - Lángok-perzselte mellemen. A félkarú előttem áll, Egy csöppet elmosolyodott, És már nejével messze jár, Nem is emelve kalapot. 1925. Baka István fordítása