Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 4. Rendszerváltás alulnézetben 1991. szeptember 28-29. között Budapesten rendezte meg a Történelemtanárok Egylete és az ELTE Általános Iskolai Tanárképző Főiskolai Kara a történelemtanárok országos konferenciáját. A konferencián megvitatták a társtudományok szerepét a történelem tanításban, valamint a történelemtanítás időszerű kérdéseit. A munka plenáris előadások és szekciók keretében folyt. A tanácskozáson előadást tartott Andrásfalvy Bertalan miniszter is. A bagolyvári auditóriumot csöndes morajlás tölti be. A hangosabb zsibongást talán el sem bírnák ezek a falak, olyan lepusztult állapotban vannak. Salétromfolt mindenütt, itt-ott hámlik a vakolat. De a résztvevők gyorsan feledik a lehangoló környezetet, hiszen a neves előadó szerelmük - a történelemtudomány - rendszerváltozáshoz való hozzájárulásáról beszél. A kétnapos konferencia során itt hangzik el először (később meg minden fórumon legalább egyszer) a tanári szabadság kifejezés. A hallgatóságnak ismerősen cseng a szó hangalakja, de most valami félelmetes jelentést sejtet. Szóval, már megint valami újat várnak tőlünk - gondolja a „gyalogtanár". Mi az, hogy az etikát is be kell vinni a történelemtanításba? Meg hogy semleges világnézet a rendszerváltás után sem létezik? Az meg egyenesen képtelenség, hogy azt kérik a történelemtanároktól, hogy „tanári tisztességük szerint válogassanak a rendelkezésükre álló tankönyvekből, segédanyagokból! Úristen! Mennyivel jobb volt, amikor megmondták, mit és miből kell tanítani! A „gyalogtanár" búsong, lázong, ám fejbe kólintja az egyik előadó magvas válasza: „A történelemben mindig úgy volt és most is úgy van, hogy az egyénnek van választási lehetősége, ezért tetteivel felelős a történelem előtt." Hatalmas terem. A vallástörténeti szekció színhelye, zsúfolásig megtöltve. Mindenki vár valamit. Többen megerősítést abban, hogy a történelemtanítás komplex tevékenység, így a vallás történelemformáló szerepének objektív elemzése helyt kell, hogy kapjon benne. Még többen biztatást arra, hogy igenis fel kell venni a harcot a vallásos világnézettel szemben. S az történik, hogy egy bájos, de határozott, hatalmas tárgyi tudással rendelkező hölgy háttérmagyarázattal szolgál a Bibliához, mint manapság a leghozzáférhetőbb vallástörténeti forráshoz. Az előadás után több hozzászóló irodalomjegyzék, mi több szöveggyűjtemény összeállítását kéri, mert úgy könnyebb lenne tanítani. Az előadó válaszként személyes meggyőződését hangoztatja: lehet szó bibliográfiáról, de ami a szöveggyűjteményt illeti, a maga részéről nem kedveli a „kijelölt legelő" használatát. A hallgatóság vidám, feldobott, vitakész. A szekcióvezető mentalitástörténetről beszél. Igazán senki sem tudja mi ez, de jópofa dolog. Olyasmiről van szó, hogy meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy a paraszttársadalom izzadságszagú munkaelvűségétől mennyire különbözik a polgárság keménykalapos, óraláncos, kis befektetésre alapozó haszonelvűsége. S hogy mennyire népszerű ma is a demokráciának ama megnyilvánulása, mikor az állam ugyan befolyásolja az egyén cselekvését, de az legalább megadatik mindenkinek, hogy tudatosan vállalja a szegénységet vagy az ügyeskedést. A miniszter előadása visszafogott, mértéktartó, válaszol az előzetesen feltett kérdésekre is. A plénum elnöke már átadná a szót a következő előadónak, ám egy kéz emelkedik a levegőbe. Az elnökség és a hallgatóság beleegyezését kéri a napirend változtatásához. Ahhoz, hogy használják ki a lehetőséget, lehessen itt és most kérdezni, ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztak a tanárok és a miniszter. Viharos tapssal helycselnek a résztvevők. Az elnök három kérdésben kívánja megszabni a konzultáció határait, ám a jelenlevő két további előadó lemond a számára biztosított szólásról a fórum javára. Lelkes, hosszan tartó taps a jutalmuk. S ezután vagy fél óráig zúdulnak a kérdések, vélemények a miniszter nyakába, aki szorgalmasan jegyzetel. A közoktatás siralmas helyzete rajzolódik ki e hozzászólások nyomán. A kérdések kőnkért tartalma sokféle, ám a felhang, a burkolt üzenet ez: Miért nem intézkedik a minisztérium? Miért nem éri el a miniszter, hogy...? S az elégedetlenség, a lázongás szélsőséges hangulatában, no meg a szabadság mámorában egy „gyalogtanár" imígyen szól: „Kollégáim azt mondták, ha mered, kérdezd meg a minisztertől! És én merem. Miniszter úr! Mikor fog felállni végre bársonyszékéből s adja át a helyét olyan valakinek, aki jobban szivén viseli a közoktatás ügyét?" Szórványos taps, kínos feszengés, zavarodon moraj kíséri a felszólalást. Mindenki a miniszterre szegezi a tekintetét. A többség azt várja, hogy a hirtelen feltett sokféle kérdésre csak elkent válasz születik. A miniszter valóban arra hivatkozik, hogy jobb lett volna, ha előzetesen megkapja a kérdéseket. Aztán minden egyes kérdést szépen sorban megválaszol. A hallgatóság a konkrét kérdésekre adott konkrét válaszok hallatán a kezdeti feszült várakozást feladva általános beszélgetésbe kezd. Csak akkor szűnik a háttérzaj, mikor a bársonyszékhez való viszonyát feszegeti a miniszter úr. „A miniszteri székből pedig akkor állok fel, ha önök a legközelebbi választáson úgy döntenek, hogy mást tisztelnek meg bizalmukkal. Addig pedig kérem önöket, próbálják megérteni: a demokrácia azt jelenti, hogy minden állampolgár, testület a maga autonóm környezetében veszi fel a harcot a munkáját közvetlenül gátló jelenségek ellen. A kormányzat feladata pedig az, hogy a szakmai szemponthói kidolgozott tárcafeladatokat eljuttassa a Parlamenthez, és következetesen képviselje azokat. De a döntés a törvényhozók joga és felelőssége." B. D. M. A műfaj: mulatós zene Harcban a „tömegkultúra" presztízséért A lakodalmas zenekarok versenyére egy tudósítás ürügyén jutottam el. Bár mulatós alaptermészetem nem tagadja dzsentrivérem, én már csak „leragadtam a népdaloknál". Megdöbbentett viszont az a komoly érdeklődés, amely ezt a rendezvényt kísérte. A jegyek két nap alatt elkeltek, még távoli országrészekből, sőt külföldről is jöttek emberek meghallgatni a zenekarokat. A dugig telt Sportcsarnokban az áradó jó kedv engem is magával ragadott. A zenekarok tagadhatatlanul jó hangulatot teremtettek, és ez nem is olyan kis dolog. Pedig a lakodalmas zene a hivatalos értékítélet alapján a kerti törpével majdcsak rokon gicsskategóriába esik. Sokak szerint még csak nem is műfaj. A verseny zsűrielnöki tisztét elvállaló dr. Molnár Gyula a kiváló Molnár Dixieland Emerton-díjas klarinétművésze és vezetője fogalmazta meg számomra leginkább a dolog lényegét: „Nem a hivatalos megítélés ismerte el ezt a zenét, hanem a közönség, a rendkívüli érdeklődés. A közönség ízlésének formálása a zenészek feladata. Nem szabad kibújni egy olyan dolog alól, amely tömegeket vonz." Komolyan gondolta, be is bizonyította: a gálán záróakkordként a legjobb szólistáiból zenekart alapított, lakodalmas számokat adott elő - jó ízléssel válogatva, biztos hangszertudással, kirobbanó sikerrel. A műfaj nagyjával, Lagzi Lajcsival a gálán beszélgettünk. Egészen mást vártam. Valakit vastag aranyakkal, extravagáns ruhában, egy milliomos fölényével. Hiszen ő a hazai lakodalmas rock koronázatlan királya. Farmer öltözékével, fiús arcával, közvetlen'modorával cáfolta a bulvárlapok rajzolta képet. Hisz ki ne olvasott volna királyi méretű franciaágyáról, melyet daruval kellett beemelni hálószobájába. „Nem kell Lagzi Lajcsi pénze" - hirdette egy öles cím, mikor egy alapítványra felajánlott pénzét visszautasították. Zenéjéről tudomást se vesz a vájtfülű szakma. Valamit magára adó sajtóorgánum nem ír róla. Muzsikája a tévében, rádióban - ki nem mondva - feketelistán van. Egy adott rétegben mégis igen népszerű, amit eladott kazettáinak millió feletti száma is bizonyít. Pályája magában hordja a műfaj összes ellentmondását, a küzdést a szakma és a közönség elismeréséért, a bizonyítani akarást, a megalkuvásokat, az üzletember és az előadóművész belső harcát. A zenekar elődje, a Soroksári Sváb Party egyfajta „sramlis" kuplézenét játszott. Á Lagzi Lajcsizenekar öt éve alakult. Teljesen átálltak a szórakoztató zenére. Vezetője Lagzi Lajcsi, aki zeneművészeti főiskolát végzett trombitaének szakon, öccse, Galambos István zeneművészeti szakközépiskolábajárt, ütő tanszakon, harmonikásuk, Hertzlich Ferenc pedig külkersekedőként végzett. Saját kiadójuk megalakulása óta ez a műfaj komoly üzleti tevékenységet is jelent az együttes számára. - Felsőfokú végzettséggel hogy kötött ki a lakodalmas zenénél? kérdeztem Lagzi Lajcsit. - Mikor megkaptam a diplomámat, nem volt kedvem tanítani, aktív zenész akartam maradni. A családban a lakodalmas zenének már volt hagyománya, édesapám, aki a vám- és pénzügyőrségben volt szolgálatvezető trombitás, hét végeken gyakran muzsikált lakodalmakban. Engem is sokszor elvitt. A mostani zenénk alapötlete is innen jött, éjfél után gyakran játszottak pikáns számokat, gondoltuk, mi is megpróbáljuk. Mikor elkészült az első anyagunk, a családom kérésére, a nagypapára való tekintettel - aki a Pécsi Zeneművészeti Főiskola Rézfúvós Tanszékének igazgatója volt -, nem Galambos Lajos néven adtuk ki az anyagot. - A műfaj hazai megítélése nem valami hízelgő. Mit gondol, mi lehet ennek az oka? Egyáltalán, műfaji korlátok közé besorolható-e ez a zene? - A műfaj mulatós zene, háttér zene, szórakoztató zene, mint például a rock, csak ez más rétegnek szól. Művészi értéket ebben keresni nem szabad. Ki hivatott arra, hogy engem művészileg, vagy más módon kritizáljon? Senki. Egyedül a közönség. S a közönség ezt meg is tette. Eladott kazettáim ezt bizonyítják. - Nem érzi, hogy a zenészeknek van egyfajta felelőssége a zenei ízlés formálásában? - Van, természetesen, de az is a zenészek feladata, hogy szolgálják a közönséget. Magyarországon kitűnő klasszikus zenészek vannak, de azt a „világ röhejének" tartom, hogy fenntartanak egy csomó szimfonikus zenekart, s egy kimutatás szerint az összlakosság csak egy százaléka hallgatja ezt a zenét. A lakodalmas muzsikát ennél jóval többen, ezért nekem azt kell kiszolgálnom. - Próbált-e váltani stílusban? - Természetesen. Elvont, új szövegeket írtam társadalmi mondanivalóval, de kiderült, hogy erre nem kíváncsi senki. Áz emberek mulatságra vágynak. Visszaléptem, én a közönséget szolgálom. - A tévében, rádióban nemigen lehet hallani lakodalmas zenét. Tekinthejtük ezt valamiféle tilalomnak? - Méltánytalannak tartom, hogy a tévében nem léphetek fel műsorommal. A néha vetített szexfilmek sokkal inkább ízlésrombolóak, mint az én számaim. Hamarosan színpadon láttam viszont az együttest. A többi lakodalmas bandát hallgatva, szembeötlő volt a profizmus. Áradt belőlük a magabiztosság. Tele lett élettel, vidámsággal a színpad. Megtudtuk, hogy a szünetben kazettáikat megvásárolhatjuk, melyben tombolaszelvény van, akár kocsit is nyerhetünk, sőt kérésre egy színes fotójával ellátott naptárt is ellát kézjegyével. Kicsit erőszakosnak tűnt az együttes célirányos reklámpolitikája, hisz itt egy hosszú gálaesten egy húszperces műsorral csak meghívott vendégként vettek részt, a közönség azonban boldog volt. Jól reagált a sikamlós dalokra és a szünetben már is ott tülekedtek az emberek a kazetták körül, nem törődve „ficamodott" ízlésükkel. - A Szépségverseny gáláján viszont meglepődve hallhattuk trombitaszólóját. Lagzi Lajcsi profilt vált? - érdeklődtem tőle nemrégen, amikor telefonon felhívtam. - Nem csak most egy kicsit visszatérek eredeti szakmámhoz. Karácsonyra egy komolyzenei összeállítással készülök meglepni a közönséget. Feleségemmel, aki fuvolatanámő, egy kazettán dolgozunk amelyen Bach-, Mozart- és más feldolgozások lesznek. - A műfaj megítélése alapvetően azóta sem változott, - tette hozzá. Például a szovjet csapatok kivonulása alkalmából rendezeti műsorban nem léphettem fel, mivel szerintük nem volt elég színvonalas a produkcióm. Változás azonban mégis történt. A TV2-n Vitray Tamás műsorában hallható volt trombitaszólója, ugyanezen a csatornán negyven perces show-műsorát vetítették, amelyben több oldaláról is bemutatkozott. „Én nem adom fel a harcot, mondja Lagzi Lajcsi. Dáridó néven, saját költségen saját újságot készülök kiadni, amely a lakodalmas zenét kívánja népszerűsíteni életközeli riportokkal. A havi lap azokat a zenészeket mutatja be, akiket nagy sikerül ellenére diszkvalifikáltak." TÓTH ÉVA Volt időszak, amikor a közeli téeszek a „brazil gépsorra" kényszerültek a betakarítás dandárjában, így jött az ötlet - gazdaságomban alkalmazni őket. Egy csomó előítélet megdőlt bennem, s kezdett kialakulni egy etnikum képe. A legfőbb vádról, a munkakerülésről mit is mondhatnék? Az autót csak egy oldalról nyithattam ki, annyian nyomakodtak volna dolgozni, a terhes asszonytól a megállni is alig tudó öregekig. A munka ment, mint a karikacsapás - némi biztatással -, s azzal a tudattal, hogy beosztva ugyan, de velünk van a hasas bütykös is. Erre egyébként állandóan figyelmeztettek. Megoldottam a fagy miatti bajt, s a paprikát megmentettük. A belém maródott képek velem maradtak, a ködös,-hideg hajnalokkal együtt. Akikért a harang se szól Cigányokról másképpen? Állandóan füstölgő kukák, szemét mindenütt, elszórtan és kupacokban, babakocsi, biciklironcsok és rengeteg gyerek. Gyerek, hidegben és mezítláb, vagy meztelen, betonlépcsőn pisilve, állva. Gyerek bicikliláncos korbáccsal, késsel, bottal, a kocsit piszkálva, törve. Az autó, a másik, a távoli világ szimbóluma, ellenség lehet nekik? A felnőttek nagyokat ordítottak, védelmükbe vettek, rossz szót sohasem kaptam... bár börtönben töltött éveik elborzasztottak. Láttam az „otthonokat", a víz, WC, fürdőszoba nélküli, fekete falakat, sarokba dobott rongycsomókkal, a tisztesebbeket bútorral, tévével, éjszakai lármával, sosincs nyugalommal. Télen idegen erdőt döntenek, romépület fáit égetik... teszik, mert nem tehetnek mást. Hallottam csecsemőbe harapó patkányokról, elkártyázott asszonyokról, tízezres kártyapartikról. Láttam az egyetlen kúton szemét törlő, „mosakodó" felnőtteket. Az idegen cigányok fához kötött lovait, gumis kocsikon alvó férfiakat. A nyári hőségben „jól" felöltözött nőket, szemérmesen „dolgára" vonuló férfit, ajánlkozó öregaszszonyt, sört ivó gyerekeket, bor után esztelen epekedőt. „Az ember biológiai paradoxonja" című munkában olvasom: a cigányság száma hazánban az ezredfordulóra 2 millió is lehet. Hogy ez mekkora ballaszt lesz, a mi dolgunk is. Smasszer ismerősöm, a börtönök cigánytelítettségét sorolja, a munkanélküliség lesújt rájuk, elesettebbek, mint valaha. Milyen kiút, milyen perspektíva az. ha a börtön is könnyebb, vonzóbb kinti életüknél?SÁRI GÉZA mmmmmtmmmmmmm Kedély és erély Emlékszem, gyerekkoromban nagyon tetszett, hogy külföldön polgármesterek vannak. (Bár akkoriban még nem nagyon tudtam, mire jók.) Kétféle polgármestert ismertem: az osztrákot és az amerikait. Az osztrákot békés, szakállas, pirospozsgás embernek képzeltem, aki a város „gazdája", akit mindenki szeret. Az amerikait jó megjelenésű, szigorú arcú politikusnak gondoltam, aki a város erős, rettegett ura. Ifjabb koromban aztán - mivel továbbra se igen tudtam, mire jók - már nem nagyon foglalkoztam a polgármesterekkel. Eszembe se jutott, hogy összevessem az én osztrák és amerikai polgármestereimet a magyar tanácselnökökkel, annyira nem láttam hasonlóságot közöttük. Nagy meglepetésemre, felnőttkoromra aztán, egyszercsak beköszöntött nálunk is a polgármesterek időszaka. Titokban reménykedtem, hogy talán osztrák polgármestereink lesznek és nem amerikaiak, de ez a vágyam nem teljesült. A mi magyar polgármestereink se nem kedélyes városgazdák, se nem kemény kezű, politizáló vezetők. Amolyan középutasok. Megpróbálnak ugyan keményen véghezvinni dolgokat, ám lehetőségük nincs a valóban erős kezű irányításra. így aztán kénytelenek kerülőutakon, kényszerpályákon megoldani a város problémáit, miközben nem jut idejük kedvesen mosolyogni a polgárokra. Jó példa erre Pécsett az autók kitiltásának esete a város frissen díszkövezett sétálóutcájából. Meg kell mondjam, nem hittem, hogy ez sikerül. Fél éve minden fellelhető eszközzel tiltotta a polgármester az autósokat: (így) közterület felügyeleti „ejnyebejnyékkel", felkiálójeles újságcikkekkel és szép szóval. Nem ment. Most aztán, hogy elkészült a színház előtti kis tér, betonakadályokat és közterületfelügyelőket állított az utca elejére. Azóta nincs autó a sétálóutcában. De meddig? Mostanában ismét sokat gondolok a gyerekkori osztrák és amerikai polgármesterekre. Legalább azt szeretném, ha valahogy mind a kettőből lehetne a magyar városvezetőkben. Szeretném, ha a magyar polgármesterek is lehetnének olyan erőskezűek, olyan városszeretőek, mint ezek ketten. Mert lehetőség híján, ők maguk se igen tudják, mire is jók valójában. —•PALANTA-LAP A JATE BTK újságíróképző programjának alkalmi kiadványa. Újságírópalánták zsengéiből szemelgethet a kedves olvasó 1992 első DM magazinjában. Aligha lehet alkalmasabb pillanatot találni az efféle újrakezdésre, mint az új esztendő kezdetét. A kertben a legkülönfélébb növénykék tenyésznek. Vegyes témában, műfajban és méretben. Hisz a terpp elsősorban a gyakorlásé. Ám, mint minden gyakorlás, ez is csak élesben ér valamit. Azaz egy cikk esetében: ha megjelenik. Erre adott lehetőséget a Délmagyarország, melynek szerkesztőségében a gyakorlatok zajlottak. Az írások megszületésében és a lap összeállításában az iskola tanárainak volt szerepe: a program vezetőjének, Gróf Rózának, a két koordinátornak, Márok Tamásnak és Újszászi Ilonának, valamint a szakvezetőknek, Balogh Tamásnak és Sulyok Erzsébetnek.