Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

Színház kisebbségben Mintha egy nagy közös karácsonyra készülődtek volna, úgy adták egymásnak a kilincset a romániai, vajdasági színházak képviselői a Szegedi Nemzeti Színház igazgatói irodájában advent utolsó hetében. A sort az újvidéki Magyar Színház kezdte, a Belgrádi Nemzeti Színház folytatta, követte őket Temesvár, a Novi Sadi Serbsko Narodno Pozoriste és Kolozsvár küldöttsége. Sőt itt járt a szentpétervári ifjúsági színház, a Tyjuz direktora is. Régi és új barátok. Csupán csak egy hiányzott közülük, a szabadkai Népszínház. Igaz, annak magyar szava Szabadkán se hallik. A vendégek jó szóval jöttek, kívánsággal érkeztek; fogadja őket Szeged színháza, s lehetőség szerint ők is vendégül látnák a Tisza-parti teátrum társulatát. Biztató, jó érzés e nehéz időkben a barátság bárminémű megnyilatkozása. A politikai előítéletek emelte fal átjárható, s tán le is bontható a színház, a művészet, a humánum hatalmával. De vajon pontosan ismerjük-e, ismerik-e e hatalom mibenlétét, használatának módját mindazok, akiknek leginkább kell? Hogy a személyes jó szándékon túl értékes, közös siker szülessék. S véletlenül se annak fordítottja. Szegeden határainkon túli magyar, s ottani nemzeti színházak jelentkeztek. Anélkül, hogy az ü gyben fontossági sorrendet állítanánk, nem kétséges, a magyar színházak iránti sokkal nagyobb elkötelezettségű nk, Nem kétséges, csak éppen nem mindig eredményes. Hogy is lehetne az, amikor ma Magyarországon is megannyi gát választ el embereket, intézményeket, így színházakat is egymástól. Vagyis hát, jó lenne előbb saját portánkon, vagy azon is rendet teremteni! Emlékszem a Magyar Színházművészeti Szövetség közgyűlésére, ahova meghívták a romániai, szlovákiai és jugoszláviai magyar színházak képviselőit is. Ez volt az első nagy közös találkozó, még 1990 év végén. Nagy megtiszteltetés a kinti magyarok számára. És öröm. S aztán emlékszem a találkozót követő csalódottságukra, amit kimondva, kimondatlanul magukkal vittek. S láttam rajtuk a felismerést, sőt hallottam tőlük, mert kimondták; önmagukra vannak utalva. Megannyi dolog a kisebbségi érzést erősíti bennük. Tavaly az újvidékieket megvádolták, mert nem vettek részt Kisvárdán, a kisebbségi színházak találkozóján. Hogy sértődősek. Pedig csupán kövekezetesek voltak, elvhűek. Megköszönve Kisvárda minden jóindulatát, azt vallották, valamennyi, határainkon túli magyar színház egyben a magyarországi színházkultúra része, s minden ilyenfajta különválasztásuk inkább elhatárol, mint összeköt. Egy különbség van csupán, hogy az ő helyzetük százszor nehezebb az itthoni színházaknál. Kategorizálni mégsem akarnak. Mert a sajnálkozó együttérzésből csak másodlagossági tudat táplálkozik, s nem önbizalom. Amire pedig odakint nagy szükségük lenne. Aztán itt van a képzés, az utánpótlás-nevelés. Iskoláik iszonytató szakemberhiánnyal küzdenek. Mégis, a mai napig egyetlen rendező, dramaturg nem került ki a magyar képzőintézményekből, mert oda el sem jutnak. Nem úgy, mint hajdanában a magyarországi haknibrigádok, akik különösen a Vajdaság magyarlakta területeit árasztották el bóvlival. Persze, kemény valutáért, csupa testvériségből. Igaz, még a polgárháború előtt. Azóta csak az emlékük él, miként annak a jónevű színésznek és társainak, akiknek vendégjátékuk alkalmával az volt a fő gondjuk, miért nem magasabb a napidíj, s miért nem dollárban fizetnek. Ha már egyszer megjelentek talpig piros-fehér-zöldben a Vajdaságban. Mondhatni, persze, ezek egyedi esetek, ez a múlt. Hogy mi van most? Pár napja Faragó Árpáddal, az újvidéki Magyar Színház igazgatójával találkoztam Szegeden. Az ő famíliáját is szétszórta a testvérháború, színházi családja egy része is széthullott. Mégis működnek. Ősszel kissé késve kezdtek. Moliere Nők iskolájával nyílt volna az évad. Alig huszonnégy órával a bemutató előtt azonban három színészüket behívták katonának, s a nyitány elmaradt. Az egész repertoár összommlott. Két férfi és hat női színésszel kellett újrakezdeni a munkát. A lányoké lett a főszerep a Női zenekarban, a Szomorú vasárnapot a békéscsabai Gálfi László állítja színpadra, Rajhona Adám vendégszereplésével. Ő az első magyarországi színész náluk. Harmadik bemutatójuk valószínűen Byron Káinja lesz. Ezt a kárpátaljai Vidnyánszky Attila rendezi. Színházunk Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájával készül a kolozsvári magyar színjátszás 200. évfordulójának megünneplésére, s valamennyi romániai magyar színházat vendégül látflhk Újvidéken. Miközben azt sem tudják, kapnak-e egyetlen fillért is az új évben a leosztás új színhelyéről, Belgrádból? Ahonnan még olyan hír is érkezik, hogy a magyar színházügy gazdája a Szabadkáról már jól ismert Ljubisa Risztity lesz. Újvidéken könnyen lehetnének pesszimistiák. Könnyen feladhatnák, mégsem teszik. Faragó Árpád Tóth Kálmán másfél századdal ezelőtt írt gondolatait idézi: „Mindaddig, míg színpadjaink lesznek, melyeken édes anyai nyelvünk tiszta zenégést hallhatjuk, mindaddig, míg színpadjainkat úgy tekinthetjük, mint nyelvünk, s így nemzetiségünk templomát, biztos jel, hogy élünk, élni akarunk." S a nehézségek ellenére a vajdasági magyar népszínház létrehozásának gondolatát melengetik Szabadka székhellyel, Zenta, Zombor és Becskerek bevonásával. Kérdezem, miben segíthetne Magyarország nekik? Azt válaszolja: - Ha valóban segíteni akarnak nekik és más, határunkon túli magyar színháznak, szakmai segítséget adjanak. Teremtsék meg a tanulás, a szakképzés alternatív módjait számukra. Vannak jó jelek. A minisztérium színházi osztálya rendszeresen informálódik, a Nemzeti Színházzal új kapcsolataik alakulnak. Márciusban náluk szerepelnek a Kőműves Kelemennel, s Göncz Árpád Kő a kövön című drámájával. Szegeddel harmadik éve dolgoznak együtt. Teljes repertoárt cserélnek, úgy érzi, ide hazajárnak. Közös tervük volt egy közép-európai magyar színházi találkozó megszervezése idén tavasszal, Szegeden. Most kényszerűségből áll az ügy. Remélt, nem véglegesen. - S otthon, Szerbiában, a Vajdaságban, Újvidéken mi lesz? - faggatom tovább. - Nagyon nehéz kérdés - válaszolja. - Én igyekszem a reményt tartani a színháziakban. Óvok mindenkit a depressziótól, nehogy eluralkodjon rajtuk a veszélyeztetettség érzése. Bár bevallom, ebben a kilátástalanságban, politikai zűrzavarban, káoszban nagyon nehéz kiutat találni, talpon maradni. De föl nem adjuk soha! így mi itthon nyugodtak lehetünk?!... HANTOS N. LÁSZLÓ Szokványos rémtörténet Erdélyből Másodfokú tárgyalás lesz február végén Marosvásárhelyt, a ki tudja, hol fogva tartott három erdőcsinádi románverő, Füzesi András, Füzesi Albert és Papp Árpád ügyében. A nemzeti és szocialista romániai törvénykezéssel ez esetben az a gond, hogy nem ez a három férfi volt az, aki tavalyelőtt március 20-án, a marosvásárhelyi padláspogrom másnapján, az Erdőcsinádon két rendszámtábla nélküli, fejszével, gumibottal és benzinespalackkal Iliescu-koktél? - terhelt hodáki Dacia nyolc utasából hetet elpütölt. Hol van Erdőcsinád? Marosvásárhely-Szászrégen-Marosszentgyörgy háromszögében, a Székelykál-Kisillye közti útról lehet odakanyarodni, nem mű-, hanem csak köves úton. Erdőcsinádon, vagy ahogy régebben nevezték, Erdőcsanádon ez a rövid bekötőút is véget ér. Megérkeztünk a hegy alá, egy völgykatlanba. A hegyen át, nyolc kilométeres erdei úton juthatunk el Gernyeszegre, amit a Marosvásárhely-Szászrégen közti műút szel át. A túlrészletező helyrajzolás azért fontos, hogy az olvasó lássa. Erdőcsinádon átmenőforgalom nincs. Aki odaért, az vagy oda igyekezett, vagy oda tévedt. Maros megyében a hodákiak is otthon vannak. Ismerik a hegyet, a völgyet, hogy tévednének el? Mi történt a 465 lelkes faluban 1990. március 20-án? Belülről bekötözött ajtóval megérkezett a két rendszámtábla nélküli Dacia. A falubeliek idegesek, hisz tudják, hogy Vásárhelyen még fekete a március. Az utasok a kérdésekre nem felelnek, nem mondják meg, mit akarnak. A nyolcból egy az erdőn át elszelel Gernyeszeg felé. Ott a milícia! Kinyíltak a csomagtartók is, abban voltak berakaszolva akkurát a Molotovkoktélok, a nagy benzinhiány idején. Két nő is találtatott a hodákiak között, a nadrágjukba dugott gumibottal. Az igazolványok a kocsiban feküdtek, a gumiszőnyeg alatt. Azt is megtalálták a csinádiak - akik a leltározás közben elverték a hét embert, meg a két autót. A kollektívban él az egyetlen telefon, verés után azon hívtak mentőt földijeiknek. Megjött a fehér kocsi, s elindult a vertekkel Vásárhelyre. Útközben az utasokat tovább püfölték. Székelykálban, Iklándban megállították a magyarok a mentőt, kirángatták a románokat, s egy-egy rend verést adtak nekik. Egy hónap múlva tizes csoprtokban hívták a csinádiakat Gernyeszegre, a milíciára. Kiszűrték közülük a két Füzesit - nem testvérek! és Pappot. Megfenyegették őket, baj lesz, ha nem fizetik meg az autókban okozott kárt. Összegyűjtötte a falu a 97 ezer lejt meg a fájdalomdíjat, s odaadták. A hodákiak azt mondták, nincs több követelésük. Telt-múlt a kontinuitás, a két Füzesit és Pappot tavaly újra behívták a gernyeszegi rendvadászok. A három delikvens hamar a" vásárhelyi bíróságon találta magát. Augusztusban háromszor négy évet kaptak. Fellebbeztek, annál is inkább, mert egyikük a hodáki verés idején otthon se volt, a másik kettő pedig az események végére ért haza. Azt is kérték, hogy másodfokon más megyében tárgyalják az ügyet, mert a marosvásárhelyi törvénybírák vatrások. („Vatrintyók" - a székely szleng szerint...) A másodfokú tárgyalást 1992. február 28-ra tűzték ki. Ennek ellenére alig három hete, január 7-én reggel nyolcra, megint lehívták a három embert a gernyeszegi milíciára. Vesztükre, meg is jelentek. Letartóztatták őket, s be a zsupkocsiba! De hogy a rabó hol állt meg velük, a családjuk ma se tudja. Vásárhelyt? Másutt? Nem mondják meg nekik. (Tavaly hasonló „informális" fogságból szabadult emberek közül egy otthon meghalt, annyira megverték búcsúzóul „odabent".) A bezárt hármak, ha igaz, ártatlanok. A magyar bűnösök kint vannak. Kint vannak a „hodákiak" is, mindahányan. Közöttük mindenki ártatlan. Holott marosvásárhelyi magyar áldozataikon kívül az 1990. március 20-i vadászaton két magyart ejtettek Nagyemyében is. Egyiküket autóval csapatták el. a másikat csak agyonverték. És Sáromberkén is kinyúvasztottak egy bozgort. Végül is, ha nem lesznek magyarok, magyar kérdés se lesz. ZELEI MIKLÓS Otrp+i »» LIPPAI TAMÁS RAJZA Tétova, remények Bajban vannak az ukrajnaiak, ha hivatalos okmányon, például vámnyilatkozaton fel kell tüntetniük állampolgárságukat. Személyi igazolványukban ugyanis még mindig nagy betűk ordítják, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének állampolgárai. Ugyanakkor ilyen ország többé nem létezik: 69 éves korában végelgyengülésben kimúlt. Kísértete azonban valószínűleg sokáig ijesztgeti még a „szovjet emberek"-nek tituláltakat. Az elég békésen lezajlott „válóper" után tehát az ukrajnaiaknak ukrán állampolgárokká kellett volna átvedleniük. De... A független Ukrajna tehetetlen kisgyermekként téblábol a jogi törvények, az életnek keretet adó szabályok elfogadásának, illetve érvényesítésüknek a zűrzavarában. Az állampolgárságról szóló törvénytervezet ugyan elkészült már, de amikor a napilapok megjelentetéséhez sincs elegendő papír - Kárpátalján a hetente ötszöri nyomtatás helyett kétszer jelennek meg az újságok -, gondolhatnak-e személyi igazolványok cseréjére. Aligha. Vannak ennél sokkal nyomasztóbb gondjai a köztársaságnak. Ukrajnában, melyet valamikor a Szovjetunió éléskamrájának neveztek, most minden erőfeszítést arra irányítanak, hogy elkerüljék az éhínséget. Pesti barátom a kezembe nyomta azt a magyarországi lapot, melyben felhívásban kérik a segítőkész embereket, gyűjtsenek a kárpátaljaiaknak. A legnagyobb igény alapvető élelmiszercikkekre van, olvasom. Barátom hitetlenkedve kérdi, igaz ez, ennyire rettenetes a helyzet azon a gyönyörű vidéken, melyet minden jóval megáldott az Isten. Nem túlzás, valóban elérkeztek tűrőképességük határáig. Kisgyermekes családanyák hajnali ötkor már a tejesüzletek előtt állnak, öregek, betegek ácsorognak hosszú sorokban, hogy megvegyék napi kenyerüket. Tojást, kolbászt, vajat, húst csak ritkán látnak. S ha igen, akkor is csak nézik, hiszen az árrobanás után a már felemelt 200-240 rubeles nyugdíjból aligha vehetik meg például a kilogrammonként 100 rubelen felül előforduló kolbászt. Eddig az új esztendőt mindig egy jobb sorsba vetett erős hittel kezdték az ott élők. 1992 januárjában azonban már alig pislákol bennük a remény. Ilyen keserű szájíze még sohasem volt a kárpátaljai magyarnak, ruszinnak, ukránnak, románnak. Mert hiába a szemet kápráztató zsibi, ott rubelért semmit sem adnak. Kinek kell már a rubel, amikor forgalomba került a mindenható kuponzénz? Ez annyit jelent, hogy csakis ezért vásárolhatnak élelmiszert és iparcikkeket az állami kereskedelmi hálózatban. De tessék csak számolni. Januárban egységesen minden dolgozó 200 kuponpénzt kapott. Egy liter tejföl közel 25 rubelbe, azaz kuponba kerül. Hogy mit egyenek akkor, amikor már elfogyott a kupon. Erre a kérdésre eddig senki sem tudott válaszolni. Állítólag lehetőség nyílik a kuponok pluszvásárlására, februártól kezdve pedig mindenki a fizetése 25 százalékát kapja a fizetőeszközben. így akarják megvédeni a belső piacot. Csak azt mondaná meg végre valaki, hol az a piac. A súlyosbodó terhek feszültségeket, rossz hangulatot szülnek. A türelmetlen, elcsigázott emberek között néha egy rossz szó is óriási veszekedést robbant ki. Az utcát járva, hiába keresem azt az örömet, melyet Ukrajna függetlenné válása kellett, hogy kiváltson. Nem tapasztalható ez az ukrán parlamentben sem, ahol sokkal prózaibb dolgokkal vannak elfoglalva a képviselők. Napirenden van az egymás közötti marakodás, keresik a felelősöket, akik a képviselők nélkül határoztak az árrobbanásról, amelyre tulajdonképpen az erősebb szláv testvér kényszerítette rá Ukrajnát. Hogy hogyan élik meg ezeket a heteket, 1992 januárját a kárpátaljai magyarok? Sajnos, nehezebben, mint az itt élő más nemzetiségek. Helyzetüket rontja, hogy az utóbbi időben egyre élesebb támadások irányulnak ellenük, szaporodnak a magyarellenes vandál cselekedetek. A sor tavaly a nagyszőlőst magyar feliratú városnévtábla eltávolításával kezdődött, majd ezt követte a Beregszászban már a peresztrojka idején felavatott Petőfi-szobor kétszeri megrongálása. Ezután letépték a magyar konzulátusról a magyar zászlót. Técsőn a hónap elején, hatodikáról hetedikére virradó éjszaka, az ortodox karácsony éjjelén, ledöntötték Kossuth Lajos 1896-ban felállított és azóta is sértetlen mellszobrát. S hiába Alekszandr Bondarenkónak, Kárpátalja főügyészének a magyarázata, hogy nem kitervelt akciókról van szó, hanem egymástól függetlenül elkövetett cselekményekről, ezt neki a kárpátaljai magyarok közül kevesen hiszik el. Ránk is az vár, ami az erdélyi magyarokra? - teszik fel egyre többen a kérdést. A válasz bizonytalansága pedig sokakban megerősíti az elhatározást, áttelepül az anyaországba, mert biztonságban szeretné tudni szeretteit. Tavaly 800-an hagytak így űrt maguk után Kárpátalján, ahol a magyar iskolákban lassan nem lesz kinek tanítani a gyermekeket. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöksége nyilvánosságra hozta állásfoglalását a kivándorlás kérdésében. Ebben kifejezésre juttatja aggodalmát a kárpátaljai magyarság jövőjével kapcsolatban. Elsősorban az értelmiségiek hagyják el szülőföldjüket. S lefejezve egyetlen nemzetiség sem tudja túlélni önmagát. A KMKSZ a kivándorlás növekedésének fő okai között a határok átjárhatatlanságát, azaz az anyaországgal való kapcsolat akadályoztatását, a magyarellenes hangulatkeltést nevezi meg. Ez utóbbi a Kárpátalja és beregszászi körzeti autonómia felvetése után indult be. Az áttelepülők táborát gyarapítják azok is, akik nem hisznek a változásokban, ugyanis a volt kommunista rezsim egyes teljhatalmú vezetői még mindig helyükön vannak, illetve a gazdasági élet mindenhatóiként gyarapítják tovább vagyonukat, irányítanak félre sorsokat. A KMKSZ otthon maradásra szólítja fel a kárpátaljai magyarokat, de megállítani őket aligha tudja. Tétova remények, kétségbeesett harc a mindennapi gondokkal, a megélhetésért, éleződő konfliktusok. Ez Kárpátalja, 1992 januárjában. BORNEMISSZA ESZTER