Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-21 / 17. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1992. JAN.21. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol a Borozóban találkoztam egyszer az Édesanyával. Én már odalenn álltam, ott volt a pult, mögötte az, aki a málnás vörös fröccsöket, a savanyú fehér fröccsöket meg a híg hosszúlépési osztogatja. Ott volt minden, új volt az év, de minden más a régi, amolyan régiesen ócska januári délelőtt, amikor még ezek a Borozók is csak félházzal mennek. Ekkor, még végig sem gondolhattam újnak és réginek ezt a mindent egyensúlyban tartó szimbiózisát: ekkor megláttam az Édesanyát. Óvatosan lépkedett - ezek a Borozók mindig lenn vannak, mintha csak szoktatnák a Kedves Közönséget Hádész Birodalmához, ahol majd mindőnknek lészen szállásunk ­vette a lépcsőfokokat, egyiket a másik után, a fejére nem kellett vigyáznia - bár írva volt, szemmagasságban olyan kicsinyke volt az Édesanya. Tudtam, hogy a mellettem álló férfi a cél. Nem tudom viszont most sem, hogy hasonlítottak-e egymásra vagy csak a Borozó sajátosan hulló fényei mosták egybe, egymásba az arcokat, de tudtam, hogy a Fiához jön. Mert célja volt a lépéseinek. Nem csupán a Borozó volt azok­kal a lépésekkel megcélozva, de a mellettem álló férfi is. Ahhoz, hogy szerelemmel szeressék egymást, még itt is, nagy volt a távolság közöttük, de ahhoz meg túl sok volt a közelség, az egymásba való áthajlás, hogy ne is ismerjék egymást, ismerték. Anya és fia itt találkoztak ezen a hétfő délelőttön, Belgium Székesfővárosában, ahol szokatlanul meleg volt aznap, lapult a tél valahol, várta, hogy majd csak kihűlünk belülről, s akkor ő már nem is kell, elvégezzük mi a fagynak dolgát is, el, jobban nem is lehetne. Halkan beszéltek, előbb köszöntek egymásnak, nem mentek közel, nem adtak puszit, de nem fért volna közéjük senki. Azután a férfi üvölteni kezdett, látszott rajta, hogy ivott és a cérna sincs nála, amivel kibírta idáig, kibírta ezt a negyven évet, nem is azt, ami most annyira elmúlt, mintha nem is lett volna, hanem csak a sajátját, a saját életét, amelyben lehetne hatvanéves is, mert úgy néz ki. Már úgy néz ki, de most leg­alább üvölt, hogy az a vörös hajú nőt most úgyis kikapja az íróasztala mögül és kiszedi onnan a polgármestert is, meg az egész bandát, most mindenkit ki fog szedni a helyéről, mert harmadszor megy már a vörös hajú nőhöz, de nincs pénz, mert már elküldték, vagy nem is küldték el, hanem egyszerűen nin­csen most már, megszűnt, szevasz, viszhall., viszlát, nincs ál­lam, amelyik inni adna, meg enni, meg munkát vagy segélyt, neki már nincs. Nem evett négy napja, semmit, így mondja az Édesanyjának, hogy az képzelje el, hiszen tudja, egy anya mindig elképzeli a fiát, mondja neki, hogy négy napja, még most is üvölt, csak akkor lesz halkabb, amikor az ivásra tér. Hogy inni azt ivott, mert szerencsére fizettek a haverok, inni azt igen, mert az már nem méltóság, az már muszáj, de enni is, most már enni is kéne, mert eddig tartja magát az ital. Kábé négy napig, azután muszáj szilárdítani. Ezt hallom, állok a Borozóban, látom is, az Édesanya mondja, hogy neki most át kell mennie egy másik városrészbe, feltétlenül, s igeh, emlékszik volt már ilyen vörös hajú, mintha ez az egész LETT VOLNA MAR, apa is volt, mintha így lett volna őis, de most mennie kell, megy is, még van valami kettő óra, valami akkor is van, kettőkor, de milyen nap is ez, kérdezi a fia, melyik nap is, mindegy, visszafordul, ott a pult, a fiatalember már elment; Édesanya is elment, maradt a nap, a délután, az új év, a régi borozó, maradt, valaki jön, fizet; akkor maradok én is, maradok. Ahogy a szomjúság. BALOG JÓZSEF Pályabelépő egy európai zenekarba Bálint Ilona a brácsáról, a meghívásról, az utolsó pillanatokról és a traktorról ...jó az „Öreg" a háznál? Volt egyszer egy Édosz Táncegyüttes. Az ország legne­vesebb néptánccgyüttesei közé tartozott. Tagjai fiatal, megszál­lott ifjak voltak, akik igaz hittel tanulták és ápolták a nép­művészetet, a néptáncot. Volt (van) egy Nagy Albert ne­vű táncpedagógus, koreográfus, művészeti vezető, menedzser, gazdasági igazgató... stb., akit mindenki csak úgy hív: az Öreg. Volt egyszer egy Édosz Táncegyüttes. így, múlt időben. Tagjai felnőtt emberek lettek, de nem tudta megtartani őket a közösség, melyet az Öreg ková­csolt össze, majd ő züllesztette szét, mert nem tudott mit kez­deni az olyan táncosokkal, akik már gondolkodni is akartak, nem csak utánozni az adat­közlők autentikus mozdulatait, keresték és vágyták a tematikát a formákban, keresték az utat a megújuláshoz, melyre akkor nagy szüksége volt a mozgalom­nak, amelyben éltek, ÉLTEK, így csupa nagybetűvel. Perifériára szorult azóta a népművészet, de nem hiszem, hogy a táncegyüttes ezért került a süllyesztőbe. Az az együttes, akikért a város megmozdult, ha megmozdultak. Elfeledték azo­kat a tagokat, azokat az öreg táncosokat hiszen mint min­den közösségben, a hierarchia itt is élt - vagy talán mégsem? Most, 10-15 év távlatából ismét jó az öreg a háznál. A jogutód Szeged Táncegyüttes alapítványt hozott létre, mely gondolom mindenki előtt isme­retes gazdasági okokra vezet­hető vissza, s gálaműsort szer­vez az alapítvány javára. Ez ed­dig rendben is volna. De milyen furcsa, egyszercsak eszébe jutott valakinek, valakiknek, hogy talán a régi öregeknek megdobban a szívük, s ada­koznak a múlt miatt a jelennek. Hát persze. Miért ne? Hiszen az ügy még mindig fontos, mint akkor... 1992. február 15-én farsangi mulatságot rendeznek, melynek bevételét az alapítvány javára ajánlják fel. Szeretettel várnak minden táncost, akinek valaha is köze volt Szegeden az Édoszhoz vagy a Szeged Táncegyütteshez 1955-től nap­jainkig. Hogy honnan tudom, hát mondják, beszélik, úgy ter­jed, mint a néphagyomány, szájról szájra. Kedves volt tán­costársaim, gyertek, adakoz­zunk. Hiszen jó az öreg a háznál... - Úgy tudom, te vagy az első Szegedről, akit meghívtak ebbe a rangos európai együttesbe. - Nagyon örülök hogy sike­rült bejutnom, életem legna­gyobb zenei sikere ez. Tavaly, november 15-én volt a próba­játék a budapesti Zeneakadé­mia nagytermében, és néhány hete jött az értesítés, hogy mindkét turnén ott lehetek. Már az is óriási élményt jelentett, hogy szólóban felléphettem a Zeneakadémián, mert ugyan mikor van erre lehetősége, al­kalma egy magamfajta fiatal zenésznek? Zenekarral játszot­tam már itt, de egyedül kiállni, az mégis egészen más. - Mit kellet előadnod? - A zenekar tervezett tavaszi és nyári repertoárjából zenekari részleteket és egy szabadon választott művet. - Sokat gyakoroltál? - Engem mindenki úgy ismer, hogy mindent az utolsó pilla­natra hagyok. Egy hónapom lett volna rá, hogy készüljek a meg­hallgatásra, de hát rossz szoká­somhoz híven, ezúttal is hanya­goltam a dolgot, és így össze­sen három napom maradt a felkészülésre. Éjjel-nappal gya­koroltam, képzelheted hogy a szomszédok mennyire örültek... Szerencsérc, nagyszerűen ment a játák. - Hány zenészt hallgatott meg a zsűri? - Lehettünk vagy negyvenen­ötvenen. - Vidékről sokan próbálkoztak? - Aligha... Ilyen helyre vi­dékiek nemigen szoktam men­ni. Él még mindig ugyanis az a szemlélet, hogy nekünk nincs egyáltalán esélyünk, keresni­valónk efféle komoly helyeken. Ez pedig nem igaz. - Te vagy rá az élő példa! - Igen, én úgy gondolom, ahova csak lehet, menni kell, meg kell ragadni minden lehe­tőséget, másképpen miként is­mernének meg bennünket? A pályánk, a jövőnk alakulása fíigg ettől. Ideje lenne szakítani ezzel a régi, vidéki mentalitás­sal. Szerencsére, nekem olyan brácsatanárnőm van, aki egy mindenre nyitott, szabad gon­dolkodású ember, aki törődik azzal, hogy a növendékei pró­bára tehessék magukat. És ne csak Szegeden legyen módjuk erre, ahol tudvalevőleg alig-alig akad fellépési lehetőség. Nagy Ágnes, hiszen róla van szó, azt FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Hét évvel ezelőtt a Budapesten rendezett európai kulturális fórumon határozták el a (íustav Mahler Ifjúsági Zenekar létrehozását, a közép-európai zenei hagyományok ápolására, a fiatal tehetségek pályakezdésének megkönnyítésére. Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország tartozott az alapító országok közé, és az együttes első alkalommal 1986-ban indult koncertkörútra. Azóta „kinőtte" közép-európaiságát ez a kezdeményezés, és egy sor más ország kapcsolódott be a bécsi titkárságú zenekar támogatásába. Az idén három magyar zenész vesz részt a Mahler zenekar munkájában. Egyikük, Bálint Ilona brácsista, a szegedi zenkonzervatórium harmadéves növendéke. HELL ISTVÁN, egy volt táncos is fontosnak tartja, hogy más tanárok módszereit, tematikáit is megismerjük, és ezáltal minél sokoldalúbbak legyünk. Na­gyon sokat köszönhetek neki. - Mit tudsz erről az együt­tesről? - Nem sokat. Tizennégy és 26 év közötti fiatalok jelentkez­hetnek a zenekarba. Az biztos, hogy válogatott csapat jön össze, és nagyon magasra teszik a mércét. Claudio Abbado az együttes védnöke, vagyis itt csak magas színvonalon lehet muzsikálni. Minden évben híres karmestereket hívnak a zenekar élére, de maga Abbado is di­rigál néha. Az idén az első tur­nén, amely április 10-től május 4-ig tart, a modern zene kiváló interpretátoraként számon tar­tott Eötvös Péter vezényel és a szólisták között lesz Perényi Miklós és Schiff András. Cseh­szlovákiában, Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon lépünk fel. A nyári koncertso­rozat július 8-án kezdődik Ausztriában, majd augusztus 9-én Németországban ér véget. Ezen a turnén Michael Gielen dirigál. A tavaszi koncertekre a csehszlovákiai Pöstyénben ké­szülőnk fel, ahol a különböző hangszeres szekciókkal Európa­szerte ismert zeneakadémiai professzorok foglalkoznak, köz­tük Bársony László a budapes­ti Zeneakadémiáról. Liszt-, Brahms-, Bartók-, Beethoven­és Mahler-művek szerepelnek a hangverseny sorozat program­jában. - Édesapádtól tudom, nem tartozol, az ő szóhasználatával élve, a finomlelkű klasszikus zenészek közé. Nagyon otthono­san mozogsz a hétköznapi élet­ben. Mesélte: dorozsmai tanyá­tokon úgy indulsz a traktorral dolgozni, mint a szélvész. - Ezt mondta? Valójában iga­za van. Nem csak a parfüm­felhős zenei világban élek, ha­nem közöm van a tanyán élő, a falusi emberek sorsához is. Meggyőződésem, hogy a föld, a természet amely igazán meg­edzi az embert, amely sok min­denre megtanítja. Biztosan a népzene iránti szeretetem, az hogy jómagam nem tekintem alacsony rendű muzsikának ezt a műfajt, és nem tartom mél­tatlan dolognak, ha egy komoly­zenész erre a területre kirándul, ebből az élet- és szemlélet­módból következik. Nem titok, nyolc évig játszottam a Szeged Táncegyüttes berkein belül ala­kult Bodza bandában. Bejártuk a fél világot. Megkaptuk a Nép­művészet ifjú mestere címet és több folklórfesztiválon nyertünk első díjat. Amikor készültem a felvételire a Mahler zene­karba, és gyakorolni kezdtem Bartók Concertóját, szinte azon­nal ráállt az ujjam az erdélyi motívumokra. És ez nyilván a népzenei ismereteimnek kö­szönhető, hiszen a mű alapjául erdélyi dallamok szolgálnak. - Tagja vagy a Salieri zene­karnak. Nemrégen jöttetek haza Spanyolországból, ahol a Can­ticum kamarakórussal együtt turnéztatok. Hol léptek fel legközelebb? - Január 24-én, pénteken a Deák gimnáziumban. - Egyéni fellépéseid is lesz­nek... - Lesznek, bizony, mert nya­kunkon a vizsgaidőszak. Zene­történetből szigorlatozom, brá­csa- és esztétikavizsgára készü­lök. Sietek tanulni, nagyon össze kell szednem magam. És a húrokon megszólal a Rákóczi-induló. Csak ő tudja, miért éppen ezzel búcsúzott... GOMBOS ERZSÉBET Nappali Ház Rendre különleges élmény a Nappali Ház folyóirat borítója. A legújabb szám Medve András képzőművész alkotását ábrá­zolja, az úgynevezett Aranyku­tyát. A 3 tonna tömegű szobor ­248 db aranyrúd, egyenként 12, 5 kg - értéke 77 millió márka. A mű elkészülte után egyetlen napig létezett s eredetiben csak a bank belső munkatársai, biz­tonsági emberei látták. A Nap­pali Ház első blokkjában Kal­már Melinda, Radnóti Sándor és Balassa Péter fejti ki véle­ményét a honi kritikai élet hely­zetéről, állapotáról. Több más, színvonalas írás mellett külön figyelmet érdelem még Ludwig Wittgenstein naplójának rész­lete, melyet Neumer Katalin fordított. A Nappali Ház kap­ható még a Kárász utcai Móra könyvesboltban. Kiosztották az Aranyglóbuszt Szombat éjjel a hollywoodi Beverli Hilton Hotelben lezajlott az Oscar-főpróba: kiosztották a külföldi filmkritikusok Golden Globe-díjait. A Golden Globe midig ragyogó esemény, kivéve a tavalyit, amikor az Öböl-háború miatt szinte több volt a testőr, mint a sztár, és senkinek sem volt kedve ünnepelni. Idén Hollywood behozta a le­maradást, a díjkiosztás vidám, elegáns, önfeledt hangulatban zajlott. A dráma kategóriában a Bugsy című film vitte el a pálmát, Warren Beatty és (most már kislá­nyának anyja) a szépséges Annette Bening film­je. A Beauty and the Beast (magyarul Bíborvi­rágként szerepel a mesekönyvekben) másfél órás rajzfilm nyerte a legjobb film, kísérőzene és filmdal díját. Az év legjobb drámai színész­nőjének járó Aranyglóguszt Jodie Fosternak ítélték a külföldi kritikusok azért a filmjéért, amit most kezdenek játszani Magyarországon: a Bárányok csöndje a címe. Ugyanebben a legjobb férfiszínésznek járó díjat Nick Nolte kapta (őt főleg a magyar tévénézők ismerik a Szegény ember, gazdag ember sorozatból). Nolte Barbra Streisand partnereként hívta fel magára a figyel­met, a késő ősszel bemutatott The Prince of Tides című filmben. A vígjáték-kategóriában a legjobb színésznő­nek járó Golden Globe-ot Bette Midler vette át, a For The Boys (A fiúkért) című filmben nyújtott alakításáért - érdekes, hogy a film nem aratott közönségsikert. A hollywoodi külföldi tudósítók szerint a magyar mozikban éppen most futó Halászkirály (Fisher King) főszereplője, Robin Williams bizonyult a legjobb komikusnak, míg a legjobb forgatókönyv díját a magyar mozirajon­gók által már szintén ismert Thelma és Louise írója kapta. Német film, az Európa, Európa nyerte el a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-ot, s az év rendezője az az Olivér Stone lett, akinek filmjeit (Wall Street, Doors Szakasz, Július 4-én született) már jól ismeri a hazai közönség. Most legújabb és sok vihart kavart filmjéért, a JFK (John F. Kennedy) című filmért tüntette ki a hollywoodi külföldi kritikusok szövetsége. A bravúros alkotásban Stone úgy keveri a fiatal elnök meggyilkolásáról szóló dokumentumfelvé­tcleket az újra eljátszott jelenetekkel, hogy em­ber legyen a talpán, aki megmondja, hol kezdő­dik az egyik, hol végződik a másik. A film Jim Garrison, egy New Orleans-i ügyész (Kevin Cost­ner) küzdelmét mutatja be. Garrison volt az első, aki összeesküvést emlegetett a magányos gyilkos helyett. Olivér Stone filmjéből úgy tűnik, Lee Harvey Oswald ártatlan volt, de nagyon sokan bűnösek. A film olyan hatást ért el, hogy Ted Kennedy szenátor is szükségesnek látja a még vagy negyven évre zárolt nyomozási anyag mie­lőbbi nyilvánosságra hozatalát. MOLNÁR ÉVA. Hollywood

Next

/
Thumbnails
Contents