Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 18. A nyugalmazott (28.) Azt hittem, könnyű és nyugodt éjszakám lesz, amilyen után legalább délig nem foglalkoztat egyetlen dolog sem, amilyen után nem a derekához kap az ember vagy a fejéhez, kedvesen nyújtózik, kinyújtja a lábát, a karjait, a hátát pedig hátrafeszíti. Ehhez képest pedig cikáztak a fejemben a kérdések, bolondabbnál bolondabb mondatok, amiket csak azért nem érdemes leírni, mert olvasásuk nem kis szörnyűséggel, hanem egyszerűen fizikai fájdalommal jár, olyan csatornákon keringenek az ember fejében, amiket csak akkor üzemeltetne. ha már végképp lemondana mindenről, de azért védekezik is, mert pontosan tudja, hogy ez így nem inehet tovább. Aztán a pap is eszembe jutott, a szuszogása kihallatszott a belső szobából, olyan egyenletesen vette a levegőt, hogy atomórát lehetne hozzáigazítani. Persze tudom, egy papnak nincsen atomórája és a saját légzéséről most inkább egy ziháló mozdony jutna eszébe, egy mozdony töltené be a képzeletét. Úgy éreztem, hogy mostmár soha nem jön föl a nap, ott marad a keleti horizont pereme alatt, de nem ugrásra készen, csak úgy, beteljesületlenül. A faliórán pontosan követhettem az idő múlását, egy utcalámpa fénye az óra számlapján húzott vékony fénycsíkot. Amikor befelé fordultam, el az órától!, és én is mélyeket lélegeztem, hogy talán ez a szép és monoton ritmus egyszeresük álomba ringat, akkor a testhelyzetem kezdett zavarni. Egyik lábamat a másikra tekertem, a bokámat ráillesztettem a másik bokámra, mindent, amiből kettő van (volt) egymáshoz érintettem, hogy talán ilyen meleg baráti közelségben megbékülnek, hogy kiáll belőlük a frász. Már-már úgy tűnt, hogy elaludtam, mikor ellenőriztem az óra állását, lássam csak, egyre múlik-e a sötétség. És láttam, csak öt perce fordultam meg, és ez ijesztő ahhoz képest, hogy óráknak éreztem az eltelt időt. Mi lesz ebből? Nem tudom, hogy helyesen tettem-e, de gondolkozni kezdtem ezen. És láttam, hogy rossz vége lesz, hogy olyan leszek, mint egy tcstlcépítő szakkör vezetője, akiről példát nem lehet venni, de talán még a röntgenfelvétel se mutatna ki semmit. Micsoda humor, gondoltam magamban, feltehetően jogosan. Kiugrottam az ágyból, megtaláltam a pap dugi cigarettáját és kiültem vele a ház elé. A bokrok és fák lombját lassan mozgatta valami lomha szellő, szinte csak a hatás kedvéért, hogy lássam, íme az elő táj, mely végigkíséri az embert az első naptól az utolsóig, és csak hallgat, mintha lenne mit rejtegetnie, pedig nyilván egyszerűen csak arról van szó, hogy a hallgatásban több a bölcsesség, mint a beszédben. Eloltottam a cigarettát és apró kavicsokat morzsolgattam a kezeim között; talán hihetetlen, de emlékszem rá. Elporlad, megszűnik, aztán újra összeáll. Ez lenne a végtelen. A hasonlóság megtévesztő, és meg is téveszt, engem meg. Most, hogy már annyi minden elmúlt, annyi mindent elpackáztam és a helyükön valami torz forma maradt, vagy az sc, most látom igazán, mennyi véges dolog van mögöttem, végesek, és ezért nem lehet rajtuk változtatni; de talán nem is kell. Kevés ennyi esszencia, hogy felmérhető legyen, mit kell és mit nem kell csinálnom, nekem. Másnak mást. Vagy talán ez az az állapot, ahová nem szabad eljutni, föltenni ezt a kérdést és minduntalan faggatózni, többet, még többet megtudni, mert nem bírja a test. Beleöregszik. Bele fog csavarodni. Visszamentem az ágyamhoz, és mintha ez a kis mozgás, friss levegő, füst, csillagok, csillagképek jót tettek volna. Dc nem feküdtem vissza, bementem a paphoz és megnéztem, hátha valami jó testhelyzetet vett föl, ami nekem idáig nem jutott eszembe. Úgy kiterült, mint akire vagy tízszer rászakadt a plafon. Jó módszer, gondoltam. Beugrottam az ágyamba és én is kiterültem. Az egész testem elernyedt. Úgy csuktam le a szememet, mint aki egy egészen szép képet látott, és most lezárt szemhéjai alatt őrizgetné, hogy csak el ne vesszen, meg ne szűnjön, amit talán utoljára látott. PODMANICZKY SZILÁRD Portrévázlatok az orosz költészetből Arszenyij Tarkovszkij Verseivel fia, Andrej Tükör című filmjében találkoztam először gyenge, félig vagy egészen nyers fordításokban, így semmi hatást nem tettek rám. A kiváló szegedi orosz irodalomkutató, Szőke Katalin (ideje az ő nevét is leírnom, olyan sok mellőzött orosz költőre hívta fel a figyelmemet) adta kezembe Arszenyij Tarkovszkij 1982-es válogatott kötetét: beleolvastam, és rögtön megcsapott a nagy költészet sztyeppei szél-lélegzete: ..Ha együtt voltunk, minden egyes óra /Ünnep volt, istenüitünk összeforrva..." és „Midőn fenyők alatt, mint kényszerűzte rab / Vonszolta összetört tagjaimat a lélek..." - el is határoztam, hogy kötetnyi verset fordítok tőle, amint lehet, amint találok rá kiadót, mert akkor - 1983-ban - még reménytelen vállalkozásnak tetszett egy, a hatalom által el nem ismert orosz költőtől kötetnyi verset kiadatni Magyarországon. Néhány év múlva beköszöntött a „glasznoszty", amely a Szovjetuniót nem tudta megváltani, de a fiókok titkos rekeszeiben bujkáló kéziratoknak megváltást hozott, és előtérbe állított jó néhány, bár nem tiltott, de háttérbe szorított jelentős alkotót. Közéjük tartozott az 1907ben született Arszenyij Tarkovszkij is, fiatal költőként Marina Cvetajeva utolsó moszkvai hónapjainak tanúja, akit később Anna Ahmatova legjelentősebb kortársai közé sorolt, s aki első kötetével 55 éves korában, 1962-ben jelentkezhetett - abban az időben, amikor filmrendező fia első sikereit aratta. (Az én fordításkötetem 1988-ban jelent meg az Európa Kiadónál.) Személyesen sohasem találkoztam a költővel - 1989 júniusában, amikor végre rászántam magam egy moszkvai útra, megérkezésem után tudtam meg, hogy már egy hete halott. Fiát, az emigrációba kényszerített Andrejt így is túlélte egy tévéinterjúban láttam, amint elsírja magát a magyar riporternő Andrejre vonatkozó kérdésére. Miért nem kellett a szovjet hivatalosságnak ez a szelíd lelkű, politikától tartózkodó költő, aki közép-ázsiai költők tucatjait ültette át oroszra, s aki ráadásul még háborús hős is volt - fél lábát a Moszkva alatti harcokban vesztette el ki tudja ma megmagyarázni. Talán Cvetajevát idézősirató versei miatt? Vagy mert nem állt be a dicsőítők karába? Mások Paszternak, Ahmatova sem, igaz ők Arszenyij Tarkovszkij versei Nagymosás, vers Nagymosás Marina a tálra hajol. Gőg fortyog a vízben, a habja Két szorgos karja alól Szétfröccsen a szürke faiakra. Kicsavarja a tiszta ruhát. S tárt ablak előtt, kiterítve Hűs vásznait, áll. A világ Hadd lássa keresztre feszítve. Gép búg a magasban, a tál Habzó vize megremeg, és a Tetőn felüvöit a halál Zord hírnökeként a sziréna. Száradnak az ablak előtt, Négy arsin hosszan a szürke Ruhák. S ő áll csak a zöld, Tómélyi homályba merülve. Két hónap, amíg makacsul Nem adta magát meg a Kóma Partján, de a végzet az úr, S kötelet hurkolt a nyakára. / Arnyak közt árny vagyok Arnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a Vízből, mit ád a főid, de nem csitult a szomja, S az élők álmait zavarva, visszatér Az át rögeire, s élővizet remél. Mint első, tört hajó az óceán öléből, Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből, A lépcső legmagasb fokára úgy jutok, Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog. S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság, S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk Némán a föld alól, és kövekből rakott Szempárja körinytelen, s tekintete halott?... túl nagy tekintéllyel rendelkeztek ahhoz, hogy - egy-egy dühödt kampányt kivéve - teljesen elhallgattassák őket. De talán éppen miattuk büntették a később jöttét, a még névtelen „tanítványt" - s amikor szóhoz juthatott, Jevtusenkóék hangoskodó nemzedéke elnyomta az ő férfiasan zengő, de halk hangját. „A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én " - írja önmagáról, s művei valóban az intim szféráról vallanak, a lélek belső tájain kalandoznak, rokonainak az erdő fáit, a halálra űzött vadakat, az éjszaka életre kelő, lázadozó tárgyakat tartja, verseiben a holtak lelkei bolyonganak, a halhatatlanságot az emberi emlékezet jelenti számára. Élete utolsó hónapjaiban ő, az örök mellőzött, az orosz költészet pátriárkája lett, s hirtelen elismertetését, megkésett hírnevét nem fia rehabilitálásának köszönhette, mint ahogy sokan gondolták, hanem annak a csöndes, kitartó nagyságnak, könnytelen férfias keserűségnek, amelyet lírájával megteremtett. Andrej Tarkovszkij egyik leghíresebb filmje, amelyben az apa alakja nem, de versei többször is felbukkannak, a Tükör címet viseli. Tükör volt Arszenyij Tarkovszkij költészete is kicsit homályos, enyhén görbülő tükör, amelyben a távoli dolgok jobban látszottak, mint a közeliek, de hűséges tükre volt az emberségét a szovjet korszakban is megőrző orosz értelmiségi lelkületnek, amely az új Oroszország legnagyobb reménysége. BAKA ISTVÁN II •• A A 1 Az első együttlétek Ha együtt voltunk, minden egyes óra Ünnep volt, istenültünk összeforn'a, S nem létezett a földön más. Merész S madártoll-könnyű voltál, szédülés Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a Lépcsőn, fokokat átszökellve, és Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra, Hová mint tükrön túli tájba lépsz. Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad A kettős szárnyú szép oltárkaput, S az éjszakában meztelen sugárzott Szentséged, és lassan reám borult, S ha felébredtem: „Légy ezerszer áldott!" Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod Áldásommal zavarni: kozmoszod Pihent, s az asztalról az orgonákat Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt, S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt Derengés kékje és nyugalma hullt. S egy kristálygömbben csillogott a tenger, Hegység magaslott, lüktetett a fény Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben Te tartottad, a trónon alva, csendben, És - istenem! - enyém voltál, enyém. Felébredtél, s a hétköznapi szónak, Ahogy kimondtad, új fényt adva, már A nyelvet is varázskörödbe vontad, A mondatok felzengtek és lobogtak, S az a szó: te, azt jelentette: cár. Mindent megmásított kezed varázsa, A tárgyakat - a kancsót, tálat is, Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa, A rezzenetlen, érchomályú vízNem kérdeztük az ösvényt, merre visz. Mint szirmait, a nagyvilág kitárta A városok csodás virágait. A gyógyfüvek lábunk elé hevertek, S minden madár fölöttünk szállt, s követlek A folyóban cikázó halrajok, Előttünk még a mennybolt is kitárult. A sors már őrültként loholt utánunk. S kezében borotvát szorongatott. Baka István fordításai