Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 18. Fölösleges kalitka Kidobtam a kalitkát. Fölösleges lom lett, kacat, szemét. Nincs hol és miért őrizni. A szemeteszsák tetejére tettem azért, afféle kolduskoronának. Nyomban ki is nevettem buta kis érzelmeimet, bár ebbe a nevetésbe torkomban fakadt csomók tolakodtak. Ez a kalitka nem különleges alakú, nem készült rendkívüli anyagból sem. Egyszerű, bármelyik boltban kapható közönséges kalitka volt. Más kérdés, hogy egymást felülmúlva igyekeztünk mindannyian díszíteni, gazdagítani, hogy valódi otthona legyen két kicsi zebrapintynek. Volt ebben a kalitkában külön etető, itató, sőt elkerített hálószoba is, voltak száraz ágak, madárhinták, színes karikák, kicsi alumíniumedény fürdőkádnak, még egy gyékénykosárka is, mert azt hittük, az pótolhatja a fészket. A két madár költözgetett velünk egyik lakásból a másikba, s mire ide hazaérkeztünk (?), az egyik, a nőstény - akit a családi közakarat Szerénkének nevezett beleunt a vándorlásba. A hím - aki a névadás szertartása során a Szerafin nevet kapta - még sokáig élt. Összesen több mint hét esztendeig. Azt mondják a szakemberek, ez már matuzsálemi kor a zebrapintyeknél. Igaz, megőszült a tolla, berekedt a torka az utolsó években. Már nem táncolt, nem röpködött, nem énekelt, csak evett és fürdött, és szárnyait széttárva lihegett az öregség tehetetlenségében. Valamikor vidámabb volt. Harciasabb. Reggelenként csodálatos énekkel ébresztett bennünket, várta, igényelte, hogy beszéljünk hozzá, és jöjjön a friss fürdővíz, a fűmag, amiből aztán jóízűen falatozgatott. Amíg ketten voltak, rendkívül sokat veszekedtek. Főként a hím volt harcias, néhányszor tollcsomók is maradtak a kalitka küzdőterén, de a végeredmény mindig pár darab parányi tojás volt a hálószobának nevezett kibélelt sarokban. Mit is jelent két madár, uramisten! Oktalan élőlények, tudom, de én bebeszéltem magamnak, hogy megismernek, megismerik a kutyát is, miután néhányszor már megpróbált erélyesebb eszközökkel beavatkozni veszekedésükbe. Számomra életem egy fontos szakaszát jelentették, ahogyan mellettük a fiam - mert ő kapta őket, nyolcadikos korában - gyerekből felnőtt férfivá érett. Láttam tündöklő ragaszkodását, majd azt a folyamatot, ahogyan érdeklődése fokozatosan a madarakról az élet más örömeire fordult, s egyre többször kellett Szerénkének és Szcrafinnak vizet tölteni, magot szórni, lakóhelyet takarítani a család más tagjainak. Neki már erre nem maradt ideje. Néhány napja aztán Szerafin megunta a magányt meg az öregséget. Elhúzódott a kalitka legrejtettebb sarkába, a kosárka mögé, és elszenderedett örökre. Szépen ment el, nem ágaskodtak lábai az égnek, nem rántotta testét görcsbe a fájdalom. Végelgyengülés volt, azt hiszem. Mindenesetre lenyűgöző szépségű csoda, ahogyan a madarak elbújnak meghalni. Nem akarnak zavarni senkit, hihetetlen ösztönnel keresik a rejtekhelyet, ne lássa, ne zavarja, ne bántsa senki őket utolsó óráikban. És ők se zavarjanak senkit. Mi ez? Szemérem? Védekezés? Milyen kár, hogy mi, emberek, nem tudjuk utánozni a madarakat. Szeraftnt fehér papírszalvétába csomagoltam - akár régebben Szerénkét -, akkora volt a tenyeremen, mint egy galambpihe. Élettelen, de nem hideg. A tolla megőrzött még valamit a csöppnyi test melegéből. Aztán dobozba tettük, a száraz föld nehezen engedelmeskedett a fiam ásójának. Bután, érzelgősen, kinevetni való fájdalommal elkísértük mind a hárman a parányi gödörhöz a bokrok alá, ahol ásónyom sem zavarhatja többé nyugalmát. Álltunk a gödör fölött némán mi, öregek, torkunkba fojtott zsoltárokkal. Ha egy huszonegy éves fiatalember nem mer, nem tud megszólalni, valami történik benne. És .ha megszólal, s hangja mélyről jövően rekedt, talán a könnyeivel is küszködik. A visszafojtott, visszanyelt fájdalom nagyon keserű. Ó, tudom én, nem ezt a vacak kis madarat siratná, hát mi is egy zebrapinty? Leheletnyi élet. Nem, az a fiatalember a gyermekkorától búcsúzik, ásóval a kezében. A madártetcmmel együtt temette a gyermekkorát, és megérkezett a felnőttkorba, ahol meg kell tanulnia az embernek sírgödröket ásni, temetni, búcsúzni. Az a fiatalember ezért nem szólalt meg, ezért nyelte a könnyeit. Hát én ? Volt egyszer egy család... Ne folytassuk. Éggyel megint kevesebben vagyunk. És ami még szomorúbb: restelljük, letagadjuk, rejtegetjük az emlékeinket, érzelmeinket, könnyeinket. Percenként, naponként kidobunk valamit a múltunkból. Pár óráig még ott lapul a szemetcszsák tetején, mint ez a kalitka, aztán jönnek a közömbös idegenek, elviszik, nekünk meg megint üresebb lett a tenyerünk és a szívünk. BÉNYEI JÓZSEF Tűnődés a vaskerítés tövében A hírhedt vasfüggöny immár két éve lehullott. Vagy inkább fölemelték, mert a vasfüggönyöket emelni szokták. Úgy tűnt, hogy a kicsi Magyarország nagyszerű gesztusa, amellyel megnyitotta a sorompót az osztrák határnál a keletnémet menekülők előtt - végleges érvényű lesz. Hosszú időre kaput tár nem csak a keletnémeteknek, de minden kelet-európainak a nagy, az áhított, a jó és gazdag Európa felé. A vasfüggöny tényleg eltűnt: porba hullt, elszállt - de nincs. Európa kettéosztásának erről a zord szimbólumáról egyre kevesebb szó esik azóta. Annál több az „Európa-ház"-ról. Kiváltképpen mi, kisebbségben élő magyarok és nem magyarok emlegetjük, mint vágyaink netovábbját, ahonnan senki se űzhet el bennünket furkósbottal, de rendeletekkel, megkülönböztető törvényekkel, katonai erővel sem. Vágynak oda a többségi nemzetek is a mi tájainkról, noha egyikük-másikuk úgy véli, már rég bent laknának közös vágyaink házában - ha nem állnának útjukban kisebbségeik. Kiváltképpen - mi. Maguk az Európa-ház lakói kevesebbet emlegetik otthonukat - hiszen természetesnek tudják. Inkább csinosítják-gondozzák azt. És - őszintén szólva - féltik is egy kicsit. Mi annál többet beszélünk róla. Kérjük Istent, vezéreljen el bennünket oda, akárha negyven esztendeig tartana is a vándorlás - mint a zsidóké Kánaánba. Legalább odáig szeretnénk eljutni, ahonnan elérhető távolságból láthatnók, szemlélhetnők - mint Mózes a Nébé hegyéről - gyermekeink és unokáink bőségét, meleget és mindenek fölött: békességet jelentő otthonát. Úgy hittük - '89. decembere után sokan hitték a mi tájainkon -, hogy az Európa-ház tulajdonképpen már el is készült: alig várja, hogy országostul-mindenestül besétáljunk tárt kapuján. És mert az ország maga nehézkesebben mozdul, elindultunk mi, a felszabadult Románia állampolgárai. Útra keltek mindazok, akiknek a diktatúra addig nem tette lehetővé, hogy világot lássanak. Voltak, akik azért utaztak, hogy rokonaikat, barátaikat meglátogassák. Mások, hogy körülnézzenek „odaát", lássanak, tanuljanak, megosszák tudásukat az ottaniakkal, végül szellemi kincsekkel megrakodva térjenek haza, mert úgy vélték, az Európa-ház nem eléggé tágas ahhoz, hogy mind beléje vándoroljunk, de ahhoz igen, hogy szülőhazánkat, szülőföldünket magába fogadja. Úgy gondolták, nekik itthon, saját portájukon kell felépíteniük azt a bizonyos Európa-házat, amelynek alapjait Temesvár, Bukarest, Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár és Marosvásárhely fiataljai kezdték el lerakni - '89 decemberében. Olyanok is vágtak neki az Európa felé vezető útnak, akik földrészünk nyugati felét valamiféle óriási zsibvásárnak nézték. Ok is megtalálták a számításukat: néhány fordulóval meggazdagodtak, sőt azóta is úton vannak, ha tehetik. Ám a zsibvásáron nemcsak kereskednek-csencselnek. Koldulnak is. Koldusaink se jártak éppenséggel rosszul: azt merném mondani, koldulásunkkal mindenki jól járt. A megértő, a türelmes Európa megbocsátó mosollyal nézte kis élelmeseink áradatát, sőt koldusaink fogyni nem akaró tömegét is. Hagyta, adjanak-vegyenek, és nem sajnált tűlük egy kis segítséget, sőt alamizsnát sem. Neves gyógyszergyárak szabadultak meg egy-egy nagylelkű gesztus árán lejárt határidejű gyógyszereiktől, komoly vállalatok használt és divatjamúlt irodafelszereléseiktől, amelyek értékét - természetesen - leírták az adójukból. Mondom, senki sejárt rosszul. Európa-idillünket - sajnos - megzavarta egy kis baleset. Jó étvágyú honfitársaink Bécsben a városi parkban leették a tóról a hattyúkat. Megfogták - vérüket vették megkopasztották - megsütötték - megették. így. Ezt nem kellett volna. Európában ugyanis nem eszik a hattyút. Van olyan ország, ahol - állítólag - elfogyasztják a kutyát. A rossz nyelvek szerint másutt a macskát szeretik. Európa-szerte falnak mindenféle csigabigát - de a madarak királynője sehol sem kerül az asztalra. Európa megrökönyödött a hírre. A földrész nyugati felének a határőrei - az osztrákok - igencsak megharagudtak érte. Keresték a vasfüggönyt, hogy visszaállítsák a tiszteletünkre, de annak már a maradék darabkáit is kiárusították az ottani kisélelmesek a japán és amerikai turistáknak. Ezek után - mit tehettek szegény osztrákok? Húztak a tiszteletünkre egy láthatatlan - mégis valóságos - vaskerítést. Olyat, amelynek a kapuja számunkra egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen nyílik, amelyikhez azonban az épülő Európa-ház minden tényleges és reménybeli lakója kapott egy-egy könnyen nyitó kulcsot. Mi pedig csak álldogálunk a vaskerítés tövében - mert odáig eljuthatunk. Onnan magyarázzuk átalfelé: tévedés, nem mi ettük meg a hattyút - és mutogatunk egymásra. Magyarok a románokra, románok a magyarokra, mindketten a cigányokra, a cigányok mindenkire. Ám odaátról nemet intenek: nem szeretik arrafelé az ilyen egymásra mutogatást. És úgy látszik, tudnak valamit. Fiatal éveimben a kolozsvári parkban, a tó szigetén élt három vagy négy hattyú. Átvészelték a háborút, át az éhínséget, az inflációt. Túlélték a „népi demokrácia" első éveit is. Aztán jött a szocializmus győzelme a városon és falun: az egyre alább süllyedő életszínvonalat valamiféle nemzeti eufóriával próbálták kompenzálni a boldog többség felé, miközben nekünk, kisebbségieknek egyre gyakrabban juttatták eszünkbe, hogy örüljünk ha élünk, mert az ország nekünk nem otthonunk. És - eltűntek a hattyúk. Lehet, a proletariátus sújtó ökle csapott le rájuk, bár én azt hiszem, hogy csak megették. Megfogták, vérüket vették, lekopasztották, megsütötték és megették. És jöttek a letartóztatások. Tömegesen, hullámokban. És a félelem köde szállt a lelkekre - és a tóra, amelyiken nem jelent meg több hattyú. így szokott kezdődni az ilyesmi. És ezt - úgy látszik Európában már tudják. Nem csodálom, hogy az osztrákok vaskerítést emeltek. Azon se, hogy nem akarnak kulcsot adni nekünk az Európára nyíló kapuhoz. Szegény Magyarország. Ezért a három és fél millióért, akiket a történelem határain túlra szorított - nem emel vaskerítést. Oda - Magyarországra - még bárki mehet, minden szomszéd országból. A rokonok, a barátok. A szellem kiválóságai, a csencselők és a koldusok. Azok is, akik - ha csak tehetik - megeszik a hattyút. FODOR SÁNDOR DEÁK MÓR Alkony Csupasz fák rajzolják ki az ég ereit a nap erőtlen szíve holtakat melegít egy felhőtüdőből sóhajtás szakad varjak gubbasztanak vérrög-rnadarak éles a horizont szemembesuhint az alkony fölnyitja a fák ereit hanyatt fekszem alattam rögök porlanak azt játszatom magammal milyen lesz hanyatt