Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-16 / 13. szám

10 SZOMSZÉDOLÓ DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JAN. 16. „Utánunk a sötétség..." A kultúra reménytelen sztrájkja Romániában nem csak beszűkültek a kultúra legetőségei, nem csak hétről hétre kínlódnak a nagy múltú román és magyar folyóiratok, s játszanak télikabátban a bukaresti Athenaeum szimfonikusai, hanem olyan pontra érkezett az ország, ahonnan már csak egy rövidke lépés a teljes leépülés. Januárban ezt a következményt akarta elkerülni az a húsz kulturális folyóirat - köztük két magyar nyelvű, a hajdani Utunkból lett Helikon és a valamikori Igaz Szóból lett Látó -, amelyek úgy léptek sztrájkba, hogy a kultuszminisztérium a füle botját sem mozgatta többszöri segélykérésükre. Húsz tekintélyes, régi lap. Ennyi kulturális folyóirat sztrájkja bárhol Európában legalábbis erős visszhangot keltett volna, alapítványok jelentettek volna esélyt a felkarolásra, vagy állami segítség híján, pusztán üzleti alapon, mecénások fantáziáját mozgatta volna meg bár egy-egy lap kiadása is. A jelenlegi Románia nem ilyen ország. Minden tévhit és lenéző híresztelés ellenére azonban ilyen volt, s talán ez fáj legjobban a román íróknak. A román értelmiség, amely kultúrájában félig franciának vallja magát, s büszkén gondol párizsi emigrációban élő vagy élt művész-óriásaira, Eugen lonescora, vagy Constantin Brancusira. most szinte szó nélkiil vette tudomásul a kulturális tárca kosarát. Ha vannak is rendületlenül vagdalkozó bátrak, a kultúra háttérbe szorulása visszavonhatatlanul megtörtént. A helyét pedig elfoglalta a történelmi bulvárirodalom, aminek legfőbb gondja azt boncolgatni, hogy Vasváry Pál 1849-ben, a tavaszi hadjárat idején hogyan „hencegett" a zlatnai kocsmárosnak a magyar forradalom győzelmével, illetve azzal, hogy a honvédek nemsokára Lengyelországot is felszabadítják. A kulturális élet eme csődjét nem csak a magyar folyóiratok, r o mán társaik sem úszták meg. Sokak szerint köszönhető mindez az „ellenzéki fenegyereknek" becézett Mircea Dinescunak, akit a vezetés akkor is térdre akarna kényszeríteni, ha nem az írószövetség elnöki székéből szórná átkait a kormányzatra. A térdre kényszerítés legegyszerűbb módja: az írószövetség folyóiratai vásároljanak román papírt, amely valami rejtélyes módon 30 százalékkal drágább a világpiaci árnál, fizessék meg a 400 százalékos inflációban egeket verő nyomdaköltségeket, konkuráljanak a legkevésbé sem egyenlő eséllyel a kormányzatilag népszerűsített heccsajtóval, és ha mindezt bírnák is cérnával, legyenek kénytelenek oly magasra emelni a lapjaik árát, hogy azok a tömegek számára megvásárolliatutlanokká váljanak. Ekkor viszont már nem számít sem a hagyomány, sem a román írókra mindig oly jellemző frankofil szellemiség. Csak a fájdalmas tények maradnak, s az egyik művészeti folyóirat búcsúzó mottója: utánunk a sötétség. PANEK JÓZSEF Székely kapuk 1815-1991 GYENES KÁLMÁN Amikor keleti szomszédunknál állítólag forradalom szele söpörte volna tisztára az elmúlt negyven esztendő mocskát, sokan azt gondolták: itt van már a Kánaán. Sok egyéb mellett az egypárt agyonnyomorította sajtó is igyekezett újat, jobbat, igazabbat teremteni. Nem volt ez másként Nagyváradon sem, ahol a decemberi események előtt a rendkívülien kifejező Fáklya fejléccel jelent meg magyar nyelvű napilap, s azt a Romániához tartozó Bihar megyében terjesztették. El is kelt belőle vagy ötvenezer. A Fáklya sem tett mást, mint a többi: írta, amit megkövetelt tőle a cenzor, Románia Kommunista Pártja és az egészséges félelem. Ám az a december lehetőséget mutatott föl. A Fáklya szerkesztősége azon nyomban átalakult. Sokan elhagyták, sokan csöndben nyugdíjba mentek, sokan viszont most kaptak szárnyakat a Körös-parti Párizs napilapjánál. Újdonatúj újságírók jelentkeztek, s azóta már nevet is szereztek maguknak. Nagyváradon Stanik István lett a főszerkesztő, a régihez képest szabadabb lett a szellem, oldottabb a stílus, változatosabb a téma. Az egy szerkesztőség hamarosan több lap gazdája lett, készítettek ifjúsági-, vicc-, sőt román lapot is! Létrehozták az Analóg Kft.-t is, mint a megszaporodott sajtótermék gazdáját-kiadóját s ennek később lesz még szerepe. Szélsebesen elkezdték kialakítani saját terjesztési hálózatukat. Nemrég megalapították az Erdélyi Napló című közérdekű napilapot, amit saját járműveikkel hordtak szét a magyar lakta vidékeken, oda is eljutva, ahová a posta nem mutatott hajlandóságot. És talán ez a terjeszkedés volt a legszcmetszúróbb. Amikor már kezdett igazán fölkapaszkodni az Erdélyi Napló, amikor mind sikeresebb lett, akkor jelentkezett a megyei közhatalom: a prefektúra. Ügyesen meglovagolta, hogy a jócskán földuzzadt vállalkozásban nem egy önjelölt szerkesztő-főszerkesztő is akadt. Olyan is, aki a prefektúra vezetőjével sem átallott szövetséget kötni... (Nem mintha Stanik István ügyvezető-főszerkesztő nem hibázott volna eleget!) Nos. pénzügyi vizsgálatot rendeltek el, s milyen furcsa, csak azoknál a lapoknál, amelyikek erősen fújtak a hatalom ostobaságaira. Nincs abban semmi meglepő, hogy kiderítették, a Bihari Napló a prefektúra tulajdona. Nem számított a viláHa a prefektúra úgy gondolja Lapot gründolni nehéz <áv . .TV /• imí. '* i it ÍI „ ( * * Je POLITIKAI HETILAP ERDÉLYI NAPLÓ Az év embere gon semmit, hogy azt a napilapot több, mint másfél éven át egyetlen fillér állami segítség nélkül az Analóg adta ki! Sőt! A hirdetésekből, magyar reklámokból szerzett bevétel fölhasználását, az Erdélyi Napló kiadását törvénytelennek, mondhatni bűncselekménynek rótták föl. - Volt bizonytalanság bőven - emlékezett vissza a főszerkesztő a nehéz pillanatokra -, nekem börtönt ígértek. De mára már kiderült, nem tettem el egyetlen fillért sem. Ott követtük el a hibát, hogy nem jelentkeztek át a Bihari Napló munkatársai az Analóg Kft.-be. Ismerős történet. Magyarországon ilyen egyszerű trükkel szerzett tulajdonjogot a Springer konszern néhány megyei napilapra. Nos, azóta történt egy s más az Erdélyi Napló körül. A korábbi nagy szerkesztőség kétfelé oszlott. Sokan a prefektúra lapjánál maradtak, nem kevesen azonban követték Stanikot, és átköltöztek a Körös partjáról az Ady megénekelte Kanonok sorra. Most ők adják ki a megújult Erdélyi Naplót. A napilapból közben hetilap lett, mostanában harmincötezer példányt nyomnak, s abból ötezret az anyaországban is árusítanak. Őszintén szólva, nem sok újságárusnál láttam kifüggesztve a szabad szájú, tizenhat oldalas hetilapot. Lehet, a Magyar Posta nem is viszi ki legalább a városokba. Nehezen hiszem, hogy az áttelepültek, a menekültek ne vennék kezükbe jó szívvel a szülőföld lapját! Csak el kéne juttatni hozzájuk! Most valódi vállalkozásként dolgozik az Analóg Kft. Nemrég elnyerték a Soros-alapítvány kínálta lehetőséget, így megvásárolhatták a legkorszerűbb Macintosh számítógépes rendszert, amelynek segítségével ahhoz nagyon hasonlóan készíthetnek lapot, mint az áhított Európa bármelyik szerkesztőségében. Az idei első szám már számítógépen készült, igaz, a mesterpéldányokat autón és biztosításképpen vonaton is elvitték Csíkszeredába, nyomtatni. Ott van ugyanis egyedül olyan berendezés, amelyikkel ólom nélkül is elkészíthető az újság. - Átok ül rajtunk mesélte a főszerkesztő -, hiszen a szeredaiak levilágítóberendezéséből kiégett egy fontos izzó. így végül Bukarestben nyomták ki az első, korszerű lapszámot. Drágán és egyszínben: de kinyomták. Az első modern számban még nincs szerepe a Délmagyarország Kft.-nck, lapunk kiadójának, de a másodikban már ott a keze nyoma Tóth Péter kollégánknak, aki vidám, derűs életre lehelte az amerikai számítógépeket. Addig ugyanis csak szürkén, nehézkesen dolgoztak a „csipek" nagyváradi barátaink keze alatt, Péter viszont elővarázsolt a gépek mérhetetlenül tágas agyából néhány száz trükköt. Az Erdélyi Napló munkatársai köszönték a segítséget - jómagam az itthoni szerkesztési elvekről beszélgettem a főszerkesztővel, helyettesével -, s most feleannyi befektetett energiával kétszer olyan gyorsan készül a hetilap. Egyelőre azon törik a fejüket Nagyváradon, miként lehetne még érdekesebb, még olvasmányosabb lapot csinálni, s olyat, amit még nagyobb példányszámban is eladhatnának. Próbálnak áttömi a romániai posta mélyre ásott, vastag falán is, hiszen nem elég megcsinálni a lapot, azt el is kéne juttatni az olvasókhoz. Számtalan területe van még Romániának, ahol magyarok élnek, de jószerivel hírét sem hallották az Erdélyi Naplónak. Kérték, mondjuk el itthon, hogy aki Nagyváradon jár, csak kukkantson be a Kanonok sor egyik nagykapuján, ott találja a nyüzsgő szerkesztőséget. Cikket, ötletet szívesen vesznek - a látogatáson túl is. Abban bíznak, hogy az új esztendőben talán sikerül a Körös partjára ofszetnyomdát telepíteni és akkor megint lepnének előre egyet a romániai sajtópiacon. Tóth Péter barátommal úgy búcsúztunk: máskor is eljövünk, szívesen segítünk. Az erdélyi Napló minden jót kíván mindannyiunknak. Az üzenetet, a jókívánságokat ezennel átadtuk. HORTOBÁGYI ZOLTÁN