Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 11. - .V * * p XCUIFÍ &mUJ Kirrth'l Viwiiiimk Uft.uit Crlál v*lp 'frhrntrlr /{ÜÍ jÓUt. niitWfrMWÜiiiftl. AijJM! áxetfrtlin PMIV? ÜahuMv Mintaállam - vagy álom-minta Svájc képe a köztudatban és a valóságban A két világháború után nemegyszer elhangzott politikusok részéről a javaslat, hogy bizonyos országokat, területeket „svájciasítani" kellene. Elsősorban sok nemzetiségű vitás területekről volt szó és a „svájciasítás" azt jelentette, hogy a legcélszerűbb megoldás az ellentétek megszüntetésére az lenne, ha az illető országot, területet Svájc mintajára rendeznék át. Svájc képe mint tökéletes mintaállam terjedt el az európai köztudatban, egy ország, amely minden tekintetben példaképe lehet valamennyi ország és államszövetség számára. Ennek az erősen idealizált elképzelésnek a kialakításához hozzájárult nem csak az a tény, hogv Svájc semlegességét két háborúban is elismerték és tiszteletben tartották a hadviselő felek, hogy több mint száz esztendeje elkerülte minden háború. Sokat tettek a jó hírnév széleskörű terjesztésében maguk a svájci polgárok, akik Európa egyik legjobb propagandistái és reklámemberei, akik kitűnően értenek ahhoz, hogyan kell egy árucikknek csak a pozitív oldalát olyan mértékben megvilágítani, hogy az esetleges hibákat senki se vegye észre. •oaHwiiHaaMiHnHMMMti A svájci kantonokat Magyarországon afféle megyéknek, közigazgatási kerületeknek képzelik cl. A valóságban a kantonok a Svájci Államszövetség tagállamai, Svájc ugyanis nem egy ország, hanem 25 állam szövetsége, melyeknek egyes tagjai az évszázadok során csatlakoztak az 1291-ben létesült három terület szövetségéhez. Az 1291-es dátum, amelyet 1991-ben Svájc alapítása 700. évfordulójaként ünnepeltek, tulajdonképpen nem államalapítás, hanem csak egy laza szövetség megkötésének dátuma volt, amelyhez az évszázadok során további területek csatlakoztak, mások kiváltak belőle, míg a 19. század közepére kialakult a mai Svájc, amelynek mint egységes államnak 1848. közös alkotmánya sem létezett. Ez a történelmi fejlődés nyomta rá a bélyegét az egész államszövetségre. A távoli szemlélő ennek ismeretében gyakran teljesen értetlenül áll Svájc jellegzetes sajátságai előtt. Az egyes nemzetiségek Svájcban nem azonosíthatók más országok nemzeti többségeivel, illetve kisebbségeivel. A kisebbségben levő francia és olasz svájciak ugyanis a saját „hazájukban" a saját kantonjukban az abszolút többséget képviselik. A német kantonokban ez abban is megnyilvánul, hogy valamennyi a délnémet alemán nyelvjárás a svájci német (schwyzcrtütsch) más-más változatát használja. Ezzel tüntetően azt kívánja kifejezni, hogy elhatárolja magát nemcsak a szomszédos német nyelvű országoktól, Németországtól és Ausztriától. hanem a másik némctsvájci kantontól is. Nyelvi problémák léteznek a különböző területek között. Különösen a nyugati francia és a keleti német nyelvjárásokat beszélő lakosság között. Mióta a modem fejlődés következtében az egyes területek között gyakoribb lett a belső vándorlás, a nyelvi kérdések és ellentétek is egyre elszaporodtak. A francia svájciak a német területen is megkövetelik a maguk számára a kulturális autonómiát, a határos területeken pedig igyekeznek német svájci területeket fokozatosan elfranciásítani. A német svájci ebben a tekintetben kevésbé kényes. Ha francia területre kerül, már a második nemzedékben teljesen asszimilálódik. A nyelvi és kulturális különbözőségek a politikai kérdésekben is megnyilvánulnak. Népszavazások alkalmával a különböző nyelveket beszélő területek egymással ellentétesen szavaznak. Nem okvetlenül azért, mintha a véleményeik valóban különböznének, hanem mert a közöttük levő különbséget, „önállóságot" kívánják ezzel is kifejezni. Vegyes nyelvű kantonokban is rendszerint ezért szavaznak másképp a németek és a franciák. A sokat emlegetett közvetlen demokrácia is más képet mutat Juízelről vizsgálva. A kormány rendszerint csak olyan kérdéseket enged nyilvános népszavazásra, amelyeknek elfogadásáról vagy elvetéséről már eleve meg van győződve, vagy pedig olyanokat, amelyek nem elsőrangú fontossággal bírnak. Sohasem kérdezték meg népszavazás útján, hogy a polgárok fontosnak tartják-e a hadsereg modern fegyverekkel való ellátására szánt milliárdnyi összegeket. Ilyen kérdésben a kormány népszavazás nélkül dönt. Az is előfordul továbbá, hogy a polgárok többségének véleménye ellen dönt a kormány, függetlehül attól, hogy milyen volt a szavazás eredménye. (A nép például határozottan a nyári időszámítás bevezetése ellen szavazott, a kormány ennek ellenére rendeletileg bevezette.) Svájc nemzetközi jó híréhez sok tekintben hozzájárult a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenysége, amelyet Svájcban alapítottak és itt székel a központja. A Svájci Vöröskereszt mindenütt megjelent és segített, ahol háborúk dúltak, vagy az országot valamilyen természeti katasztrófa sújtotta. Arról már kevesebb hír járta, hogy ugyanaz a Svájc, amelyik a Vöröskereszt útján emberbaráti segítséget nyújt a sebesültek gondozásához, a másik oldalon fegyvereket szállít a hadviselő feleknek, hogy azok egymást pusztíthassák. Arról sem szívesen beszélnek Svájc mai dicsérői, hogy abban az országban, amelyik a reformáció óta számos vallási és politikai üldözöttet fogadott be. ma napirenden vannak a menekülttáborok ellen elkövetett merényletek. Amikor pedig a genfi képviselő, Jean Ziegler leleplezte a svájci bankok nem egészen tiszta pénzügyleteit, amely a kábítószercsempészettel állt kapcsolatban, elvesztette parlamenti mentelmi jogát, mert kritizálni merészelte a bankokat, amelyek élet és halál irányítói a demokratikus Svájcban. A szabadság klasszikus hazájának hírnevét alaposan megtépázta a „kartotékbotrány". Kiderült, hogy Svájc mint rendőrállam vetekedik a néhai Szovjetunióval. A kis ország a rendőrspiclik és besúgók egész hadseregét foglalkoztatta, hogy évtizedeken át titkos káderlapokat vezessen mintegy 800 000. Svájc területén élő gyanúsnak tartott személyről, akik között svájciak és külföldiek egyaránt képviselve voltak, még a Vöröskereszt nyaraltatásain részt vevő külföldi gyermekek is. Ha valaki a világ legtökéletesebbnek kikiáltott demokráciájának ezeket az árnyoldalait idézi egy svájci polgárnak, ő vállat rándítva csak ennyit mond: „Na és? Másutt még ennél is rosszabb a helyzet. Akinek nem tetszik a mi országunk, ne jöjjön ide. Vagy ha itt van, menjen el innen." A kérdést ma már nem lehet ilyen könnyen elintézni, amikor előbb-utóbb Svájcnak is csatlakoznia kell az Európai Közösséghez, ha nem akar magára hagyott sziget maradni az egyesült Európában. Alkalmazkodnia kell a többi államhoz. Ez nem lesz könnyű, mert eddig csak ő várta el másoktól, hogy hozzá alkalmazkodjanak. Az alkalmazkodáshoz hozzátartozik egyes törvények megváltoztatása, amelyek - ki gondolta volna? - ellentétben állnak az emberi jogok nyilatkozatával. Századunk utolsó évtizedében Svájc nem játszhatja többé a mintaállam szerepét más európai országok előtt. Mint államszövetség egyébként is csak legfeljebb más államszövetségek számára lehetett volna modell. Ebben az esetben is csak fenntartásokkal. A leendő államszövetségek mindenesetre tanulmányozhatják Svájc példáján a demokráciának néhány árnyoldalát, amelyeket okvetlenül kerülni kell. VEZÉNYI PÁL • # Oreg embör napáldozatja Faragó Mönyhért mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön, ez ettül van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg MönyhértöL Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt. tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttckincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök. Leesött a faág. Mönyhért nézte. - Legyüttél? - kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. - No - mondta Mönyhért - ha mán legyüttél, faragok belülied a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgyis eluntam itt magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz. Mönyhért mostan elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért. De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba, és kettéhasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy ideig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belülle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú. Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson, és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajárt kint a földben, Isten áldásáért, ó, Mária légy üdvöz. Csak a sánta vamyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök, és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szólani hozzá: - Á Marcié lössz - mondja neki. - Hallod-e, Matykó, a Marcié. Kanál. Matykó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtclen: -Kár. - Kár beléd az étel, kutya - fakad haragra nagyapó. - No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer. - Kár - kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögncszelte hevertiben, hogy nevét ejtették, s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebösen fejőn üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné. - Én nem védlek - mondta most nagyapó -, mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta. - Au! - így szól. - De ügön - felel neki a nagyapó -, ijen vót. No, ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára, és söpri a farka a homokot. - De söpörsz - véli nagyapó pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat, és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyirc ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul. - No - mongya nagyapó, belegyőződve a dologba -, csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.) Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fódbül. Én édes jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony az Etel Ián mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. - Hozom a paszúrt, öregapám! - kiáltya. - Ó, jó kis íelköm - mosolyog nagyapó, és tekintettycivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivei a gyermökre téved. - Hát hozod? - Ahán - feleli büszkén a Marci, és ezön most mán mosolyognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa. anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá, a malomkőre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök. Dorosmán vötték régön. Azután mén egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű inán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azért is az első fejet az Uvé. Hozza is az Etel Ián hamardosan. nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van. föl is áll, és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen clnyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegypdnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját vigigöntse piros sugaraival. Mert úgy lőhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó. Matykó fölmönt nagyapó subája vállára, oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN