Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-07 / 287. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAQYARORSZÁQ SZOMBAT, 1991. DEC. 7. A „magyar átok" Szokás egyfajta „magyar átok"-nak tulajdonítani a történelmünk során gyakran megfigyelhető pártoskodásokat, belvillongásokat, belső fegyveres konfliktusokat. Gyakran találkozni olyan vélekedéssel is, amely a civakodást, egyet nem értést magyar sajátosságnak, a nemzeti karakter részének tekinti. Kétségtelen, hogy nemzeti históriánk évszázadai bővelkednek olyan korszakokban, amikor különböző okokból és eltérő körülmények között ugyan, de vissza-visszatérően egymással szemben álló táborokra szakadt a magyarság kisebb vagy nagyobb része. Államalapító királyunk, Szent István, apja, Géza munkáját folytatva, kemény kézzel számolt le ellenfeleivel, akik az Árpádok politikájával szembehelyezkedtek: a somogyi Koppánnyal, az erdélyi Gyulával és a Maros-vidéki Ajtonnyal. (E harcok kimenetele közvetlenül érintette jelentős embertömegek sorsát is, hiszen a krónika tudósítása szerint - Koppány leverését követően István elrendelte, hogy a „vezér tartományában lakó egész nép gyermekeiből, terméséből és barmaiból örökre tizedet fizessen Szent Márton kolostorának".) Az 1046. évi Vata-féle pogánylázadás résztvevői az „idegen", velencei Orscoló Péterrel és híveivel szemben hazahívták száműzetéséből és királlyá tették András herceget, aki ezt követően fegyveresen verette le az ót hatalomra segítő felkelést. A belháborúkban bővelkedő XI. század egyik főembere így figyelmeztette a Géza és László (a későbbi Szent László király) herceggel hadakozó Salamon királyt: „Nem akarom, hogy testvéreiddel harcolj, és hogy egymást öljék a katonák, fiú az apát, vagy apa a fiát." Tragikus következményei lettek a IV. Béla és az előkelők között feszülő ellentéteknek, amelyek a tatárjárást közvctlenülmcgclőzóen odáig vezettek, hogy Rogcrius mester szavai szerint - sokan „azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér". Hogy e hiedelem milyen tévesnek bizonyult, arra a muhi csatát követően az ország pusztulása döbbentette rá a még életben maradottakat. Hasonló belharcok előzték meg a magyar történelem másik sorsdöntő ütközetét, a mohácsi csatát is. A bárói és a nemesi „párt" közötti rendi küzdelmek hevében a királyi hatalom lehanyatlott, az ország védelme a törökkel szemben egyre nehezebbé vált megfelelő eszközök híján. Burgio pápai követ az állapotokat jól jellemezve, egyik jelentésében úgy fogalmazott, hogy ha három aranyforinttal meg lehetne váltani Magyarországot, nem akadna három ember, aki ezt az összeget összeadná. Mohács után a helyzet tovább súlyosbodott, mivel az uralkodó, II. Lajos is elesestt az ütközetben, örököst pedig nem hagyott hátra. A bárók I. (Habsburg) Ferdinándot választották királlyá, míg a köznemesség Szapolyai Jánosra szavazott. A kettős királyválasztás eredményeképpen az ország két részre szakadt; a nyugati területek Ferdinándot uralták, Erdély és a keleti részek pedig Szapolyai fennhatósága alá kerültek. A két ellenlábas közötti gyakori fegyveres összecsapások nem eredményezték az egység helyreállítását, sőt - a labilis helyzetre tekintettel - a török szultán, Szulcjmán úgy döntött, hogy birtokba veszi az ország középső vidékét, s hódoltságot alakít ki. Buda elfoglalásával, 1541-ben három részre tört a nemrég még egységes magyar állam. A XVI. század második felében egyre nagyobb méretekben terjedő reformáció, majd az ellcnreformációs törekvések a vallási ellentétek megjelenéséhez és időnkénti elmérgesedéséhez vezettek. A magyar politikai élet és művelődéstörténet olyan kiváló alakjai kerültek így egymással szembe, mint pcitlául a katolikus hittételck kimagasló tehetségű védelmezője, az egyetemalapító Pázmány Péter és a jeles kassai lelkész, Alvinczi Péter. A teológiai jellegű ellentéteknek a XVII. század egészén végighúzódó rendi-függetlenségi harcok adtak komoly politikai hátteret. Az ellenreformációhoz való kötődés, a reformáció elutasítása általában együttjárt a Habsburg udvar iránti lojalitással, míg a rendi kiváltságokat, függetlenséget védelmező felkelések, szabadságharcok zászlajukra tűzték a protestánsok jogainak a biztosítását is. A kor tragikus meghasonlottságát jól példázza a török kiűzésének időszaka is: miközben magyar katonák császári tábornokok vezérlete alatt rohamot intéznek Buda, Szeged és más várak visszafoglalásáért, azalatt Zrínyi Ilona férfiakat megszégyenítő bátorsággal védelmezi hosszú időn keresztül Munkács várát a császári seregek ellen. Hosszasan folytathatnánk tallózásunkat a magyar história azon korszakai között, amikor egyenetlenség és szembenállás voltak a jellemzők. Ehelyett most csak saját századunkra vessünk egy szempillantást: mit tapsztalhatott vajon az a tisztes kort megért honfitársunk, aki a XX. század legelején látta meg a napvilágot, s akit jó- (vagy éppen bal-j sorsa a mai napig ittlartott a Kárpátmedence e fertályán. 1918-ban átélhette a monarchia összeomlását és az őszirózsás forradalmat: néhány hónapra rá tanúja lehetett a Tanácsköztársaság kikiáltásának és a „proletárdiktatúra" új rendjének. Megint néhány hónap elteltével figyelemmel kísérhette a különítményesek rendcsinálását, majd a Horthy-rendszer konszolidációját. A harmincas évek vége felé tapasztalnia kellett, hogy azok az ismerősei, akiknek származását eddig nem kutatta, egyre inkább másodrendű állampolgárokká válnak. 1944 őszétől a végső győzelemben kellett hinnie, de a következő év tavaszán láthatta, hogy a hódítók tulajdonképpen felszabadítók. 1948-tól a szocializmust építette, 1956-ban viszont részese lehetett egy forradalom gyors győzelmének majd eltiprásának. Ezután ismét a „munkáshatalom" részese lehetett, de az 1980-as évek egyre mélyülő válsága után megérhette a „népi demokrácia" összeomlását, s saját bőrén érezheti az új demokrácia vajúdását. Megannyi „rendszerváltás" egy hosszú emberélet alatt, s az egymást követő rezsimek mindegyike az előző teljes tagadására épül, s igyekszik - erőszakosabb vagy szelídebb módszerekkel - a korábbi korszak ideológiájának, politikai garnitúrájának a hatályon kívül helyezésére! Vajon tényleg létezik a magyar átok? Igaz lenne az a jellemzés, amelyet már honfoglaló eleinkről adott a bizánci uralkodó, miszerint e nép „állhatatlan természetű... nincsenek tekintettel rokonokra és az egymás közti egyetértésre"? Jól látta egy másik középkori krónikás, hogy „a magyarok mindig igazságtalanul háborognak, mint a sós tenger"? A felületes szemlélő számára valóban úgy tűnhet, hogy történelmünkön végighúzódik az egyenetlenség, az egység hiánya, és sokszor ez okozta a nemzeti katasztrófákat. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk históriánk menetét, rá kell döbbenni arra, hogy a széthúzás többnyire a sajátos történelmi körülmények következménye, nem pedig valamiféle fátum vagy nemzeti jellegzetesség. Igy például a középkori dinasztikus belháborúk, a tartományurakkal vívott harcok nem pusztán Magyarországot jellemzik, hanem egész Európában megfigyelhető jelenségek. A mohácsi katasztrófát sem lehet elintézni a nemesség önzésével és civakodásával, hiszen a rendi küzdelmek kiéleződése nem a résztvevők akaratán múlott, hanem azoknak a társadalmi és gazdasági változásoknak volt a velejárója, amelyek a magyar fejlődés megrekedését és a nyugat-európaitól való elkanyarodását okozták, s amelyek képtelenné tették a magyar államot arra, hogy megfelelő ellenállást tanúsítson az amúgy is túlerőben levő törökkel szemben. Torz optikát kínált a történeti köztudat számára a történetírás azon vonulata is, amely csak a fekete-fehér tónusokat használta, s az „áruló-hazafi" kategóriákba kívánta beszorítani a magyar történelem szereplőit. Pedig az elmúlt évszázadok vizsgálatának éppen az a felismerés az egyik eredménye, hogy az igazság általában nem egy oldalon van, hanem több helyen rejtezik. A rendi és vallási szabadságjogokért török segítséggel felkelést indító Thököly Imrének éppen úgy helye van a történelmi emlékezetben, mint azoknak a magyar katonáknak és vezetőiknek, akik az ellenkező oldalon az oszmánok kiűzéséért küzdöttek. A szatmári békét megkötő Károlyi Sándor nem elárulója volt a Rákóczi által megkezdett szabadságharcnak, hanem az adott körülmények között a lehető legtöbbet igyekezett érvényesíteni az eredeti célkitűzések közül. Az előítéletektől mentes kutatás nyomán az is egyre inkább közismert lesz, hogy Görgey Artúrt sem lehet a sommás „áruló" minősítéssel illetni a világosi fegyverletétel miatt. A történelem arra is tanít bennünket, hogy a „magyar átok" erőtlenné tételére nem az eltérő vélemények és állásfoglalások ostorozása és elnyomása a megfelelő mód, hanem olyan társadalmi, politikai közeg megteremtése, ahol a különböző megközelítések és vélemények anélkül csaphatnak össze egymással, hogy ez meghasonlottsághoz, további nemzeti tragédiákhoz vezetne. KORDÉ ZOLTÁN Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, inkább csak kiragadott példákként felsorolunk néhány olyan eseményt a magyar történelemből, amikor felkelések, belháborúk, forradalmak zajlottak: 997: /. István (ekkor még fejedelemként) leveri az Árpád-házhoz tartozó Koppány somogyi vezér felkelését 1003: Az erdélyi Gyula leverése 1028 korul: Szent István leveri Ajtonyt, a Maros-vidék urát 1074: Mogyoródnál Géza és László hercegek vereségei mérnek Salamon királyra, aki elveszti országát 1163: III. István király vereséget mér a Mánuel bizánci császár támogatását élvező IV. István ellenkirályra 126465: TV. Béla király és István ifjabb király belháborúja 1312: A rozgonyi csatában Károly Róbert legyőzi a Csák Máté támogatását élvező Aba Amadé fiakat. Megkezdődik a tartományúri hatalom fegyveres felszámolása 1402/4: Nápolyi László trónkövetelő híveinek felkelése Zsigmond király ellen 1467: Az erdélyi „három nemzet" (magyarok, székelyek és szászok) felkelése I. Mátyás király ellen 1514: Dózsa-féle parasztháború 1526: Kettős királyválasztás, az ország két részre szakadása 1541: Buda elfoglalása, az ország három részre szakad 16046: Bocskai István vezette szabadságharc 1678: A Thököly Imre-féle felkelés 170311: A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 184849: Forradalom és szabadságharc 1918: Őszirózsás forradalom 1956: Forradalom, fegyveres küzdelem a szovjet csapatok ellen