Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. DEC. 5. Mozart Én Mozart miatt szégyenkeztem a legtöbbet. Általános iskolás koromban, és később a középiskolában is többünknek volt az osztályban operabérlete: zenészfiatalként az operába nem elmenni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Szerettem Verdit, Wagnert, még Puccinit is, de ha Mozartot adtak, előre féltem. A nyitányokat zseniálisnak találtam, még az első felvonás is szórakoztatott, de tudtam, hogy egy adott pillanatban - általában a második felvonás közepe táján - el fogok aludni. És elaludtam. Többnyire egy-egy osztálytársam méltatlankodó hátbavágásával horkantam fel eladdig békés szunyókálásomból. Társaim gúnyoltak. Éppúgy unták, mint én, de fegyelmezettek voltak. Az évek múltak, és a sors úgy rendelte, hogy én is muzsikus legyek. Sok száz hangversenyt adtam, sok országot bejártam, de Mozarttól egyetlen hangot sem ütöttem le soha. Tudtam, hogy nem értem Mozartot, de sokáig azt gondoltam, hogy bennem van a hiba. 1988-ban megtisztelő felkérést kaptam egy nemzetközi jótékonysági szervezettől: Mozart f-moll fantáziáját kellett eljátszanom egy montreáli gála-hangversenyen, ahol nem kisebb muzsikusok léptek fel, mint Maureen Forester, Yehudi Menuhin. és Alexander Brott. Örömömet csupán egyetlen momentum zavarta: a hosszú ideig tartó tanulmányozás ellenére sem tudtam többet a műről, mint az első napon. Kétségbeesésemben már-már ott tartottam, hogy lemondom a meghívást, ám ekkor valami csodálatos történt. A hangverseny előtt néhány héttel eljutottam a párizsi Nagyoperába, ahol Cartos Kleiber vezényelte a Figarót. És akkor megvilágosodtam. Mint eltévedt hajósok, kik alkonyi vizek mélyén megláthatták az elsüllyedt városokat, a tenger mélyén nyugvó ódon katedrálisok tornyait, úgy sejlett fel előttem Mozart titokzatos belső világának lenyomata. Akkor, ott, aznap este döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehel annyira kifordítani önmagukból. hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérfonal, amely mintegy lényege is a műnek: Bachot játszhatják repkénnyel befuttatott kastélyok gyertyavilágú termeiben, avagy alkoholgőzös jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóinavilágának égő döbbenete, ez a jobb szó híján csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, legendás hírű művészek, és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékéiban egyaránt. Vannak azonban zeneszerzők, akiknek műveit ha kivesszük a közösségi erőterek atmoszférájából, avagy egyszerűen csak pocsék előadásban hallgatjuk meg őket, éppúgy eltűnnek a szemünk elől, mint a hajnali mezők tündérvilágot idéző ködpárái, melyek semmivé lesznek azok előtt, kik túlontúl közel merészkednek hozzájuk. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót. És ekkor jöttem rá, mi altatott el. Az, hogy túl fiatal lévén az elviselhetetlen rokokó csipkefüggöny mögött semmit sem vettem észre abból a szerelmes és halállal barátkozó univerzumból, amelynek mitológiáját senki sem tudta olyan pontosan-lázasan, mint ez a melegséget és megbecsülést áhító kis pökhendi zsenikölyök. És azóta elvarázsol, elbódít, feldühít, elfáraszt, megbabonáz - és egyfolytában ébren tart. Az operaelőadás után néhány nappal visszatértem Montrealba, és így fordult javamra, mi eddig bosszúságom forrása volt: néhány óra alatt vadul és szenvedélyesen szerettem bele az addig hideg szépségnek hitt f-moll fantáziába. Ne vedd szerénytelenségnek, nyájas Olvasó, de utólag is úgy emlékszem hát a montreali Notre-Dame székesegyházban: koncertemre, mint életem legnagyobb pillanatára: nem hiszem, hogy muzsikus érezhet fenségesebb érzést, mint amikor Mozart sírnivalóan szépséges pianissimóit ötezer ember hallgatja lélegzetvisszafojtva. Én nem engedném el a gyerekemet Mozart hangversenyekre: félteném az erotika csodás mítoszától, elsöprő erejétől. Szerencsére ebből a hangversenyeken általában nem sok marad. Annál több a visongó primadonnákból, a szörnyszülött német librettókból, a világmegváltásra született zongoratitánokból, a hangzatos fúvóspasszázsokból. Amiken bízvást el lehet aludni. Am amikor nagyriktán eszembe jut a párizsi éjszaka, elszorul a szívem. Amit kaptam, nem volt vidám, sőt inkább szomorú. Mert Mozart szenvedésre, fájdalomra, ám a legsötétebb felhőn is átderengő napsugárra emlékeztet. Amiért is az egyik szemem sír, de a másik mosolyog. VARNUS XAVÉR Párizsi napló 8. A kultúra követei A Luxemburg-kert végétől csak egy ugrásra van a magyar konzulátus és a Magyar Intézet épülete. Külleme miatt igazán nincs mit szégyenkeznünk. A program miatt nemkülönben. Szeptemberben vendégül látták a Svájcban élő. francia nyelven alkotó Kristóf Ágotát, akinek színdarabját most mutatták be a Gérard Philipc színházban. Szavahihető franciák szerint sikere volt a szomorú darabnak. Hangversenyt adott az intézetben Hajdú Ildikó és Déri György, többnyire magyarokból álló néhány ínyenc francia muzsikakcdvelóből álló közönség előtt. Október eleje óta látható itt a budapesti Vasarcly-múzeum anyaga. Minden csütörtökön feliratos magyar film megtekintésére invitálják az érdeklődőket. Mit tagadjam, foghíjasok voltak a széksorok a Szédülés vetítésekor. A néhány érdeklődő közül is csak néhány kitartó, elszánt néző bírta erős lélekkel ezt a tömör nihilt, mély dekadenciát árasztó, ritka lehangoló filmet. A visszataszító képekben bővelkedő, szavakban fukar alkotás közben francia kollégám óriás sóhajtásokat hallatott, és a végén szinte dühösen hagyta el a termet. Azt hiszem, valamennyiünk számára megváltás volt kimenni a fényes párizsi éjszakába. - Milyen alapon és ki választja ki a Párizsban bemutalandó magyar filmeket - kérdeztem Csernus Sándor szegcdi történésztől, aki egy éve vállalta a külügyi szolgálatot az intézetben. Feladata az irodalmi. társadalomtudományi, oktatási kapcsolatok ápolása. - Nem tudom, milyen szempontok szerint válogatják otthon a filmeket. Való igaz. a franciák nem vevők ezekre a nagy magyar bút ábrázoló, önsanyargató évódésekre. Mellesleg itt már csak „lejárt szavatosságú" filmeket mutathatunk be, amelyeket a filmszínházak nem vetítenek. - Végül is milyen céllal hozták létre ezt az intézetet és mikor? - A húszas években sorra alakultak a külföldi magyar intézetek. fölismervén, hogy a politikai diplomácia mellett nagy jelentősége van a kulturális diplomáciának is. A háború után feladatuk volt, hogy részt vegyenek a kormányközi egyezmények megvalósításában, ellenőrizzék az országba érkezők munkáját, nyomon kövessék az ösztöndíjasok működését... - Ez az ellenőrzés szó kissé ijesztő. Szakmai, politikai ellenőrzésre gondol? - Mindkettőre természetesen. Amióta én nyomon követem a párizsi intézet működését, a '80-as évektől látok lényeges változásokat. Az okok részben a nemzetközi politikai életre vezethetők vissza, részben a tárgyi és személyi lehetőségek megváltozására. - Éspedig? - Korábban egy épület emeletét bérelte a Művelődési Minisztérium, majd 1984-85-ben - a konzulátussal közösen - megvásárolta ezt az épületet. Külön koncerttermünk, kiállítótcrmünk, videoszobánk, mozink és könyvtárunk van, lehetővé téve igényes rendezvények megtartását. - Mennyiben változtak meg az intézet feladatai? - Részben maradtak a régiek, de gazdagodtak is. A munkatársak szakosodtak: van aki a műszaki, tudományos ügyekkel, ösztöndíjakkal foglalkozik, van, akinek a képzőművészeti, a zenei kapcsolatok szervezése, másnak a film a szakterülete. Az intézet élén október l-jétől új igazgató áll, a pécsi francia tanszék vezetője, Vígh Árpád professzor. - Nem kerülhetem meg a kérdést, amely minden, otthon szűkölködő magyar fejében megfordul: nem kerül túl sokba nekünk ez az intézet? - Ha azt nézem, hogy a hét évvel ezelőtti 24 millió frankos vételár most a háromszorosát éri, és nem kell bérlett díjat fizetnünk, azt hiszem, ez jó befektetés volt. - Kultúráról lévén szó, talán nem ildomos érdeklődni az itteni tevékenység gyakorlati haszna felől, mégis megteszem. - Ilyennel éppúgy nem szolgálhatok, mint a Goethe Intézet, vagy a British Council. Ez eleve lehetetlen jogilag, hiszen jövedelmező tevékenységet nem folytathatunk, épp ezért járnak bizonyos kedvezmények. - Nem is közvetlen anyagi haszonra gondoltam. - Áttételes szellemi haszna fölbecsülhetetlen, hiszen a magyar kultúra, a művészet, a tudomány folyamatosan jelen van Párizs közepén. Emellett intézetünk egyben információs központ is. Szerepünk a kultúra terén ugyanaz, mint a jól működő nagykövetségé a politikai életben. Emellett persze megtalálnak bennünket a Magyarországon befektetni szándékozó francia vállalkozók is. - Ön egy esztendeje él és dolgozik itt, hogyan tekint vissza erre az időszakra? - A francia életforma nem ismeretlen számomra, hiszen öt évig, mivel a másik szakom francia, történelmet tanítottam a lyoni egyetemen. Régi barátaim, tanítványaim nem kerülnek el, de élő a kapcsolatom a magyarul tanuló diákokkal is. Lyonban, Strasbourgban, Lille— ben és Bordeaux-ban, valamint itt, a keleti nyelvek főiskoláján és a Sorbonne-on is vannak szép számmal, akik összehasonlító irodalom keretében vagy történészként, közgazdászként tanulmányozzák nyelvünket. A Sorbonne-on egyébként Perrot professzor vezetésével önálló magyar tanszék is működik. A magyar intézetben is rendszeresen indítunk nyelvi kurzusokat: épp itt alakult meg Pillangó néven a magyarul tanuló diákok szervezete. - Hogyan veszik ki részüket a nyelvoktatásból a hazai tanárok? - Jelenleg három vendégtanár dolgozik Franciaországban, a szegedi Pálfy Miklós pedig ösztöndíjasként az új magyar-francia szótár összeállításán munkálkodik. Volt olyan időszak, hogy a lektorok csaknem mindegyike a szegedi egyetemről érkezett. CHIKÁN ÁGNES Nemzetközi filozófiai folyóirat Szegeden Szeged új folyóiratának latin címe van: EXISTENTIA. A szó magyaros átírásban - egzisztencia - közismert, a latin változat az általánosabb jelentésre - létezés, emberélet - utal. Az alcím - Meletai sophias ógörög, jelentése: Beavatás a bölcseletbe. Platón-idézet, antik vázafestményrol vett női fej s egy - ismét latin nyelvű - meghatározás található még az elsó szám leanderekkel keretezett címlapján: PRO PHILOSOPHIA SZEGEDIENSIS, azaz: A SZEGEDI FILOZÓFIÁÉRT. Városunkhoz és a klasszikus bölcselet hagyományaihoz egyaránt kötődő vállalkozás ez a periodika, melyet a szerkesztők - már az első számoktól kezdve - a filozófiai gondolkodás nemzetközi fórumává kívánnak tenni. A lapot a főszerkesztő, Csejtei Dezső, a JATE BTK Filozófiai Tanszékének vezetője mutatja be. - Ismeretes, hogy a filozófia helyzete az utóbbi időben megváltozott: végre megszabadult azoktól az ideológiai kötöttségektől, melyeket az elmúlt négy évtized politikája kényszerített rá. Jelenleg ez a tudományág is a helyét keresi, a korábbi kierőszakolt egységgel szemben pluralizmusra törekszik, s ehhez a törekvéshez az is hozzátartozik, hogy megszűnjön az egy-, azaz Budapest-központúság, hogy a vidéki, de korántsem provinciális műhelyek is hallathassák a hangjukat. - Eddig, ha jól tudom, egyetlen ilyen jellegű folyóirat létezett. - Igen, a Magyar Filozófiai Szemle, az Akadémia orgánuma, meg néhány ritkán megjelenő, kisebb jelentőségű lap, igen nagy átfutási idővel. Ezen szeretnénk változtatni, és nem csak mi, szegediek. Több helyen is indulnak új folyóiratok - az Athenaeum jelent meg elsőnek Budapesten, Debrecenben jövő év februárjára tervezik a Gond kiadását, s úgy tudom, Pécsett is vannak hasonló kezdeményezések. Az Existentia december elején - napokon belül - kerül az érdeklődők kezébe. - Miben fognak különbözni ezek a folyóiratok? - Örvendetes, hogy minden előzetes egyeztetés nélkül mind a három más-más koncepciót alakított ki magának. Az Athenaeum elsősorban az új áramlatokra figyel, a legfrissebb munkák fordításait közli; a Gond a filozófiai esszé művelését tartja feladatának; mi pedig a klasszikus tradíciókra támaszkodunk: az antik és középkori bölcselet és az ezt továbbgondoló modern filozófia áll érdeklődésünk előterében. Az Existentia küllemében is a klasszikus formákat akartuk érvényesíteni, s úgy érzem. Szántó Tibor tipográfiai elképzelése jól tükrözi a lap szellemi arculatát. - Mitől válik egy szegedi folyóirat nemzetközivé? - Nemcsak Magyarországot, hanem az egész nemzetközi filozófiai közvéleményt célozzuk meg, ezért a közlemények 30-40 százaléka különböző világnyelveken - angolul, franciául, németül - jelenik meg; ezenkívül a példányszám mintegy ötven százalékát külföldre szeretnénk eljuttatni, és külföldi szerzőkre is számítunk. - Mit emelne ki az első számból? - Mindenekelőtt magát a lap szerkezetét, amelynek terve egyik itt dolgozó kollégánk, Ferge Gábor nevéhez fűződik. Rovatgazdag periodikában gondolkodunk, amelyben nem ömlesztve jelennek meg a tanulmányok, hanem műfajok és rovatok szerint, arányosan tagolva. Öt rovatunk lesz; mindegyiknek görög nevet adtunk. Az elsó. a Diatribé, a klasszikus értekezések rovata; a másodikban, a Scholé-ban, a legváltozatosabb műfajú tanulmányokat (kommentár, szövegelemzés, terminus- és kutatástörténet stb.) gyűjtjük össze, s itt kap helyet a filozófiai líra is. Első számunkban ebben a rovatban olvasható Gausz András Kant és Nietzsche című dialógusa, melynek műfaji előzménye a Pompejiben jelent meg. A harmadik, Metaphrasis elnevezésű rovat zömmel fordításokat tartalmaz; a negyedik, a Kritiké, természetesen kritikát és könyvrecenziót. A számot a tartalmat summázó, három nyelvű Svnopsis zárja. - Évente hányszor jelenik meg az Existentia, és hogyan juthatunk hozzá? - Negyedévi folyóiratot terveztünk, de nyomdai okokból évi két dupla számot adunk ki. Négyezres példányszámunkkal postai terjesztésre nem gondoltunk; Budapesten és vidéken a nagyobb könyvesboltokban lehet megvásárolni lapunkat. Szegeden a Kárász utcai könyvesbolt vállalta a terjesztést. - A latin szállóige szerint: Navigare necesse est, vivere non est necesse, azaz: Hajózni szükséges, élni nem. Ugyanez vonatkozik a művészetek és a tudományok művelésére is. így hát jó szelet kívánok az Existentia vitorláinak! BAKA ISTVÁN Csók István képei a múzeumban A Mára Ferenc Múzeum II. emeleti kiállítótermében Szatmári Gizella művészettörténész nyitotta meg Csók István festőművész emlékkiállítását. A harminc éve elhunyt alkotónak 123 festménye és 6 grafikája látható a két hónapig nyitva tartandó kiállításon.