Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-25 / 276. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁQ HÉTFŐ, 1991. NOV. 25. Villanások Kijött előbb? Kelet-Európa sorban álláshoz szoktatott népei számára mindennapos ez a kérdés: - Kijött elóhb? Azaz: Ki után kell beállni a kenyérért, húsért, cipóért, szappanért stb. kanyargó sorban, amely órák, napok, hetek, évtizedek óta épül már, vízszintes toronyként laposan-magasodva, amíg egyszercsak - a fizika törvényeinek ellentmondva - összeomlik, maga alá temetve az éppen érvényben lévó hatalmi struktúrát, s helyére emelve, illetve dominólapokként egymás mellé rakva az újat, melyet egyetlen pöccintés ismét a földre fektet majd... De ezt a nálunk ritkábban használatos „ki jött elóbb?"-öt megelőzte egy másik, amely nekünk, magyaroknak hangzott a legsötétebben ebben a térségben: a győztesek számára is vesztes háborúk utáni osztozkodás alapkérdése. Mert aki előbb jött, annak terület és uralom jár, s ha az elsőbbséghez még többség is járul, különösen, persze, a győztesek logikája ennél bonyolultabb: ahol kisebbségben vannak (Csallóköz, Székelyföld, Koszovo), ott az előbb jöttségre kell hivatkozni, ahol viszont megvan a többség, negligálni lehet a régebben ott lakó kisebbség történelmi jogait, ahogyan ezt a jelenlegi nagyszerb igények mutatják Tudom, hogy hasztalan, de hadd mondjak el egy békítő anekdotát. Egyetemi évfolyamtársam, a ma Párizsban élő Rittersporn Gábor, akinek karikatúraszerűen megrajzolt alakja Temesi Ferenc regényében, a Porban is szerepel, ó mondta egyszer, amikor baráti évődéssel, ami dühödt veszekedésbe is átcsaphatott volna, az ó illetve ősei - magyarságát vitatták a „ki jött előbb?" elve alapján. Mit akartok? Amikor ti bejöttetek a Vereckei-szoroson, mi már ott álltunk és a portékánkat kínálgattuk: „Kacagányt, buzogányt tessék!" - Ezen mindenki nevetett, és a vita nem folytatódott. Ó, Uram, ezt a humorérzéket add meg viszálykodó népeidnek! BAKA ISTVÁN Holló Színház Holnap este két előadásban ismét választ kapnak az ifjúsági házban arra a viszonylag egyszerű kérdésre, hogy Tudnak-e a hollók víz alatt repülni? Az első előadás délután 6 órakor, a második este fél 9 órakor kezdődik. A Holló Színház - melynek tagjai: Galla Miklós, Nagy Natália, Pethő Zsolt és Kovalik Balázs- talán azért tart két előadást, hogy aki nem értette pontosan a kérdésre adott választ, az okulásul a másodikon már rátapinthat e kérdés „gerincére". Könnyű muzsikálásra... Bélyegkiállítás Szentesen Ma délután 2 órakor nyílik Szentesen Felicián atya bélycgkiállítása az Erzsébet téri iskolában. Felicián atya nem más, mint Neubauer József a szentesi Koszta József Múzeum örökös tiszteletbeli fárosza, félszáz lelőhely megtalálója, és tízegynéhány híres lelet megmentője. ...invitáltak az operabarátok a nagy vasárnapi ebéd előtt. Matinét tartottak a Kisszínházban, zongorakísérettel. Az igazat megvallva nem valami nagy érdeklődés övezte a koncertet, talán ha félház volt. Nem is értem miért, hisz két új hangot kínált a program. Pestről bemutatkozott egy fiatal szoprán, meg ott volt Gregor is. A Varázsfuvola próbájáról ugrott át a Nagyszínházból, elénekelt három áriát, s már ment is vissza. A programja nem volt épp mindennapi, hisz két mélybasszus-ária fogta közre a Falstaff Becsület-monológját, amely ugye bariton és magas. Ezt a szerepet énekelte Portlandben is. Kár, hogy ezútal nem magyarul, hisz a becsület mibenlétéről szóló zenés fejtegetése Verdinek felette időszerű mostanság a szegedi színházban. Huszár Barbara I. éves főiskolás szép szopránhangon énekelte a grófnő áriáját a Figaró házasságából, és különösen Adriana Lecouvreur áriáját Cilea művéből. A kiplakatírozott Vámossy Éva helyett - betegség miatt - Szilágyi Erzsébet ugrott be, s előzetest énekelt a színház ez évi repertoárjából: az Éj királynőjének áriáját a Varázsfuvolából és Violettájét a Traviatából. Különösen utóbbival tett jó benyomást. Bokor Jutta eleddig egyetlenszer lépett föl Szegeden, a '87-es operafesztiválon A sevillai borbély Rosinája volt. A fiatal mezzo meglehetős változatos repertoárt birtokol, s ezt mostani fellépése is reprezentálta. Cherubin áriájával kezdett, majd Orfeuszt énekelte Gluck dalművéből, végül egy romantikussal fejezte volna be, Leonóra áriájával Donizetti Kegyencnőjéból. Bokor Jutta hangja olyan sima, mint a bársonyfüggöny, amely előtt énekelt. Kiegyenlített a teljes ambituson, fortéja, pianója egy színben szól, tökéletesen uralja hangszerét. Egyszerűen, bármit képes megcsinálni. A legnagyobb sikert a Kegyencnő-áriával aratta, ahol jól érvényesült drámai tehetsége és biztos, zengő magassága. Nem is engedték el, ráadásként még Santuzza románcát is el kellett énekelnie a Parasztbecsületből hasonló szenvedéllyel és sikerrel. Miképpen Csák Józsefnek is újráznia kellett a nevezetes Kalafáriát, mely Pavarotti tévéközvetítései nyomán lassan közismertebb lesz, mint Madonna slágerei. Csák jó hangú, intelligens énekes. Érződik rajta a kultúra. Ha nem tudnám, hogy a Műegyetemen építészeti tanár, akkor is gyanakodnék. A végzet hatalma Alvaro áriája talán nem volt zeneileg elég összefogott, ám a Tosca Levéláriájában igen szép pianókat énekelt. Az előzetes programhoz képest több változás is volt, bár a nyomtatott változat is elég változatos volt, ami a helyesírást illeti. (Gianni Scicci stb.) Nem is említeném, de kicsit bosszant, ha ez a reprezantatív műfaj ilyen kevéssé reprezentatív körülmények között szólal meg. „Kellemes színfolt" volt ez a hangverseny Szeged operai életében. Megismertetni új énekeseket, új s új zeneszámokat, leleményesen összehozni a partnereket - ez egy civil egyesület fontos, hasznos feladata lehet. Különösen, ha minden szempontból kérlelhetetlen igényességgel párosul. MÁROK Párizsi napló 1. Szép ámulások szent városában Párizs. Ez az a város, amelyhez annyi szép jelző, és annyi közhely tapadt, s mégis minden vendégének tud újabb, egyéni színeket mutatni magából. Mert mi Párizs a világ számára? Az Eiffel-torony, a Diadalív, a Louvre, a kávéházak, a bohémnegyedek, a divat, a művészetek városa, a fényeké, a színeké, az illatoké, az érzékiségé, a szerelemé és a nagy-nagy szabadságé. A példatár persze nem teljes. Nekem gyerekkorom óta Ady városa; ő ismertette meg velem a Szajna-parti séták hangulatát, általa ballaghattam én is már évtizedekkel ezelőtt Szent Mihály útján, és képzeltem el az esti Boist, a Gare de L' Estet, az olcsó kis hotelszobákat... De hogy Párizs kisugárzásából mennyit nyelt el, szinte észrevétlenül „dancs keleti fajtám", most tűnt föl, három hónapot töltvén el ott Bármerre jártam, rég beporosodott irodalmi, történelmi, művészettörténeti ismeretek tolultak föl valahonnan a mélyből, hol a Clodvigról, hol a valamelyik Lajosról, a Napóleonról tanultak támadtak föl halottaikból. Minduntalan a forradalom emlékeibe botlottam, vagy hirtelen a Nyomorultak helyszínére ismertem rá, rég olvasott jelenet villant föl a Diadalív árnyékában, vagy váratlanul megcsapott Párizs gyomrának lehelete, máskor meg a romlás virágainak illata... Az éjszakai Pigalle-on a Moulin Rouge vörös fényben izzó szélvitorlái Toulousc-Lautrecct idézték, a környék tetőteres világa a Bohéméletet... Az idővel versenyt futó turista hajlamos azt hinni, hogy ennek a városnak szinte csak múltja és emlékei vannak. Három hónap nem sok, de arra elegendő, hogy a kötelező látnivalók habzsolása után megpihenvén, bekukkanthattam az örök reflektorfényben úszó színpad mögé is, s állíthatom, Párizs jelene és hétköznapjai sem kevésbé érdekesek egy magamfajta hun ivadéknak. S mint majd látni fogják, ha velem tartanak: „...az élet nem nagy vigalom sehol." De ámulni lehet. Ámulásunk tárgya mindenekelőtt az ország gazdagsága, amelyet szinte első pillantásra fölmér az idegen. Elég végigmenni a turisták megszokott útvonalán, és akár egy nerebundás, gyémántokkal ékesített, festett dáma láttán, rögtön látni: nem valami szakadt, Ázsiából szalajtott nép lakja ezt a vidéket. Paloták, templomok, kincsekkel megrakott múzeumok, fényes kirakatok, fényes sugárutak és rajtuk fényes autók, ráérősen kávézgató, gyertyafény mellett vacsorázó emberek. No," és mindenütt egekbe szökő árak. Első hét végi bevásárlásom után úgy éreztem, igen szerény voltam. Megkímélem az olvasót a számla minden tételének felsorolásától, ám néhány élelmiszer árát mégiscsak leírom. A híres, pehelykönnyű, hosszúkás, mindig friss bagettet 3,50-ért vettem. Nem tudom, hány deka lehet, de tény: az igazi francia a felét megeszi, mire a péktől hazaér. Jól is teszi, mert ha estére, netán reggelre marad belőle, megdarálhatja prézlinek. Miután rájöttem erre, inkább a 400 grammos sűrűbb, sötétebb, anciene elnevezésű veknit vettem, de ezt már 8 frank köriili árért. Egy liter friss soványtej 5,50, de a zsíros ennél drágább. A legolcsóbb, egyliteres családi sör 6,50, asztali bort viszont már 10-12 frankért lehet kapni. Három szelet sertéskarajért csaknem 20 frankot, egy csirkéért 25-28-at fizettem. Azt hiszem, Európában itt lehet a legdrágább a banán, kilóját 10-13 frank között mérték, ennél alig olcsóbb egy liter bizonyítottan eredeti gyümölcslé. Alig elképzelhető, hogy egy három-négy tagú család megúszná a heti nagy bevásárlást 400 frank alatt. Az éttermek és kávéházak városában azonban nemcsak a szupermarketekben hagyják fizetésük egy részét az emberek. A párizsi életmódnak része, hogy be-beülnek valahova munka után egy kis csevelyre a kollégák, a barátok, s sokan delente a munkahelyhez közeli kis vendéglőben együtt költik el ebédjüket, hörpintik föl kis palack borukat. A hét végi párizsi éjszakában pedig zsúfolásig megtelnek az éttermek, a mulatók. Márpedig egy szerény kávéért, egy pohár sörért is otthagy az ember legalább egy húszast, a legegyszerűbb menüért 60-80 frankot. És ezek csak a mindennapi apróbb kiadások. A lakbérről, a rezsiről, az öltözködésről, a lakberendezési tárgyak, a bútorok áráról még nem is szóltam. Változatlanul nem értem, miként engedheti meg mindezt magának egy havi 8-13 ezer frankot kereső tanár, vagy akár az 50 éves, 15-18 ezret kapó csoportvezető. A létminimum pedig Franciaországban 5700 frank. (Folytatjuk.) CHIKÁN ÁGNES „A csirkefogó arisztokrata" Liliom a Kisszínházban Mindenféle emberek beszélnek Hugóhoz, ő felelget, hogyne felelgetne, megszokta, hogy ha kérdik, válaszolni kell, de csak ha kérdik, akkor beszél, Hugó ismeri az életet, tudja, hova tartozik és büszkén viseli a piros hordársapkát. Szolgálatban és szolgálaton kívül. Most is, hogy látogatóba jöttek a Mari régi barátnéjához, illemtudóan felelget a Hugó, de közben egyre csak a Marit nézi, szinte elájul a nagy érzéstől, hogy neki, Hugónak, aki - valljuk meg - egyszálbélű, nyeszlett, neki mégis ilyen jó erős, tenyeres-talpas jövendőbelije van, mint a Mari. Hegedűs Zoltán - Hugó - vagy kétszer-háromszor fordul így rá az ő Marijára abban a jelenetben, amely Hollunderné, a fényképész udvarán játszódik, s másodpercek alatt elénk állít egy teljes portrét. Az egész ember, s az egész életútja benne van az egyetlen gesztusban. Akárcsak abban a másik pompás színházi jelenetben, amikor kiállítja az orvos Liliom halotti bizonyítványát: Van itt egy toll? - kérdezi, mint a halotti bizonyítványokat kiállító orvosok általában, ha efféle külvárosi helyekre veti őket a rossz sorsuk; mert hiszen kinek lenne tolla ilyen helyeken? Hugónak van tolla, büszke is rá a Mari, hát hogyne, egy ilyen .járatos ember", mint a Hugó... Kölcsön is adja, de aztán ottfelejti, hiszen ez a haláleset a Liliommal megzavarja az akkurátus Hugót is, de aztán csak észbe kap még időben, perdül, sebesen visszafordul, a tollat, hát azt ugye még a Liliom halála miatt se lehet csak úgy elhagyogatni... Hegedűs Zoltán erőteljes alakítása eleven cáfolata annak a vélekedésnek, miszerint nincsenek már manapság olyan színészek, akiket jobb színházi korokban epizodistának neveztek, és ez a megjelölés nagyjából annyit tett: istenáldotta tehetség, aki a kis szerepekből emlékezetes főszerepet formál. A kisszínházi Liliomban nemcsak Hegedűs ad élvezetes, valódi színházi perceket. Az előadás rendkívül gondosan kidolgozott első felében, sőt tovább, nagyjából az égi őrszoba jelenetéig - amelyet Korcsmáros György rendező máshova tett, mint a szerző, Molnár Ferenc, de erről majd később - sok pompás percben van részünk. Megkapó, hiteles alakítás a még főiskolás Csapó Virágé. Pedig roppant kényes szerep Juli, a szegény, szemérmesen és halálosan szerelmes cselédlány szerepe. Szinte elképesztő, hogy miféle, a mi mai viszonyaink között őrült anakronizmusnak ható dolgokat kell elhitetnie. Örökös a veszély, hogy nevetségessé, érdektelenné, unalmassá válhat a mai nézők szemében, hiszen ugyancsak fel kell kötnie a fehérneműt manapság mindenkinek, aki egy már-már kihalt magatartást, az emberi tartást, a tiszta érzéseket, a másik iránti ingathatatlan bizalmat, az önfeláldozást akarja hitelesíteni. Csupa olyasmit, ami már-már nincs is, ráadásul szinte szavak nélkül, hiszen ebben a Molnár-darabban szinte az összes szereplő megfosztatik a verbális „érvelés" mankójától. Gondoljuk el, mit kell „eljátszani" Liliom-Vemcíák Károlynak például abban a képben, amikor Julival először ül a ligeti padon és szerelmet vall a következőképpen: „Sok agácifák vannak itten..." Nos, a Nemcsák-Csapó páros az előadás egyik csúcsjelenetét produkálta „itten"; szinte a bőrén érzezte az ember, micsoda feszültség telíti a színpadi levegőt, mert „lejött", átjött a nézőtérre az a szavakkal aligha leírható, súlyos bonyolultság, ami két színész (egyáltalán: az emberek) között oly ritkán születik meg. Ami miatt érdemes színházba menni. Nemcsák Károly érezhetően nagyot birkózott a feladattal, s az én ízlésemnek egy kicsit erős az a dinamika, ami jellemezte egyébként nagyon következetes gesztusnyelvét. De rendkívül élvezetes volt, ahogy az első részben megoldotta az átalakulást; ahogyan a vurstli cselédlányfaló vagányát „áttette" a „Sok agácifák vannak itten..." megjuhászodott csibészébe. Ennek a mélyérzésű, de belső átalakulását csak félszegséggel kifejezni képes, valódi lényét durvasággal álcázó kültelki fickónak (Kosztolányi szavával: „csirkefogó arisztokrata") azért fontos a hiteles életre keltése, mert rajta áll, vagy bukik, hogy érdemes-e 1991-ben is színpadra tenni a Liliomot. Ha nem elég elhitető erejű a Liliomot játszó személy szerepformálása, akkor nem derül ki, hogy tulajdonképpen az örökös és nagyjából változatlan emberi viszonylatok drámája ez az örökös Molnár-kommersz... Az az érzésem, ebben az előadásban kiderült. Még annak dacára is, hogy megbicsaklott a stílus a nagyon kényes túlvilági jelenetben, melyet - talán a misztikumát enyhítendő - nem a darab végére tett Korcsmáros, s így a haldokló Liliom félálmaként, víziójaként vitt színre. Stílusvita témája lehetne, hogy mit keresett ebben a vízióban a színes lámpafüzéres, nyilván Liliom vurstliízlését jelezni hivatott vasúti szállítóeszköz, hiszen nem annyira túl-, mint inkább félviláginak tűnt. Egy kevéssé direkt, kissé szürrealisztikusabb színpadi közeget magam szívesebben láttam volna e félálomi jelenetben, amelyben a színészi játék is elbizonytaladodott, s lelassult az előadás ritmusa. Amúgy igazán jól működött a színpad (Csányi Árpád munkája), a világítása kevésbé, de ezt már szinte megszoktuk a Kisszínházban. Tetszett a korhű jelmezparádé és a mennyországi régiók lakóinak haloványszürke öltözékei is (Borsi Zsuzsa). Egy kihasználatlanul maradt lehetőséget kell említeni, a zenék szerepét, hiszen a választottak szolgálhattak volna a színpad néhol „ríkató" jellegű atmoszférájának ellenpontozásaként is, ahogy ez már a modem színházcsinálás világában megszokott, de nem... S a végére megint csak vissza kell térni a színészekre, mert nem hagyható szó nélkül Kovács Zsolt hibátlan, az előadásba humort is csempésző Ficsúr-alakítása, sem Fazekas Andrea telitalálatos Marija, s ugyancsak nem Hőgye Zsuzsa pompásan kidolgozott Muskátnéja. Telt házakat lehet jósolni a szegedi Liliomnak. • SULYOK ERZSÉBET