Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-16 / 269. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. Nov. 16. Soha nem ismertem a nagyapámat. Meghalt évekkel azelőtt, hogy én születtem. Pedig azt mondják, nagyon hasonlítok rá. Most tavasszal, hogy nagyanyám is meghalt, a toron a messzi rokonok is mondták, mintha „Kárónk" állt volna ott a koporsó mellett. Pedig szegény már 35 éve halott, én már csak a szürke márvány síremléket ismertem belőle, amely alatt most már feleségével pihen, meg a fényképeket. Hogy nagyanyám meghalt, s rendezgettük a hagyatékot, előkerültek a régi iratok. Hallottam a históriát, mesélték nekem elégszer hogy B-lista, meg semmilyen munkát nem kapott, meg hogy a felesége tartotta el; tudtam én ezt jól, ha érteni nem is értettem. Ám most, hogy ott volt előttem a szöveg, egyszerre minden világossá, átélhctővé és fájdalmassá vált. Az első határozat dátuma 1946. augusztus 3. „Bodó Károly segédjegyző gersei lakost a 191. számú belügyi létszámcsökkentő bizottság 12626. -1946. számú határozatával végelbánás alá vonta, ezért... tényleges állásától azonnali hatállyal felmentem. Kovács József alispán " Ugyanezen a napon készült egy Jegyzőkönyv: „Az elbocsátást csupán az alkalmazott után ellátásra jogosultaknak ellátási igénye fenntartásával, úgy, mintha az alkalmazott elbocsátásakor meghalt volna, mondta ki. Ezen határozat ellen jogorvoslatnak a hivatkozott rendelet 10. §-ának (6.) bekezdése alapján helye nincs." „Mintha meghalt volna." - betűzöm a nyomtatványt. Akinek szólt, akkor volt 39 éves. Jogorvoslatnak helye nincs. A következő papír címe „ Véghatározat", s kivonat Vas vármegye törvényhatósági bizottságának Szombathelyen, 1946. évi augusztus hó 31-én tartott rendkívüli közgyűlése jegyzőkönyvéből. „1946. évi szeptember hó l-től a Vármegyei Nyugdíj alap terhére 20 évi nyugdíjba beszámítható szolgálati idő figyelembevételével özvegyi nyugdíjat állapít meg, melynek összege... havi 52 Ft 50 f. Megállapítja továbbá a törvényhatósági bizottság, hogy az elbocsátott alkalmazott 1938 évben szül. Mária nevű, 1941 évben szül. Katalin nevű gyermekei után egyenkint 18 Ft családi pótlék jár. Dr. Kiss Gyula vm. II. főjegyző." A borítékon a címzés; „Özvegy Bodó Károlynénak", a papíron nagyapám írása: „átvettem: 946. szept. 15. -". Még arra sem vették a fáradtságot, hogy születési dátumokat ellenőrizzék, anyám 1940-ben, húga 42-ben született. Eztán egy másik határozat jön, szeptember 26-án, tartalma ugyanez, a születési évszámok itt se stimmelnek, s megtoldották egy fenyegetéssel is. „..nyomatékosan felhívom figyelmét azokra a kü lönleges feltételekre, amelyek fennforgásához a törvényszerű, illetőleg a kegyelmi ellátás élvezete köttetett és figyelmeztetem arra is, hogy amennyiben olyan körülmények következnek be, amelyek az érvényben álló rendelkezések szerint az ellátások beszüntetését vonják Végelbánás maguk után, ezeket a körülményeket anyagi és bűntetőjogi felelősség terhe mellett haladéktalanul köteles bejelenteni az ellátási díjakat számfejtő hivatalnak, vagyis a vármegyei számvevőségnek. Kovács József alispán." Ez annyit jelentett: meg ne próbáljon dolgozni! 46-ban, hogy őt így elcsapták, bizonyos Herczeg Albert lett a jegyző, aki a háború előtt kocsis volt nálunk. Derék ember volt, de az államigazgatáshoz hát nem sokat értett, meg is kérte elődjét, hogy segítsen neki. A dolog azonban hamarosan kitudódott, és megtiltották föntről, ez a kis munka is megszűnt. Két levél van még, idézni sincs már kedvem, az egyik 48-as, az özvegyi nyugdíjat szűnteti meg, a másik, 51 december végével az árvasági segélyt. Hogy Bodó Károly gersei segédjegyző mif követett el, aminek alapján „végelbánás alá vonása " indokolttá vált, arról egy szó sincs, s gyanítom különösebb indokot nehéz volna felhozni egy kis dunántúli falu köztisztviselőjével kapcsolatban. De hát rendszerváltás volt akkoriban is, meg tisztogatás, s ez sok mocskos üggyel jár, meg bajjal, s az efféle korszakokban mindig a célok a fontosak, a tényeket és érvelést könnyű elhanyagolni. Nagyapám akkor már cukorbeteg volt. 43-ban szedte össze a bajt, amikor behívták katonának. A Felvidékig jutott el, mondják, azt mesélte, ott tyúkólakban aludtak. A sógora, m. kir. százados kivette a sorból, meg aztán elég rosszul is volt. A front otthon érte, Gresén. Volt egy gépkocsijuk is (akkor talán automobilnak hívták), az is a sógoré volt, a németek elvitték a kerekeit. Amikor meg jöttek az oroszok, ők is szemet vezetettek rá, de hát gumik nélkül nem sokat ért. tyagyapámat kiállították a kerítés mellé, géppisztolyt szögeztek neki, hogy adja elő a kerekeket. Valahogy megúszta, nem emlékszem már miképp, pedig mesélték azt is. A betegségének nyugalomra lett volna szüksége meg diétára. De hát nyugalom éppen nem volt akkoriban, hús meg alig. Talán a háború előtt lett volna. Akkor jól ment nekik. Egy jegyző meg egy tanítónő. Biztos egzisztencia volt. Házat vettek a falu közepén, nagy kerttel. Tervezgették, hogy nagyanyám esetleg nyugdíjba megy, nem volt szükség az ő keresetére. Aztán máshogy alakult: családfenntartó lett belőle. Később nagyapám, akit a faluban csak tekintetes úrnak szólítottak, mégiscsak kapott apróbb munkákat: összeírásokat csinált, járta a falut. „Ebadó és bűzfigyelő szolgálati díj beszed." - olvasom kis noteszában 1955. augusztus 8-nál. Egy nyugtát is találok, augusztus 4-én 8,20 forintról. „Erdő: 4fi, mező: 4,20fi." Majd szeptember 30-nél: „ 12 db fecske a villanydróton." Anyám meséli, ebben az időben zárkózott volt és szomorú, lefogyott, gyakran volt rosszul. A képeken oldalt, vagy hátul áll, mosolya nincs. Néha dühében beivott, pedig tilos volt neki. Öröme anynyi volt, ha néha átment a „másik házba" és régi iratok között böngészett, vagy ha pár megkeresett forintjából nekik, a lányoknak cukrot vett. 49 évesen, '56. november 15-én halt meg, tegnap 35 éve. Nem bírta az izgalmakat. Jöttek, hogy legyen a Nemzeti Bizottság elnöke, de elhárította, nem vállalta már. Akkor az hírlett, viszik a magyar fiatalokat Szibériába. A lányait féltette. Bekómált, a szíve két napig győzte még. Az orvos azt mondta, amúgy sem volt sok ideje hátra, a hasnyálmirigy teljesen tönrement, a legjobb kórház is legfeljebb 1-2 évet hosszabíthatott volna. Engem 63-ban sehogyse tudott volna megvárni. Én meg itt ülök, s miatta még jobban irtózom mindenféle igazságtételtől, nyugdíjelvonástól efféléktől. Itt ülök, és valahogy megpróbálok mégiscsak elbánni az emlékével, pedig tudom: véglegesen ezt nem lehet. (Nagyanyámmal mégiscsak könnyebb, őt ismertem jól, olvasott nekem, mesélt a régi időkről, kártyázni tanított, velem misére járt.) Latolgatom, milyen lehetett a hangja, mit mesélt volna, hogy hívott a tarokkban partnert, hogy nyert ultiban három ászra betlit. Hogy hívott volna engem, s én hogy őt, tegezném, vagy magáznám. S vajon mit szólna most, mindenhez, mi van, hinne-e kárpótlásban, új Magyarországban, új rendben, szebb jövőben. Merthogy nagy magyar volt, Erdély tudósa, tájékozott a politikában. Csak hát gyönge volt szegény, s maga alá temette a század. Soha nem ismerhettem, de bennem van így is, negyedrész, ami a biológiai tényeket illeti, egyébként több is talán. Elnézem az én apámat, amint kisfiam az ölében táncol. 0 infarktust élt át, negyven sem volt még, majd 52 évesen ő is egy kirúgást. Piszkos ügy volt szintén, s ugyancsak nem független a történelemtől. Nézem őket, ahogy kacagnak mind a ketten, s azt találgatom, mennyi van még nekünk hátra, mivel tapos meg bennünk' még az élet. Meddig bírja szívünk, tüdőnk vagy a hasnyálmirigy? Csak lassan hát, békével fiúk, kik most ítéltek! Mire megyünk, ha alig maradnak nagyapák? MÁROK TAMÁS Villanások „Adjátok rá a fényt!" Jön. Szürke angyal a téli szürkületben. Az angyalok fényes karában névtelen. Neveztetik anonym szegénységnek... öreg szegénységnek... mocskos-ruhájú, vánszorgó szegénységnek... Jön a koromhullásban. Szárnya nincs; - régen zálogba kellett adnia, több angyali tulajdonságával együtt, (de csak hétnapi betevőre valót kapott értük). Személyi száma van csupán. Sőt, már az se, akár titkosíthatná magát, lehetne szig. biz.-szegénység, mint az előző érában, mert a személyi szám, úgymond, magánügy. Miként az éhkopp s a szomjúhozás az... „Mint a szép híves patakra a szarvas szomjúhozik..." Talán dúdolta ezt a zsoltárt is valaha. Otthon, a „ Vörös Csepel, vezesd a harcot!" harsogása után, titokban... Talán. Jön az üres óriásszatyorral a szürkületben, - biceg. Bicegő szürke angyal, arcán fájdalom, s tán a félelem sötétsége is. Meglehet, hatalmast rúgtak belé valamelyik szomszédos lépcsőházban, mikor a kukákhoz odaállt, ahogy most itt, félénken félresandítva - mert szokja még? mert megszokhatatlan a szégyen...?! -ha a zsoltár kilúgozódik is a lélekből, ez soha. (Vagy régesrégi, cellái verés emléke az a bicegés, örök emlék valamely verőlegénytől, ki persze szokott jómódjában él, s nem szégyennel - és nem is szégyenül... ?) Most mintha valami vibrálás, mintha kék foltok ütnének ál a ruháján, miközben újabb és újabb kukák fedelét csapja fel, s mind csalódottabb, türelmetlenebb. Csapódnak a bádogfödelek, csörömpölnek. Az ő száján nem csörömpöl a szó. Néma? Mégsem egészen; látni innen az ablakból - mozog a szája. Mint magában beszélő részegé. Mit mormol az a száj...? Mi mindentmormol...?!? Ezt fejtsétek meg, politikusok!! Túr a szemétbe, a mocsokba itt, , ahol e pillanatban még szabad, de csak papírkötegek, csak szenzációhajhász címbetűk, csak töméntelen beszéd és beszéd, csak ehetetlen handabanda az egyik kukában... S csak kis, vacak Junoszty-tévé a másikban, összetört képernyővel, mégis szikrázva, s a képernyőn szilánkos arcok, szólamokkal felpöckölt, részvétlen szájak, kimerevített bazársor, prolongált pökhendiség, végeérhetetlen marakodás... „Adjátok rá a fényt!" - mondja, talán, az Isten, mert sorra gyúlnak a lámpák. S ő ott áll, hunyorgó szemmel, rángatódzó szájjal, szobra a szokhatatlan szégyennek, szégyenünknek, ott áll egyes-egyedül... FOHÁSZ (nehéz hófóllegek alatt): - Uram, - hisz néha te is lehajolsz, világod s embervoltunk szemetében valami jót keresni - szánd meg őt! És sugározd szívünkre szánalmadat...! És add: szobordöntögetésben fáradó honmentőinknek legjobban mégis ez az eleven szobor fájjon!... SIMÁI MIHÁLY ZALÁN TIBOR Akarta a reggelt (Lehet, M-nek) Az árnyéka fontosabb. Elindul a fájdalmas házak között, hálás és boldogtalan. Még lélegeznek háta mögött a dombok és érvényes minden símogatása. Volt egy pillanat, amikor megérkezett. Úgy kapaszkodott belé, a húsába zuhant. Úgy kapaszkodott belé. Az ablakból a folyóra látott, nehéz madarakra a víz fölött. A szőnyeg mintái mozdultak meg, a szeretkezés formái rajzolták szét a szoba falát. Magasan volt ez és a világ fölött. A reggel kést hozott, valami súlyos ismeretlen tárgyat. A hajában felejtette a kezét. Nézte a vezetékek ismeretlen rendszerét, arrébb lökték és jó volt mosolyognia. Boldogtalan volt és hálás. Mert meleg volt, nyújtózkodó és hallgatag. Csak később zuhantak szét körülötte a tárgyak. Nevezte bárhogyan, bámulta, karjában hínároztak a részletek. Emlékezett, nyár volt. Szőnyeget szőtt. Zuhanást , MAGAZINUNKAT CSOIIÁNY KÁLMÁN RAJZAI DÍSZÍTIK