Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-16 / 269. szám

HÁY JÁNOS Marion: Budaőrs felől Mitévő lehettem volna? A szél Budaőrs felől becsapta az ablakot. Gondoltam elindulok, s útját állom: most vagy soha, belém akad, aki betolakodott. Vidám török leventék csapták a veszett forgatagot. Nyomukban, ahol csak jártak, a földön megannyi gyógyszer olvadozott. Nyeregből pergették szórták, hullasztották, hogy megbocsátanánk a száz halálért, mi hajdan volt. Karneváli víg zörej: tódultak a látvány szomjazói, elől a mindenttudó liftkezelők, gázosok, gondnokok, díjbeszedők. Lobogott a lábukon a kopott otthoni viselet, nadrágok hatalmas, végtelen mélységű zsebekkel, számtalan kulcsokkal, szerelő és egyéb univerzális fegyverekkel Defutakodtak a nők is, először az orr s a kéz érkezett, a hasat meg a zsírt később csapta előre a lendület. Merre tartanak a jóságos török leventék? Tovább Bécsnek, vagy a Szentendrei úttól visszatérnek? - gondolkodtam, s közben néztem a gyógyszerevőket: bugyrok voltak a bőr alatt a húsban, a tabletták - több évi adag - oda gyűltek. Módszeresen vagy össze-vissza raktároztak minden szervhez, csak a végbélkúpokat lökték fel. Mitévő vagyok? Mellettem Budaőrs felől elhúznak a lovasok. Nyomukban: mintha repülőről terítették volna a tájat. Hajdan volt, régen volt holt török vitézek közül most megannyi újraéledt, gyógyszert szórnak, s lovuk nyakába kapják a nőket, akik szépek. Gondoltam elindulok útjukat állom. A tömbház sarkánál bújtam meg, s elébük kaptattam, mikor odaértek: Szót se merj kurafi! - kiáltottam a fővezérnek - Surrantsd át nyergembe e szép magyar leányt! Ösmerem régóta, Marion a neve, védencem, s tudd meg, ebhitűvel sosem élhetne! és míg beszéltem, gyors mozdulattal magamhoz rántottam a lányt, akit a liftből tényleg régóta ismertem. A vidám török leventék, meglepő, de nem fortyogtak, hátra se néztek, elhagyták a Szentendrei utat, Bécs felé tértek. Báipultam utánuk egy darabig, intettem: Isten veletek török vitézek! Aztán kantárral igazítottam a lovat, és elvágtattam Budaőrsnek. (Vers Háy János: Marion és Marion című könyvéből) Beszélgetés Garab Győzővel A tudomány célja az igazság Általában húsvét hete után borul nálunk zöldbe a világ. Régtől fogva húsvéti csodának mondom, mert meggyőződésem, ha egy kalapba tudnánk összevonni azt a rengeteg energiát, amit a természet ilyenkor kifejt, a kalap műholdastól fölmenne a Holdba, vagy háromszor körülkerülné a Földet. Őszig aztán nem sokat törődöm a fák zöldjével, hiszen benne élek. Legföljebb akkor figyelek egy kicsit jobban, ha a világ valamelyik országában a „zöldek" kezdenek valamit. Ősszel aztán megint szíven üt a csoda, hiszen lombhullató égöviek lévén, majdnem térdig járhatunk az avarban. Mert csoda az is, hogy a fa és a bokor, amikor aludni készül, sorra leveti leveleit. Költők témája a tavasz is, és az ősz is. A levél születése, és a levél halála. De mit tud a levélről a tudomány? Hogy a közvélemény mit tud, azt ismerem. A levél a fa tüdeje. Szerencsére nappal fordítva dolgozik, mint az emberé, szén-dioxidot fogyaszt, és oxigént "lehel" ki. Azt is tudjuk, a levél a fa konyhája, itt „főzi" a termésnek és magának a fának a napi kosztját. Tudjuk tehát, a levélen vannak valamilyen légzőszervek, és vannak az asszimilációnak is valamilyen szervei. Mást nem nagyon tudunk, de szerencsénkre ez a bárgyúságunk nem nagyon zavarja a fákat. Teszik a dolgukat a levelek is, lélegeznek és asszimilálnak. Aki ennél is többet akar tudni, jól teszi, ha szakemberhez fordul. Én Garab Győzőt kerestem föl a szegedi biológiai központban, aki - harag ne legyen belőle! - előttem megintcsak csoda. Fizikus, mégis a növényekkel foglalkozik! Láttam a laboratóriumában egy gyűszűnyi zöldet is, és el is hittem neki. hogy nem gombfestékből származik, de tréfásan megkérdeztem a sok ismeretlen szerkezet láttán: a műholdakat is lehet fogni velük? Mi mást lehetne egy fizikus, fizikai módszerekkel vizsgálja az életet. A klorofillal kezdődik az asszimiláció, ezt eddig is tudtam. Tudhattam volna azt is, hogy a klorofillt tartalmazó zöld színtestecskéket kloroplasztisznak mondják, de ez újnak hatott. Az a sorozat azonban, amit jegyzetfüzetembe rajzolt, egyértelművé teszi előttem, hogy igen bonyolult szerkezet végzi ezt a föladatot az élő növényben, ha hajlandók vagyunk egészen a molekulák szintjéig eljutni. Az alapséma sokkal egyszerűbb, ezért csak ezt mondom. Fénybegyűjtő antennarendszere van a növénynek, amely fölfogja a fényt, és továbbítja a reakcióközpontba. Az elnyelő molekula gerjesztett állapotba kerül, és ez a „gerjedelem" végighullámzik a több száz molekulán. Hatalmas kérdés, hogyan vannak egymáshoz szervezve ezek az tudományos szóhasználattal - antennakomplexek. A természet nem herdálhatja létkérdést képező szervéit, ezért szigorú rend uralkodik bármiféle összevisszaság helyett. Korábban azt határozták meg, milyen szöget zárnak be a klorofillmolekulák az őket magába foglaló membránnal, és ehhez mágneses térre volt szükségük. Ugyanúgy betájolódnak egymásra, ahogy a televízió antennáját is be szoktuk tájolni, ha élvezhető képet akarunk. A szigorú rendezettség, amit tapasztaltak, további kutatásra serkentette őket. Az lett a kérdés, hogyan illeszkednek a szomszédokhoz ezek az antenna-komplexek. Soha nem fordul elő például, hogy akár egy is a „feje tetején" állna. Sokáig azt hitték, a reakcióközpontot viszonylag rendezetlenül veszik körül a protein-rendszerek, és ezeknek talán semmi közük nincsen egymáshoz. Hallatlanul izgalmas dolog volt észrevenni, egymással szorosan összefüggő hálózatba szerveződnek. Az ezt szervező fénybegyűjtő komplex földünk egyik legelterjedtebb fehérjéje. Tulajdonságait már csak ezért is érdemes vizsgálni. Ahogy lépek fölfelé a magasfokú szervezettségben - mondja a kutató -, mindig másik rendszerben találom magamat, és lépten-nyomon elámít az önszerveződő képességük. Ha apró részekre bontom is szét őket, minimális beavatkozásra azonnal újraszerveződnek. Ahogy a városi ember el tud ámulni azon, hogy a több száz marhából álló csorda minden darabja megtalálja gazdája házát, és az istállóban is a helyét, ugyanakkor csodálkozásra késztet bennünket, hogy a több száz komponens is megtalálja a maga helyét, és véleüenül se tévednek el. Van egy másik témájuk is. Korábban úgy tudta a tudomány, a fotoszintézis helye a kloroplasztisz, a légzésé pedig a mitokondrium, és ez a két funkció soha nem cserélhető föl. Hatalmas áttörés volt a nyolcvanas évek elején, mert francia kutatók azt mondták, úgy tűnik, lélegzik a kloroplasztisz is, de erre tétova bizonyítékot legföljebb az egysejtű algák szolgáltattak. Az első tudományos közlemény 1982-ben jelent meg a fölismerésről, de a szegedi kutatók már 1986-ban találtak rá bizonyítékot magasabb rendű növények esetében is. A franciák állítása is nagy meglepetést okozott, még azt is alig emésztette meg a tudomány, ennélfogva a szegedieknek kemény két esztendő kellett, hogy megfelelő, rangos folyóiratban egyáltalán közölhessék fölfedezésüket. Jó, jó, de mire jó mindez? Mire megyünk vele, ha tudjuk? Önként adódik a laikus kérdés, elgondolkodik ezen a kutató is, de türelmes. A tudományos alapkutatás elsőrendű föladata, hogy mindennek utánajárjon. Hogyan is lehetne megmondani, mire lesz jó, amit éppen most akarok megismerni? Az ember, persze, spekulál. Amerikai professzor nevéhez fűződik az a gondolat, hogy sokan azt hiszik, a növények buták. Az állat „okosan" kikerülheti a kedvezőtlen környezetet, a növénynek azonban sokkal szélsőségesebb körülményeket is el kell tudnia viselni, különben elpusztul. Még látszólag se egyszerű föladat. Lehet, hogy ebben segíti őket a kloroplasztiszok légzése? Ha igen, hogyan? Be lehet-e ebbe avatkozni? Ellenállóvá tehetjük-e így a növényeket? A válaszhoz évek munkája kell. Az már csak ráadás, mondom én, a teljesen járatlan kívülálló, hogy közben más fölismerések is születnek. Az. hogy a fotoszintézis és a légzés együtt is lehet, fölhívja a figyelmet arra, hogy a kloroplasztisz őse baktérium volt, és ebben a korszakában természetes volt, hogy mindkét föladatát ellássa. Igaz. hogy közben százmillió évek teltek el, de ezt a tulajdonságot a kései utód se felejtette el, akkor se, ha látszólag semmi szüksége nincsen már rá, vagy csak rendkívüli körülmények között emlékszik. Mégis hajtogatom magamban: de most mire jó mindez? Nem lehetne kihajózni belőle valami hatalmasat? Azt mondja a kutató, biztosan lehetne, és biztosan lesz is majd valaki, aki észreveszi a lehetőséget, amint az arra beérik, és a kis mozaikdarabok összeállnak. Most azonban még az ipar se ösztönzi azt a megoldást, hogy föltaláltam valamit, kezdjem el azonnal kutatni a használhatóságát. Nem szabad elfelejtenünk azt se, hogy az igazán lényeges fölfedezésekhez nagy adag szerencse is kell. Leonardo - látszólag! - hiába találta ki zseniális repüléselmélctcit, ha akkor nem volt mögöttük a megvalósíthatóság reménye. A tudás azonban önmagában is fontos. Megmutatja az egyik falra kiírt Szent-Györgyi idézetet, és föl is olvassa: „A tudomány elsődleges célja, hogy igazságra találjon. Ez a törekvése annál eredményesebb, minél inkább arra irányul, hogy az igazságot magáért az igazságért keresse, függetlenül annak esetleges gyakorlati hasznától és fölhasználhatóságától." A praktikusan gyakorlati ember azt mondja erre, l'art pour l'art, de a pusztán praktikus embernek föltehetően nincsen igaza. Az alapkutatónak kötelessége a türelem: majd megtermi az idő, hogy a fölfedezett igazságok is rendszerré álljanak össze, és fölhasználhatók legyenek. Mintha csak a kétkedőknek válaszolna Szent-Györgyi, gondolata így folytatódik: „Mennél nehezebben érthető egy igazság, annál hatalmasabbak és jelentősebbek lesznek gyakorlati lehetőségei." HORVÁTH DEZSŐ