Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-13 / 266. szám

6 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. NOV. 13. OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 12-825. A járó motor zavarja a reggelizést Évi kötelező műszaki vizsgára kellett vinnem október 11-én a Mindszenti Önkéntes Tűzoltó Egyesület tűzoltóautóját Szegedre, a Közlekedési Felügyelethez. A vizsgáztatásra velem jött a Tisza Volán makói kirendeltségének ahol az autót javították - egyik szerelője is. Igyekeztünk korán odamenni, így 8 óra előtt már csak egy személyautó volt előttünk. Egy vizsgáztató - középkorú, magas, szőke, sovány ember -, aki a fékhatást mérte, megkért, hogy álljak közelebb a vasajtóhoz, miután a személykocsi bement, majd becsukták az ajtót. Az ajtón levő táblára ki volt írva, hogy tartsa üzemi hőfokon a gépjárművet; meg hogy atgépjárművel csak egy személy mehet be. Nem állítottam hát le a gépkocsit, biztosítandó az üzemi hőfokot. Remélve, hogy rövidesen mi is bemehetünk, a szerelősrác nem mert rágyújtani, nem gondoltuk, hogy másfél órát kell várakoznunk. Amikor nagysokára a ismét kinyílt az ajtó, megjelent az előbbi szakember, mondta, menjünk be, s álljak az autóval a fékpadra és állítsam le a motort. Miután mindez megtörtént, nekünk esett, hogy kettőnknek volt egy emberhez való esze, hogy másfél órán keresztül nem állítottuk le a gépkocsit. Ok ugyanis reggeliztek közben, s mi a járó motorral zavartuk őket. Akkor, ott nem sok értelme lett volna, hogy vitába szálljunk vele. Szerettük volna levizsgáztatni a kocsit, vita esetén esetleg találtak volna valamit, amivel dolgunk végezetlen elküldtek volna bennünket, bár akkor is a nyelvem hegyén volt a válasz: szerintünk ugyanis nyolc embernek - ennyit láttunk akkor ott - lehetett volna annyi esze, hogy kiszóljanak, állítsuk le a kocsit, mert ők most, 8-tól fél tízig reggeliznek. Biztosan megértettük volna, vagy ha kiírják az ajtóra ezt is, olvasni még tudunk! TÓTH SÁNDOR Mindszent, Kinizsi P. u. 13. Mennyit ér a Kisgazdapárt? Gondolatok a kongresszus előtt Közel három éve - a politikai változások kezdetén alakult újjá a Független Kisgazdapárt. Azzal a céllal, hogy töretlenül folytatja elődei útját, s felvállalja az egész nemzet - kiváltképpen a vidéki kisemberek képviseletét. Az azóta eltelt idő mindnyájunknak sok csalódást okozott. Állandósultak a pártunkat sújtó válságok és botrányok. Nemcsak a választók s a szimpatizánsok tömegeit fordították el tőlünk, hanem elkedvetlenítették, elriasztották tagságunk jelentős részét is. Elsősorban a mindenkori irányítás felelős ezért, melynek tisztségviselői szüntelenül áskálódtak és acsarkodtak egymás ellen, ám a párt programjának végrehajtásával s közös épülésünkkel csöppet se törődtek. Erejük, energiájuk kimerült a folytonos hatalmi harcban, így sem a parlamenti, sem az önkormányzati választásokon nem értük el a szükséges eredményeket, melyek a felemásra korcsosult rendszerváltás radikális továbbviteléhez, valamint a kialakult politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális erővonalak átrendezéséhez elegendő önbizalmat nyújthattak volna. Más szóval a központi vezetőségek nemcsak az országos politikában nem képviselték kellő súllyal pártunkat, hanem az alapszervezetek törekvéseinek, az alulról jövő demokratikus kezdeményezéseknek is akadályozói, gátjai voltak. Más pártokhoz, szervezetekhez hasonlóan a Kisgazdapárt felsőbb régióit is ellepték a kommunista eredetű „tanácsadók" és a bomlasztó liberális ügynökök. Tudatos, kíméletlen tevékenységüknek köszönhetjük a két éve történt pártszakadást, valamint az azóta is napirenden levő súlyos ellentéteket, gyalázkodásokat, anyagi és erkölcsi kártevéseket. Minden cselekedetüket önző, számító érdekek mozgatták, ahelyett, hogy a magyar nemzeti akarat kifejezésére és megvalósítására törekedtek volna. Anélkül, hogy bárkit sérteni kívánnánk, kimondjuk: az egyik vezetés rosszabb volt, mint a másik, s ha nem élvezzük „áldásos" tevékenységüket, bizonyára számos téren sokkal előbbre tartanánk. Hangsúlyozzuk: soha nem kötődtünk senkihez eltéphetetlen szálakkal; nem támogatjuk egyéni ambíciók, vérgőzös álmok, lehetetlen elképzelések érvényesülését sem. Ellene vagyunk az elvtelen megalkuvásnak, a csordaszellemnek, a szűklátókörűségnek, a gyávaságnak, de az olcsó bombasztoknak, a hitvány hazudozásnak, a mindent fölzabáló hatalmas étvágynak is. Nekünk valamennyi kisgazda egyformán kedves, az egyszerű közkatonától a mindenkori elnökig. Előttünk csak a párt szent, s még ennél is döntőbb a magyar nép, a magyar haza sorsa. Nem tűrjük és nem engedjük, hogy bárki visszaéljen nevünkkel és jóhiszeműségünkkel, s a kisgazda eszmékre, a nemzetre hivatkozva mérgezze, rombolja sorainkat. Csak azokat tudjuk bizalommal követni, akik nyílt sisakkal, töretlen gerinccel, feddhetetlenül és bátran kiállnak elénk, akik szívvel-lélekkel küzdenek értünk s alázattal szolgálnak bennünket. Tengernyi a dolgunk. Embert próbáló feladatok, vészterhes idők elé nézünk. Egy beteg, kifosztott népet, egy hitét, öntudatát, tartását vesztett nemzetet kell győzelemre vinnünk. Naponta helyt kell állnunk, naponta meg kell vívnunk külső és belső ellenségeinkkel. Letaglózva, mocsárban gázolva sem hagyhatjuk el a zászlót; a szennyes áradattal, a pusztítással szemben is talpon kell maradnunk! Külön-külön semmit sem érünk, ám együtt messzire juthatunk. Ki kell tűznünk a legfontosabb célokat, meg kell tisztítanunk pártunkat az idegen elemektől, gyógyírt kell találnunk sajgó sebeinkre, s habozás nélkül össze kell fognunk egy emberibb élet, egy boldogabb jövő reményében. Ne felejtsük: az igazi Kisgazdapárt nem csupán egy a többi párt között, hanem az ország kulcsa, a magyar nemzeti szellem erődtemploma! SIKLÓSI ANDRÁS A NAGYSZEGEDI SZEVEZET TITKÁRA Tarifa és nyilatkozat A Szegedi Extra október 24-i , illetve a Délmagyarország korábbi számában is az jeleni meg, hogy az októberi leolvasások eredményei jelennek meg az új, magasabb tarifával. Ezt az Extrában Farkas Zoltán főosztályvezetővel készült riport is megerősítette. Ennek ellenére: - már a június fogyasztás is megemelt tarifával történt, - vélem, hogy ennek érdekében nem volt augusztusi leolvasás, így most háromhavi számlát kaptunk (mellékelve). Érdeklődő telefonomra a Dégáz 437-es mellékén a hölgy - az általam is ismert rendeletre hivatkozott és azzal biztatott, hogy a nyilatkozó Farkas urat kérdezzem! 0 - Farkas úr - a titkárnő szavai szerint aznap értekezett, másnap Pesten lesz, utána esetleg hívható. E tortúrát nem vállalva, kérem a segítségüket. (Név és cím a szerkesztőségben) Búcsú Toldi Istvántól * Néhány napja megdöbbentett bennünket a hír: meghalt Toldi István nyugalmazott igazgatónk, a szegedi általános iskolai pedagógia tekintélyes, ismert személyisége. Még öt éve sincs, hogy 41 év igen aktív pedagógiai pályafutását befejezve, melyet szinte végig igazgatóként töltött, nyugdíjba vonult. Nevelői hatását a petőfitelepi iskolában kezdte. Ezekre az évekre mindig nagy szeretettel gondolt vissza, mivel gyermekkorát is itt töltötte. 1962. február elsején helyezték át a Rókusi Iskolába igazgatónak, ahol több mint 25 éven át, 1987-ig, nyugdíjazásáig vezetői beosztást töltött be. Az iskola hagyományaira építve, azt továbbfejlesztve a Rókusi Iskola felsorakozott a város rangos iskolái közé. Az országban elsők között - 1965-ben - beindította az angol tagozatot. Kiemelt feladatnak tekintette a tehetséges tanulókkal való foglalkozást, megfelelő időben történő kiválasztás alapján. Vezetése alatt lényegesen javultak az iskola tárgyi feltételei: bitumenes sportpálya és udvar, különálló könyvtár és politechnika épület, fűtéskorszerűsítés... Teljes életét a pedagógus hivatásnak szentelte. Mindig tanult, képezte magát. Tanítóból általános iskolai tanár lett, az ELTE-n szerzett középiskolai tanári diplomát. Szegeden nagyon sok pedagógus ismerte. Több éven keresztül a II. kerület vezető igazgatója volt. Nekünk, akik együtt dolgoztunk vele, nagyon sokat jelentett. Pedagógiai szaktudása, embersége, gyermekszeretete, nemes egyszerűsége - példaértékű volt. Nemcsak a diákok, hanem a nevelők és igazgatók is sokat tanultunk tőle, a szellemiségéből sokáig táplálkozhatunk. Emlékét tisztelettel megőrizzük: A Rókusi Általános Iskola Nevelőtesülete, Az Igazgatók Munkaközössége Az egyenruha becsülete Miért nem járnak a tisztek egyenruhában az utcán? Mert feszélyezve érzik magukat benne, és mert kerülik a sértő célzásokat, az atrocitásokat: így fogalmazta meg többek között véleményét az egyik alezredes barátom a kieg.-en. Az egyenruha mindig a helytállás, a hősiesség szimbóluma volt. „Vitéz" úrnak szólították egykor a katonát. Az uniformis összefonódott a honvédelem eszméjével, a nép tudatában lévő hazafias érzésekkel. Tartást adott, reprezentálta a haza iránti hűséget, a honvédelemmel összefüggő magasfokú felelősséget. Regős ezredes úrnak a Horthyhadseregben nem volt civilruhája. Katona vagyok - mondotta - minek az. A hagyományok mára már megkoptak, elhalványultak. Ódzkodnak a tisztek az egyenruhától, jobban, mint a rendszerváltás előtt bármikor. Tollat fogtam, hogy szóljak az általam ismert okokról, azokról a társadalmi anomáliákról, amelyek összefüggenek a tisztek hangulatával, feladatuk ellátásával. Keresem a választ: miért nincs kellő becsülete az egyenruhának, miért csökken a presztízse a tiszti pályának? Ugyan mi lesz a sorsa a közszemlére kitett díszegyenruhának, a zsinóros mentének, a tiszticsákónak? Feltehető a kérdés: értékveszejtő világunkban vajon milyen lehet a tiszt harciszelleme? Nem mindegy. Kardcsörtető felhang nélkül: azért tartják a hadsereget, hogy az elvárásoknak megfeleljen és hogyha szükséges, felhasználható legyen. Nem csoda, hogy megjegyzéseket tesznek az utcán a tisztekre. Mint például a minap a Széchenyi téren, „Piszkos bolsevik" jelzővel illették az egyik őrnagyot. Jó egy évvel ezelőtt a rendőrség, utána pedig a honvédség lett a „médium". „Milyen rendszer az, amely nem becsüli meg kellően a rendőrségét és a honvédségét?", jegyezte meg rezignáltán az egyik utcán járőröző rendőrismerősöm. Valójában mai zűrzavaros helyzetünkben miért engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy fellazítjuk, demoralizáljukat azokat áz erőket, amelyekre pedig az ország védelmében, a katasztrofális méretű bűnözés visszaszorításában számítani kellene? Megszaporodtak az öngyilkosságok és a fegyverbalesetek a honvédségnél. Több újságcikk foglalkozott vele, csakúgy, mint a bűnesetekkel és a súlyos fegyelemsértésekkel. Az események mögött sokszor emberi tragédiák húzódnak meg, hivatásos és sorállományú katonák pusztulnak el értelmetlenül. Az indulatokat meg lehet érteni, különösen akkor, ha emberi mulasztások is közrejátszanak. Hiba lenne védeni a felelőtlen felelősöket, a pályára is alkalmatlan tiszteket, de szót kell emelni az általánosítások ellen. Nem lehet igazságos a bajokért a krónikus társadalmi betegségtünetekért, következésképpen a honvédségnél előforduló eseményekért a tisztiállományt egyértelműen elmarasztalni. A behívásra tervezett állomány egyre nagyobb számban súlyos lelkiteherrel, inmorális erkölcsi töltéssel vonul be a hadseregbe. Tény az is, hogy a bevonuló állomány a fizikai és lelki megterheléseket ma nehezebben bírja, mint valaha. A katonaság pedig nagy erőpróba. A honvédség veszélyes üzem. Ideális lenne a fiatalokat érettebb korban behívni. (Demográfiai helyzetünk ma ezt még nem teszi lehetővé.) Az egyéves katonai szolgálat megnehezítette a nevelő és az érdekvédelmi munkát. Egy esztendő rövid idő, ez alatt nem lehet csodákat művelni, az egyenruhába bújtatott fiatalokból a szó valódi értelmében katonát nevelni. A honvéd tisztikar elleni kampány magyarázataként nem lehet elfogadni, hogy a kialakult helyzethez, rendszerváltás előtt a honvédelmi miniszter és néhány bűnös tábornoka is hozzájárult. A hivatásos állomány többsége becsületes volt és az is maradt. Tehát van erkölcsi alapja ahhoz, hogy visszautasítsa a mocskolódásokat. De mit tehet ezen kívül még a tiszt, a jelenlegi társadalmi légkörben, hogy maradék presztízsét és emberi méltóságát megőrizze? Civilben jár és elvegyül a tömegben. Az összképhez hozzátartozik az is, hogy a tisztnek elégtelen az anyagi megbecsülése, bizonytalan az egzisztenciája, a karrierje. Leszerelnek többen, elsősorban a kvalifikált képzettségű fiatal tisztek közül. Kinek lehet érdeke az, hogy labilis viszonyok jöjjenek létre a fegyveres erőknél, azon belül is éppen a honvédség gerincét képező tiszteknél? Úgy gondolom, senkinek. Határaink mentén puskaporszagú a levegő. Veszélyhelyzetben vagyunk. Délen sorozatosan megsértik a légterünket. Átlőnek a határon, bombáznak. Reméljük, nem támadási szándékkal. Még talán nem... Kelet felől menekültinvázió fenyeget. A létében is elbizonytalanított tiszt vajon milyen lelkierővel, mennyi erkölcsi töltéssel viszi bőrét a vásárra, ha kell? Mennyi morális munícióval rendelkezik? Képes-e arra, hogy harcra szólítsa, magával ragadja a hozzá beosztott kiskatonákat is. Nekem kétségeim vannak. Pedig szerintem magunkra számíthatunk elsősorban. Szerencsétlen dolog az, ha éppen, amikor szükséges, gyengül a készenlétünk, az akcióképességünk. Adjuk vissza a hon - védőinek önbizalmát, a hitét és a megtiport egyenruha becsületét. TAKÁCS JÓZSEF NYUGÁLLOMÁNYÚ ŐRNAGY Javaslat a közúti tranzitforgalom megosztására Szeged közúti tranzit-csomópont szerepe elsősorban a délkelet-északnyugat irányú forgalomtól, a tőlünk keletre és délkeletre fekvő európai, közel-keleti és ázsiai térség gazdasági fejlődésének, közúti árufuvarozási igényeinek alakulásától és a politikai helyzetű nktől függ. A délszláv területek kivételével - a gazdasági fejlődés kedvező iránya következtében - a térség közúti, árufuvarozási igényének rohamos fejlődését láthatjuk Szeged esetében. Várható, hogy ez a fejlődési ütem nem csökken, inkább növekszik, mind a személygépkocsik, mind a közúti árufuvarozás esetében. Ennek a közúti tranzitigénynek Szeged csak akkor tud megfelelni, ha: - a belföldi és tranzitúton közlekedők forgalmát szabályozni tudja, - megvalósul a szegedi kikötőnél a kamionszállító vonatok indítására alkalmas pályaudvar, ahol a víziúton és közúton érkező kamionokat a kombi-vonatokra lehet átrakni és vasúton szállítani északnyugat felé, illetve vissza, - a Nagylakon átvezető tranzitút kamionforgalmát vagy már Nagylakon, vagy Makón kialakított, kamion be- és kirakó pályaudvarról kamionszállító vonatokkal lehetne Szeged rendező pályaudvaron át oda- és visszaárut szállítani. A javasolt forgalommegosztással lehetne a város esetében hosszabb időre elfogadható állapotokat teremteni. Ámi a vízi szállítást illeti: a Tisza-Duna-Fekete-tenger útvonal jelentőségét megnöveli, hogy a szerb-horvát probléma miatt a Duna nem a legbiztonságosabb jelenleg, s a nemzetközi szakértői vélemények szerint még hosszú ideig nem is várható javulás a szerb-horvát határnak számító dunai szakaszon. A Tisza-Duna— Fekete-tenger víziút rendszeresítése államközi tárgyalások eredményeként valósítható meg. Nem egyszerű feladat, de a problémamentes útvonal valószínűleg vonzó lenne, s nem annyira sérülékeny, mint a közút. A közúti teherfuvarozásban részt vevő kamionoknak ha a víziutat veszik igénybe, különféle kedvezmények adhatók, hasonlóan a közút és vasút esetében a kombi-szállításoknál. (Ilyen például az államilag dotált tarifa alkalmazása, közútiengedély-mentesség, ugyanakkor csökkenthető lenne a csere-tranzitengedélyek száma.) A szegedi kikötő nemze jelleggel működhetne, a kamiqs szállító komphajók rakva^érkézhetnének, illetve rakva indulhatnának vissza. Továbbá a hajón csak magát az áruval rakott kocsiszekrényt szállítanák, míg a gépkocsirész közúton, vagy hagyományos vasúti kocsin lenne továbbítható, a kedvezőbb kihasználás céljából. A kikötő és a kombi pályaudvar kiépítése nemzetközi finanszírozással is elképzelhető lenne, hasonlóan a nagylaki, vagy makói kombi pályaudvarhoz, a közös vasúti határállomások kiépítési és fenntartási gyakorlatához. ÉRSEK KÁLMÁN Oldal u. 2. SZERETNÉM MEGTUDNI ROVATUNKBAN OLVASÓINK KÉRDÉSÉRE ADUNK VÁLASZT, ILLETVE SEGÍTSÉGET. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153,6740. Védelem a felmondás ellen Egyedül neveli két kiskorú gyermekéi V. J.-né szegedi olvasónk. Vállalatánál jelenleg átszervezés van, s mivel a gyerekek betegsége miatt gyakran kénytelen betegállományba menni, attól fél, hogy neki is felmondanak. Egyik munkatársa viszont valahol azt olvasta, hogy nem lehet felmondani annak, aki gyermekeit egyedül neveli. Igaz-e ez? Igaz. A Munka Törvénykönyve valóban kimondja: csak különösen indokolt esetben mondható fel a munkaviszonya (egyebek között) az egyedülálló dolgozó nőnek, gyermeke tizennyolc éves koráig. (Ez a védelem megilleti a gyermekét egyedül nevelő apát is.) Ha a munkáltatónál van olyan munkakör, amelynek ellátásában az ilyen dolgozó alkalmas, a munkaviszonyt addig nem lehet felmondással megszüntetni, ameddig ilyen munkahelyre áthelyezhető. (Feltéve, hogy azt vállalja.) Olvasónknak tehát nem kell aggódnia, munkaviszonyát bizonyára nem szüntetik meg. Ha ez mégis megtörténne, forduljon a vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz, s kérje a felmondás érvénytelenítését. (Kérelmét a felmondás kézbesítésétől számított 15 napon belül kell benyújtaia.) DR. V. M.