Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-13 / 266. szám

SZERDA, 1991. NOV. 13. VISSZHANG 7 Egy pótkitüntetésről A Délmagyarország november 6-i számában olvasható Fejér Dénes írása, amelyben cikkemre reflektál. Örülök, hogy vita indult a lap hasábjain. A nézetek szabad ütköztetéséből lesz az igazság. Nem örülhetek azonban annak, hogy éppen Fejér Dénessel kell konfrontálnom, mert politikai meggyőződésemből eredően nagyra becsülöm személyét és a Pofoszt. Ennek ellenére nem hagyhatom szó nélkül, ha úgy látom, túlértékelte kis írásom jelentőségét. Bolhára nem szoktak ágyúval lőni. Mindössze annyi történt, hogy furcsamód kél rendőr kísért közpénzen hat tüntetőt Salgótarjánba. Ezek egyszerű, hírértékű, valós tények. Ügy gondolom, bárkinek alapvető emberi joga, hogy kitüntetést elfogadjon, vagy visszautasítson, illetve, hogy erről nyilvánosan nyilatkozzon. Főleg, ha még azt is hozzáteszi: „Egyedül a magam nevében beszélek." Nem történt más, minthogy egy autonóm, szuverén ember élt törvényadta jussával. Szíve joga, hogy ezt tegye. Miért kell mindjárt „lezüllesztő, botránykeltő szándékról" beszélni? Miért „balhír" az, ha akadnak jellemek, akik csak hiteles kézből hajlandók kitüntetést átvenni? Ennyit azokról, akik nyilatkoztak. Sajnos, a cikk nemcsak őket marasztalja el. Kap a célzásokból a Délmagyarország és annak krónikása is (például „mostanában bizonyos lapokban!" vagy „a balhír megtalálja megfogalmazóját"). De hát mi a bűn abban, ha kérésre, „társtettességben" a szerkesztőséggel nyilvánosságra hozok valós konkrét tényeket, méghozzá úgy, hogy a nyilatkozók neveit is feltüntetem. Nem a tükröt kell összetörnünk, ha benne nem tetsző dolgot látunk. Kis tudósításom (még egyszer elolvastam) a valóságnak megfelelő, tárgyszerű, igaz. tömör. Tartalmában semmi kivetnivaló nem található. Nem a Pofosz lejáratása volt a célom. Egyébként ebben a mai plurális, toleráns korban nem lehet dehonesztáló, kompromittáló, ha egy sokszáz.főből álló szervezetben néhány különvélemény másképp gondolkodó akad. Felesleges ennyire védeni a mundér becsületét, mert azon nem is esett csorba. Túlzás az idős foglyok elleni szándékos ,játék"-ról beszélni. Tisztelet a meghurcoltaknak és szervezetüknek! Azzal viszont nem értek egyet, ha a tényközlést Fejér Dénes „Szegeden folyó demagóg hírverés"-nek minősíti. A Délmagyarországot más alkalommal, másért nemegyszer hevesen bíráltam. Ezen hírnek kommentár nélküli közléséért azonban nincs mit a szemére vetni. Említésre méltó, megtörtént tényekel nem szabad sem a szőnyeg alá söpörni, sem agyonhallgatni! Az sem szerencsés dolog, ha a politikát a rejtvénynyel keverjük. Merthogy itten bebizonyosodott egyértelműen, hogy az éremosztásnál tényleg voltak üres székek, de hogy valóban léteznek-e a cikk címében merészen említett „üres" „fejek", s ha igen, kikre vonatkoznak azok konkrétan, ezt - a szerzői homályosság .jóvoltából" - csak találgathatjuk. A cikkíró erős jelzőivel is elvetette a sulykot. Akiket írásában minősít, azok szabadlábon élő, erkölcsi bizonyítvánnyal és megfelelő iskolai végzettséggel rendelkező, teljes jogú állam- és választópolgárok. Talán nem is szolgáltak rá, hogy a szerző „kitüntesse" őket (s engem is!) az alábbi jelzőkkel: lezüllesztő, botránykeltő, aljas, bujtogató, demagóg, hazug, ostoba, alattomos. Kérdés, hogy az így „felmagasztaltak", akik egy medáliát már visszautasítottak, most hajlandók-e átvenni Fejér Dénestől ezt az új, sokjelzős „pótkitüntetést"? KÖVÉR KÁROLY A vádak visszahullnak Válasz Garai Nagy Ibolya levelére Bizonyára az Ön levele nem kerül megírásra, ha nem az utolsó utáni pillanatban veszi észre, hogy az említett Szabadság ököljoga című filmet utoljára vetíti a Filmtéka és oda is késve érkezik. Mielőtt elkezdett vádaskodni, talán érdemes lett volna átnézni a szegedi filmszínházak programját, vegyük például az októberit. Annak érdekében, hogy kényszerképzete megszűnjön, miszerint Szegeden pusztaságban él, valamint a mozik műsora „gyalázatosan rossz és roppantul egyhangú", figyelmébe ajánlanánk néhány előadásunkat. ^Kezdjük talán a Balázs Béla Filmtéjcával, melynek programja gazán nem gúnyolódásra méltó. Valószínűleg elkerülte a figyelmét, hogy az Ön által hiányolt Fassbinder sorozatot már szeptember eleje óta folyamatosan vetítjük. Továbbá az is elkerülhette figyelmét, hogy éppen az Ön által felsorolt rendezők filmjeit, sőt sorozatait játszuk ugyanitt. Az országban egyedül Szeged vette át a budapesti Örökmozgó Filmklub műsorát. Újra indítottuk a Bódy Gábor Filmklubot és a JATE Móra Kollégiumának igényesen összeállított sorozatát. Hiányolja, hogy nem vetítünk az „időseknek régi magyar filmeket". Figyelmébe ajánljuk a Korzó moziban működő Gruber László Filmmúzeumot és a Fáklya csütörtöki napokra összeállított régi magyar filmekből álló sorozatát. A fiatalabb korosztály az Ifjúsági Filmsorozat filmjeiből válogathat. Természetesen nem sorolhatjuk fel egész műsorkínálatunkat, csak még néhány példa arra, hogy a nagy mozikban sem mindig kommersz filmeket vetítünk. A Korzóban a közelmúltban láthatta Schlöndorff A szolgálólány meséje című filmjét. A Belvárosiban nemrég volt műsoron a Kodolányi regényéből készült Julianus barát, majd ezt követte az Ön által is hiányolt rendező, Luc Besson Nikita, ezen a héten pedig Szabó István Találkozás Vénusszal című új filmje. Szerencsére van igény a kommersz filmekre, így vállalatunk állami támogatás nélkül, nem kis anyagi áldozattal próbálja továbbra is ezt a színvonalat tartani. A késéseiről talán annyit, hogy érdemes lenne erről megkérdezni olyan nézők véleményét, akik időben elfoglalják helyüket, s mégsem tudják például Ön miatt nézni a film elejét, mert zavarja az előadást. Egyébként bizonyára tudja, hogy a jegykezelő szabályosan járt el, hogy nem fogadta el a jegy árát. Befejezésül: ha a program nem kielégítő, várjuk azt a vállalkozót, aki mindenféle anyagi támogatás nélkül elindít egy kis rétegmozit, s egy hónapnál tovább üzemeltetni is tudja azt. Vörösné Séllei Emma, a szegedi filmszínházak vezetője Leesett A Délmagyarország október 30-án megjelent, Ügyfélfogadás című íráshoz szólnék hozzá. Nálunk a magnósrádió az oka mindennek. Vette magának a bátorságot és leesett. Mint azóta már kiderült, ez részéről igen nagy hiba volt. Bedöglött. Nem szólalt meg többé és a kazettaajtót sem lehetett kinyitni. Mi annyival szerencsésebbek vagyunk, hogy nem volt benne kazetta. Én is elkövettem azt a hibát, hogy a Szelka Károlyi utcai szervizébe vittem augusztus 13-án. Kéthetes határidőt kaptam, még megkérdezték, jó lesz-e? Az azóta eltelt idő alatt szorgalmasan hetente bejárok. A rádió állítólag már szól, még a magnót csinálják. Én is végignéztem a „pultos fiúk" tevékenységét néhányszor. Volt olyan, hogy ebédidő tájban sorbaálltunk és vártunk. Az egyik arrajáró szerelőnek feltűnt, hogy kissé sokan vagyunk és nincs, aki kiszolgáljon bennünket. Kiderítette, hogy az egyik fiú ebédelt az öltözőben, a másik meg szórakoztatta. Egy másik alkalommal szintén érdeklődni tértem be. Vártam a soromra. Bejött egy férfi, mint kiderült, az egyik „pultos fiú" ismerőse. Neki nem kellett várakozni. Elmondta, hogy ilyen meg ekkora mágnesre lenne szüksége. Természetesen azonnal előkerült a raktárból egy hangszóró. Megvitatták, hogy a rajta lévő mágnes jó-e? Ez után következett az üzleti része a dolognak. A „vásárló" megkérdezte, mivel tartozik? A válasz: Neked mennyit ér? Némi gondolkodás után száz forintért cserélt gazdát a hangszóró. A pénz természetesen a „pultos fiú" zsebébe vándorolt. Ezt néhányan végignéztük. Ezután ismét volt szíves velünk foglalkozni. Ekkorra viszont én vesztettem el a türelmemet. Szóvá tettem, hogy felháborítónak tartom a munkatempójukat, a hozzáállásukat meg úgy ezt az egészet. Közölte, legyek szíves, tartsam meg a véleményemet, ha nem tetszik valami, írjak be a panaszkönyvbe, meg különben is ne tartsam fel, mert ha nem látnám, dolgozik. Nem kívánok véleményt nyilvánítani. Túl hosszú lenne. De van. Én azóta is bejárok a rádiósmagnóért. Igaz, csak szemlesütve merem megkérdezni, netán kész van-e? Még nincs. Gulyás Marianna Erdő u. 4. Sajátos magyar sajtó Hogy van-e sajátos magyar sajtó? Ezt kérdezi a Délmagyarország november 6-i számában dr. Veress Sándor. Szerintem a sajtó arra törekszik, hogy fölépítse újra az elmúlt rendszer előtti állapotot, a maga módján. Az olvasó igénye pedig az, hogy a leírt szöveg időszerű, valóságos, érthető, a tényeknek megfelelő és idegen szavaktól mentes legyen, mert a hivatkozott cikk is már azzal kezdi mondanivalóját, hogy a lapokat az olvasók „legitimizálják". Ezért az első érthetetlen idegen szó után a szöveg többi részét már el se olvassák. Pedig a sajtó volna az olvasóért és nem fordítva. A sajtó olyan cikkeket írjon, melyet minden átlagképzettségű olvasó megért. A napilapok pedig nem híreket, értesüléseket, üzeneteket, közléseket vagy tájékoztatókat, hanem „információkat" közölnek és így akarják mondanivalójukat „publikussá" tenni. Az idegen szavaktól hemzsegő cikkeket pedig csak kislétszámú „exkluzív elitnek" ítják. A sajtóból olvassuk, de a rádióból és a tévéből halljuk azokat a beszédünket mesterségesen hígító, fölösleges idegen szavakat, melyekkel beszennyezzük és zavarossá tesszük anyanyelvünk kristálytiszta vizét. Olyan eset is előfordul, mikor valaki nagyképűen szellemi rongyrázásával akarja aligtudását leplezni. A sok fölösleges idegen szavak közül csak néhányat említek meg: informálás, publikálás invitálás, dokumentáció, kreatív koncepció, szubjektív tendencia, rutinos kuriózum, szféra, régió, plattform, instrastruktúra, telekommunikáció, delegáció, kampány, intenzifikálás, posztokra voksolás, manipuláció stb. Ez a gondolkodásnélküli idegenszerűség az elmúlt rendszer elnemzetietlenítő befolyás hatására került szemléletünkbe és terjedt el ennyire. Hazánkban a nemzettudat-magyarságtudat súlyos hiánybetegségben szenved. Az újságírás alapját, sajátosságát a szerkesztők hitele, gondolkodásmódja és nemzettudata fogja lefektetni, amit csak országos összefogással, erős akarattal, nehéz és fáradságos munkával lehet elérni. A siker érdekében kezdeményezzen a Délmagyarország! Oláh Pál Koszorúk Olvasom a Délmagyart és egyetértek azzal a felháborodott s megbántódott asszonnyal, aki szerette és szereti az oroszokat és fáj, hogy a koszorúkat elvitték a sírokról. Minden ilyen kegyeletsértő dolog szomorú, mert nem emberhez méltó. Ilyenkor eszembe jut a mondás: hallgattassák meg a másik fél is. A magyar sírokról van szó. Én elsősorban a magyarokat szeretem és szeretek minden embert, akit anya szült. Nem szabadott volna egynek sem meghalni az értelmetlen háborúkban. Tatárhágón jártam 1943-ban. Ott a cseh megszállás alatt is megmaradtak a 1914-es háború magyar hősi hallottainak sírjai. Gondozták a csehek a 101 -es békéscsabai „Sárgarigók" (sárga parolinjuk miatt így nevezték őket) sírjait. A hegyoldalban még meg lehetett találni és látni az első háború hőseinek kőkeresztjeit. (Nem úgy gondozva, mint az olaszoknál; Doberdón. Jelenleg Kárpátalján, a Tatárhágón nincsenek sírok, se keresztek. A Dontól a Kárpátokig, sőt Sopronig gondozatlanok a második világháború sírjai, Oroszországban nincsenek magyar hősi sírok. Beásták tavasszal jeltelen gödörbe a doni halottainkat. Sehol nincs kereszt felettük. Amit a magyar katonák létesítettek temetőt, mind megsemmisítették a visszavonulásuk után. Novorosszirszban a meghalt hadifolyokat mély, hatalmas latrinákba tették be harmincasával és ott lettek leföldelve. A Kaukázusban a hegyoldalban kövekkel takarták be a fogságban legyengült halottainkat, jeltelenül maradtak a kőhalmok. Nem sorolom azt, ami nekem, magyarnak fáj. Túl hosszú volna. Kinek az fáj, hogy a Tanácsköztársaság szobrát letakarták, nekem az, hogy még ott van. Nem vagyunk egyformák, de lehet, ez a szerencse, azért maradtunk meg ezer éve már. T~R rosszkedvűek, komorak. Végigsétálnak a Belvároson, és sehol egy mosolygós arc, az emberek lehorgasztott fejjel járnak-kelnek... Bemennek egy üzletbe, az eladó arca szomorú, gondterhes. Ez náluk másképpen van, ott nem veszik jó néven, ha a dolgozó beviszi gondjait a munkahelyére. (Persze mondhatjuk: ők könnyebben beszélnek.) Ráadásul a külföldi gyakran unatkozik: „kétnapos városnak" nevezik Szegedet, ahol nem találnak vendégmarasztaló programot. Legfeljebb a jó idő tartja itt őket hosszabb időre, azt már nemigen tudják, hogy a környék is kínál kirándulóhelyeket: Fehér-tó, Ópusztaszer létezéséről nem tudósít elég fölhívó tábla, a vendégeknek szánt tájékoztató prospektus nem kerül mindenki kezébe. A „keletről" jötteknek viszont mindez Kánaán. Roskadozó polcok, nyugati autók, „világszínvonal." Az ízlések és pofonok esete... Országunknak meg kellene ragadnia az idegenforgalomban rejlő lehetőségeket - ezt már sokfelől hallottuk. De amíg a valóban pénzesnek számító külföldi ilyen emlékekkel távozik innen, ez bizony elég nehéz lesz... NY. P. A közelmúltban sokat emlegetett közvéleménykutatási eredmény szerint a magyar borúlátó fajta, nincs sok bizodalma a jövőben. Legalábbis így nyilatkoztak a megkérdezettek. De milyennek látnak bennünket a hazánkban járt külföldiek? Egy olyan szegedi szakember mondta el tapasztalatait, aki munkája révén mindennapos kapcsolatot tart a városunkba eljutó vendégekkel. A külföldiekből gyakran kikívánkozik a véleményük, és szívesen veszik, ha meghallgatják őket. Érdekes különbségek mutatkoznak az egyes nációk között. A németek talán a legigényesebbek: kellemetlen meglepetésként éri őket a sok szemét, piszok, rendetlenség, amitől még a Belváros sem mentes. Szélhordta papírdarabok, kartondobozokba gyűjtött, és a kukák mellé dobott hulladék, bűzlő konténerek... A folyóparton sem találnak felüdülést: a víz piszkos, gyakran még a szagát is érezni, a parton összetört üvegek, a sétány teleszórva szeméttel. Azért még hozzáteszik: pedig a város szép - lehetne... Ha autóban ülnek, bosszantónak találják a sokáig pirosan világító közlekedési lámpát, a kevés és poros parkolót. A főutakkal még elégedettek, de ha letérnek róluk, máris megváltozik a véleményük még akkor is, ha tudják, milyen gondokkal küszködik az ország. A külföldiek szemével Piszkos város, rosszkedvű emberek Nem maradnak el a németek gyan a pénzükért elvárható lenne. gadják a magyar állapotokat. Az hogy beosztották az olasz mögött az osztrákok sem: igényes- Az olaszok már megértőbbek, viszont gyorsan fölidegesíti a taljá- csoportot, ki mikor telefonálhat... ségük hasonló, és szóvá is teszik, bár követelményeiket ők sem adják nokat, ha nem tudnak haza telefo- Azt is mondják még a nyugatról ha valamit nem úgy kapnak, aho- alább - de valahogy jobban elfő- nálni. Előfordult - nem Szegeden jöttek, hogy a magyarok feltűnően „Ez a város akkor tiszta, amikor én akarom!" - mondotta volt hajdanában városunk egykori nagyhatalmú (no nem sündisznócskája, az csak a mesében létezett) vezetője a városgazdálkodási vállalat igazgatójának. Ezt úgy értette, hogy szubjektív megítélés kérdése, mikor minősíthető a közterületek állapota tisztának. „De nézzük azt is, mikor tiszta!" - tette hozzá a történethez Kovács Miklós, a VGV igazgatója a városfejlesztési bizottság legutóbbi ülésén. Mert a reggeli várostakarítás után még elmondható: tiszta az utca. Utána viszont jönnek a járókelők, városlakók és idelátogatók, és alaposan teleszórják az egészet. És aztán már csak Hofi Géza örökzöld utcaseprő dalát idézhetjük: „...az utca tiszta, tiszta kosz... bizony...!"