Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám

4 GAZDASÁG DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. Nov. 12. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol nemsokára üt az igazságtétel órája. És oda üt, ahova köll. Effelől nem lehet kétsége egyetlen belga polgárnak sem, hiszen rövid emberöltők alatt annyiszor ütött már, hogy az igazság sem tudja, perpillanat, fiú-e vagy lánv? De ütni, azt igen. Én sem bújkálhatok már sokáig. Harminc évig cinikusan meghúztam magam, mint a konszolidáció haszonélvezője, mint elvtelen együttműködő, mint tudatlan óvodás, hülye kisdobos, véres veteránok szavait áhítattal hallgató úttörő, és igen, ifjú és kommunista, majd egyetemista, arról nem is beszélve, hogy írástudó és közbeszélő, bár az igaz, s tudom, most éppen ez sem szolgálhat mentségemre: a Magyar Ifjúságnak egy sort sem írtam. Bár ezt is aljas indokból szabotáltam, a felhorgadó nemzeti érzés lovagjainak megvetése méltán sújthat le reám: én akkor sem adtam magam a nemzetihez, amikor az hőstett volt, én akkor sem adtam magam a nemzetihez, amikor az hőstett volt, s most sem, amikor az haladásunk egyik biztos záloga. Én nemzetietlen vagyok, kerékkötő, métely és hazaáruló. Be kell most már vallanom. És azt is, hogy ávós vagyok. Elévülhetetlenül én vagyok a kommunizmus mocska, a szocializmus szemete, az internacionalizmus fertője, a kollektívizmus marhabélyege, hiszen abban a kórházban születtem, Belgium fővárosában, amely kórház az AVH-é volt. És voltam olyan mocskos is, hogy életképtelenséget színleltem, mint maga a szervezet, amely a világra segített engem, hogy azután, már izmos, fiatal ávósként annál váratlanabbul és keményebben csaphassak le a nép ellenségeire. Most már bevallhatom, hogy éjszakánként zokogtam, miért nem kaphatok én is kék parolit vagy zöldet és gumibotot és vizes pincéket, ahol kedvemre kínozhatom a rendszer idült ellenségeit, hogy miért nem járhatok elfüggönyözött fekete autókban, amikor leszáll az est, hogy miért nem ronthatok be békés családokhoz, és tüntethetem el őket a föld színéről, ahogy tették ezt hatalmas elődeim a régi szép időkben. Hiszen én sem lehetek más, mint ők, ha anyám az ő ágyukon vajúdott, az ő műtőjükben feküdt félig bénán és magatehetetlenül, s ha az ő orvosuk vágott ki azután az anyaméhből. Ávós vagyok, ávósnak születtem. Följelentem most magam. Nem érdemlek kegyelmet. Hogy gúnyolódom? Hogy ál-vallomásommal azok malmára hajtom a vizet, akik valóban ütöttek, akik valóban gyilkoltak, akik valóban annyi idő alatt szívtak el egy cigarettát vagy faltak fól egy pártbanánt míg odalenn cafatokra téptek egy embert? Remélem az ő malmukra a pokolban hajtják a vizet. Remélem, hogy verejtékben fürödve ébrednek minden reggel. Remélem, hogy már megvakultak áldozataik mindent látó, örök tekintetétől, s nem bújhatnak el előlük sehová. Remélem, hogy bűnhődésükhöz a sors már régen tért nyitott. De nekem már csak ebben a reménykedésben lehet közöm az új igazságok új bajnokaihoz. Nekem és a többi harmincévesnek, akiknek nevében nem beszélhetek ugyan: nekünk igazán elévülhetetlenek ezek a bűnök. Mert, aki puszta létén kívül nem követett el semmit abból, ami mégis rajta van, ami letörölhetetlenül ott szárad a szempillái alatt, mi tudhatjuk igazán, hogy nincsen igazságtétel ezen a földön. Törvények vannak, meg ítéletek vannak, meg börtönök vannak és bitók. És áldozatok, akik most egymillió forintot érnek. És kórházban hagyott gyerekek, akik most nem émek semmit. És temetők vannak és gyásznapok. Ki merészel hivatkozni rájuk? És miféle ítéletet akarnak? Miféle ítéletet akartok? A szíveteket akarjátok emberi nyelvre fordítani? Azt akarjátok, hogy a hazugságokkal keveredjék ez a hang? Nem kellene a némaság kárhozatával sújtani inkább minden bűnös lelket? Hadd bolyongják csak kitaszítottan élők és halottak között, ott, ahol már senkijük és semmilyük nincs. Csak rettenetes életük és a félelem a valódi ítélettől. BALOG JÓZSEF A bel canto mestere: Benjamino Gigli Portréfilm készül korának legszebb hangú és legnépszerűbb olasz tenoristájáról, Benjamino Gigliről. Tavaly volt születésének centenáriuma, s már annak is harmincnégy éve múlt, hogy eltávozott közülünk. Mégis örömmel tölt el bennünket, ha hangja a rádióban nagy ritkán felcsendül. A budapesti Városi Színházban 1934. május 19-én megtartott fellépéséről Tóth Aladár így ír: „ennek az énekkultúrának legfőbb ereje, hogy kifinomultságában, előkelőségében is frissen, töretlenül lüktet minden ősi, népi erő... Nála a legtüneményesebb hanghatásokat sem érezzük rafináltnak... Olyan soknak érzi mindezt, amit szívében érez, hogy hatalmas, gazdag, kincses tenorjának nincs semmi 'hozzátennivalója', de annál több kifejeznivalója... A legmagasabbat mondanunk sem kell - Gigli ott éri el, ahol kultúrája összeölelkezik az olasz zenének hasonlóan magas kultúrájával." S ki is lehetne más a műsor vezetője, mint a fantasztikus mesélő, a csodálatos hangú tanítvány: Carelli Gábor. Milyen élmény volt hallgatni a rádióban színes történeteit a világ legjelentősebb énekeseiről, kollégáiról, pályatársairól, a MET-ról: a New York-i Metropolitan Operaházról! Ezzel a filmmel most régi vágya teljesül. Mesterének, életpályája segítőjének állíthat végre emléket. Hiszen élnek még a személyes ismerősök, barátok, a sikeres élet személyes tanúi. Megszólal a filmben Rina Gigli, a Mester lánya, akihez Carelli Gábort ötvenéves barátság fűzi. De él még Gigli gyermekkori pajtása is, akivel még a templomkórusban együtt énekelt. Az öregúr most kilencvenhét éves, s teljes szellemi frissességben emlékezik. Kamera elé állnak a nagy ívű pálya ismerősei, s láthatjuk mindazokat a helyszíneket, amelyek ezt a változatos és sikeres életet végigkísérték a szülői háztól a temetőig. Érdekessége még a filmnek az a sok-sok archív hang- és képfelvétel, melyek közül legizgalmasabbnak az első, az 1917-ben felhangzó koncerté ígérkezik. Carelli Gábor pedig nemcsak a műsor kezdeményezője, hanem, mint a helyszínek és rokonok-barátok személyes ismerője, a mesélő és a meséitető: műsorvezető riportere is. JÓZSA ÁGNES Fortuna hajója és a közművelődés Borús szombat reggel. Hatalmas, simára legyalult telek szélén állunk - vagy kétszázan - kezünkben gyertyát szorongatunk. Valaki a könnyeit törölgeti mellettem: „Ezt a házat én is építgettem... Fiatalságom legszebb éveit töltöttem itt.." Háromtagú zenekar húzza szépen, keservesen. Hallgatjuk a búcsúztatókat. Az alkalmi hangosítás csak foszlányokat hoz felénk: ,„..valamikor az ország második legnagyobb városa volt...",,„..arculata, kulturális élete összeomlott...", „...ezt az épületet nagyrészt az itt lakó munkások építették. Számtalan közösség otthona volt. Alig 30 éve épült..." Újpesten vagyunk, 1991 novemberében, azon az „édes grundon", amelyen a Dallos Ida Művelődési Ház állt még néhány héttel ezelőtt. Gazdája a Budaprint Tröszt 60 millióért adta el az épület és környéke telkét egy osztrák cégnek, s a buldózerek megindultak a művelődési ház ellen. Néhány éve még 3439 művelődési (közösségi, nép-, falu-)ház működött 3300 településünkön - mondotta Vadász János, a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára a Magyar Népművelők Egyesületének múlt hét végén rendezett vándorgyűlésén - ma alig 2600. (A város-falu arányokat tekintve tehát mintegy 1000 településen már egyáltalán nincs közösségi Adz.jMárpedig intézmények nélkül tevékenységek sem létezhetnek, és a közösségi élet tereinek fölszámolásával maga a civilizált társadalmi lét torzulhat el. A maradék intézménystruktúra ellen - ha nem is összehangolt, de párhuzamos - „támadást" indított a politika és a gazdaság. A rendszerváltás után felszínen maradt pártok többsége vagy nem foglalkozott programjában a közművelődés plebejus színtereivel, vagy olyan koncepciókat vázolt, melyekben nem, vagy alig akartak építkezni az eddigi intézménystruktúrára, szellemi bázisra, közösségekre. Pedig jól látható, hogy sem a civil, önszerveződő közösségek, sem a szépen bontakozó népfőiskolai mozgalom nem nélkülözheti a sok évtizede kiépült művelődési házak által biztosított szellemi-szervezési-technikai bázist, sőt célszerű azokat integránsán fölhasználni. (Ezt e sorok írója is tanúsíthatja négy szegedi egyesület direkt megalakítása tanulságaival.) A bajok igazi forrása azonban a „ számháború ", a közművelődés maradékelven történő finanszírozása, mely természetesen az előző állampárti rendszer „ vívmánya ", ám amely napjainkban is folytatódik, változatos harcmodorban és fegyvernemekben. A „kulturális fejkvóta" (remekül hangzik, nem?) jelenleg 100 Ft/állampolgáronként, s ebből a települések valamennyi közművelődési - könyvtár, mozi, múzeum, színház, helyenkénl művelődési ház intézményét kellene finanszírozni. így aztán egy hétezer lakosú majdnem-városra alig hétszázezer forint jutna évente. Hatnatós „rohamok" indultak e fejkvóta 500 forintra emelése érdekében, de semmiképpen sem ez a végső megoldás. (Azért megemlítjük: ez még feleannyi költségvetési többletet sem jelentene, mint amennyit a Pénzügyminisztérium, a miniszterelnöki hivatal és az országos hatáskörű kormányzati szervek fejlesztésére szán a kormány...) A Parlament kulturális bizottsága lényegében támogatja a fejkvótára vonatkozóakat az 1992-es költségvetés irányelveiben; ám az önkormányzatok máris két, egymásnak gyakorta ellentmondó törvény között vergődnek, az önkormányzati, ill. az önkormányzati hatásköri törvény között; a közművelődési intézmények fönntartása ugyanis csak az utóbbiban vált kőtelezővé. „A művelődési házak jövője: a vállalkozás!" hangzott el szuggesztíven néhány éve. Sajnos, ez már a jelen viszonyok között is illúzió, hiszen kínálati helyzetből csak a tőke - szellemi bázis - infrastruktúra szentháromságával lehet csodát tenni. (Tudjuk, ebből csak a középső létezik.) Emellett hajmeresztő helyzeteket teremt az egalizált adórendszer: az állami költségvetésből működő közművelődési intézmények - vállalkozási nyereségadót kötelesek fizetni bevételeik nagy része után... Ám ennek is rövidesen vége: jön az államháztartási törvény, amely ugyan továbbra sem mondja ki az állam finanszírozási kötelezettségeit, de minden bevételt elvon, s ezzel a maradék érdekeltség is megszűnik. „A számháborúnak" véget kell vetni, csak az intézmények jelen működéséből és a fölmérhető társadalmi igényekből fölépített funkcionális feladatrendszer lehet a kormányzat és a közművelődés tárgyalási alapja. Kell új közművelődési törvény is, amely rendezi végre a legalább öt szférában - civil társadalmi szerveződések, önkormányzati intézmények, egyházi intézmények, a pártok közművelődési tevékenysége, vállalkozások működő közösségi művelődés alapjait, viszonyát, perspektíváját. A Fortuna - üdülőhajó - talán célzatosan volt itt a vándorgyűlés? - ezen izgalmas vita közben csendesen úszott a Dunán. Igazából a vita is csendes volt, manapság szinte szokatlanul az: a súlyos gondok szélsőséges indulatok nélkül, s még mindig optimista kicsengéggel jelentek meg. Százötven türelmes, nyitott népművelő (vagy ez a szó már nincs?) próbálta menteni a menthetőt; s ugyanez a nyitottság jellemezte a szombati közgyűlést is, melyen újjáalakult a Magyar Népművelők Egyesülete, (az országos elnök: Földiák András, a Művelódéskutató Intézet munkatársa, s az egyik alelnök - Csongrád megyei küldöttségünk örömére - Kruzslicz Pál, a szentesi művelődési központ igazgatója lett), s a továbblépés és nyitás nagy ígéretével a Művelődési Egyesületek Szövetsége is. mely nemcsak a korábbi nagy egyesület időközben önállóvá vált tagszervezeteit - köztük a Csongrád Megyei Közművelődési Egyesületet - tömöríti majd, hanem számos más értékes társaságot is vár tagjai közé. A szövetség elnöke: Vitányi Iván, az Országos Közművelődési Központ főigazgatója (az ország „főnépművelője" - K. E.) lett. A krónikás pedig hazasietett. Néhány óra múlva megpillantotta művelődési házának ütött-kopott, de szeretett épületét. Közelebb érve látta, hogy a cégtábla sem változott tegnap óta. „A nyakazás ezúttal elmaradt!" - sóhajtotta megkönnyebbülten, s benyitott a kivilágított terembe. Újpesten, azon az „édes grundon", ekkor már rég nem égtek a gyertyák. Kiss ERNŐ " Sírfeliratok Az idősebb nemzedék tagjai közül bizonyára többen emlékeznek Jókai Mórnak A magyar nép élce című adomás könyvében összegyűjtött tréfás sírverseire. Közülük némelyik még ma is közszájon forog ilyen-amolyan változatban, mint példának okáért az „Itt nyugszik Sára asszony, no meg a férje is otthon", „Itt nyugszom én, olvasod te, olvasnám én, nyugodnál te", „...született Debrecenben, meghalt hasrágásban", és így tovább. Ezek azonban vagy a nagy magyar mesélő fantáziájának termékei, vagy kvaterkázás közben hallhatta a víg cimboráktól. Temetőinkben ugyanis humoros sírversek, úgynevezett „nevető fejfák" nincsenek. A magyar ember a halálból a temetőben nem csinál viccet. Ellenkezőleg: sírfelirataink komolyak, tragikus színezetűek, kifejezik a család, a hozzátartozók gyászát. Ünnepélyes stílusuk esetenként mesterkéltnek tűnik, a versek helyenként nehézkesek. Amin nem is szabad fennakadni, hiszen a fejfaírók, ahogyan például a szatmári Erdőháton nevezik, egyszerű falusi emberek, akik inkább értenek a fa- mint a versfaragáshoz. Egyébként az ő feladatuk a fejfa hagyományos díszítése, a szomorúfűz, a tulipán és más jelkép bevésése is. Sok helyütt a sírverset ABFRA betűrövidítéssel indítják, majd BP-vel végzik, ami „a boldog feltámadás reménye alatt", illetve a „béke poraira" rövidítése. Erdély magyarlakta vidékein gyakori a sírfeliratok lezáró R. I. P., azaz requiescat in pace (nyugodjék békében). Nem paraszti faragótól származik az a sírfelirat, amely az arácsi-balatonfüredi református temető egyik, színművészpót rejtő sírkeresztjén olvasható. Ám azért érdemes felidézni, mert stílusában beilleszkedik a falusi sírversek közé, és mutatja, hogy mennyire élt nálunk a városokban, a középosztály köreiben is ez a szokás: „Szilágyi Nina a reményvirág / a szellemdús színésznő s honleány / rövid szerep után/tavasz korán elhúnyva hervad/e föld sírporán./ Hű anya s a testvéri szeretet/és Thália sóhajt e sír felett/Élt 17 évet. Meghalt Aug. 5. 1859."^ Ha a fejfa anyaga az idők folyamán sok helyen meg is változott, és kőből, márványból, vasból állítanak mostanában emléket a családtagok halottaiknak, a sírversek modora és mondandója hagyományos maradt, amint ez például a Baranya megyei magyarszéki temetőben látható a közelmúltban készült egyik sírkövön: „...Honvéd-apja elment. / Árva család egén/Ifjú bqnyász-fia/ Volt a vigasz, remény: O is elment szegény!" DR. CSONKARÉTI KÁROLY A konzervatórium eseményei Ma, kedden este 7 órakor a Zeneművészeti Főiskola Rézfúvós együttesének hangversenye lesz, melyen Dukas, Bach, Susato, Grieg és Joplin műveit játszák. Felkészítő tanárok: Simon István és Siklósi Gábor. Ugyancsak a konzervatórium nagytermében lesz szerdán este 6 órakor a Szegedi Konzervatórium Vegyeskarának hangversenye, melyen a németországi Mariban tartandó estjük programját mutatják be. Vezényel Berényi Bogáta. Ugyanezen a napon este fél 8 órakor lesz intézet hangversenytermében a konzervatórium művésztanárainak Schubert estje. Közreműködik Masopust Péter, Sin Katalin és Bódás Péter. Jó? Rossz kiállítás? Vagy nem jó, de nem is rossz, ellenben utolsó. Egyelőre ennyit tudunk Szabó Gábor Egyetemista Op- vagy Pop-Art kiállításáról, s még annyit, hogy a Juhász Gyula Művelődési Házban nyitja meg Ménesi Atila (sic!) ma, kedden este 6 órakor. Jó Hír A fenti cím a színvonalas és már minden bizonnyal ismert bibliai folyóirat neve is egyben, melynek Kulturális hírek szerkesztője, dr. Reisinger János, irodalomtörténész szerdától minden második héten találkozik a Juhász Gyula Művelődési Központ dísztermében azokkal, akik kíváncsiak a Biblia jövendöléseire. Néhány téma az előadássorozatból: Miért torzítja el a hatalom az egyházat?; A végidő kereszténységének jellemzése; A hétpecsétes könyv felnyitása. Karvezetői továbbképzés A Csongrád Megyei Művelődési Központ az elmúlt hét végén karnagytovábbképző kurzust rendezett Szegeden, a megye általános és középiskolai kórusvezetői számára. A tanfolyam művészeti vezetője Mohainé Katanics Mária, Liszt-díjas karnagy, az ELTE énekkarának vezetője volt. A program témái között szerepel a gregorián dallamok és a parlando magyar népdal; Kodály egynemű kórusainak megszólaltatása és jellegzetes Kodály-zárlatok problematikája. A kétnapos tanfolyamon mintegy negyven karvezető vett Hegedűs Géza és a Larusse részt, a tanfolyam a jövő év ' tavaszán folytatódik. Zorán Miféle műfaj az élet? Talán a dolgokból, amikből áll, talán azokból valami elgondolható. Vagy mégse. Ezt nem Zorán találta ki, annak ellenére szerdán este 7 órakor az ifjúsági házban „Az élet dolgai" című nagylemezéről hallhatják az új, a korábbiakról a legsikeresebb számokat, mintegy lemezbemutatóként. A műsorban közreműködik Csurgay Attila dobon, Dandó Péter basszusgitáron, Marshalkó Péter gitáron, Oláh Aladár billentyűkön, Horváth Júlia, Keviczky Kata és Király Éva énekel. Zorán vendége Gerendás Péter lesz. A Larousse Enciklopédia Bizonyára látták már a televízióban azt a reklámot, amelyben Hegedűs Géza, polihisztor író az Akadémiai Kiadó újdonságát, a világhírű, francia enciklopédia magyar változatát ajánlja. A több mint ezeroldalas első kötet, páratlanul szép erdeti képanyaga gyönyörködtet és eligazít. Á könyv a világ számos országában nagy sikert aratott már. A magyar változat második kötete '92-be, a harmadik '93-ban jelenik meg.