Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. Nov. 9. Szentpétervár ünnep táján így akarta, s ettől fogva egy héten át innen indulok útnak. Többnyire gyalog. El a Kazanyi székesegyház épülete előtt, balra a Nyevszkijen. Az utcán ötmilliós emberáradat, a proszpekten a szocialista szabvány viseltes járművei. Kevés a különbség. A magán- és közjárművek nagy része selejtezésre vár. Az úton integető, szabad kocsira váró emberek. A taxi oda és annyiért visz, ahova és amennyiért a sofőr akarja. A külföldit csakúgy megvágják, mint itthon. Előfordul, hogy az átlagfizetés háromszorosát is megkérik egy útért. De még így is kapósak. A város most a löbbnevűség korát éli. Könnyű eltévedni. Január l-jétől azonban e téren is beköszönt a monotónia. Nagyobb távolságra vendéglátóm, a TYJUZ (Tyeátr Junih Zrityelej) igazgatójának hadviselt Ladáján utazunk. A kocsi jobb lámpáját kiverték, újra remény nincs. Legalább tízéves, de még így is nagy becsben van. Rejtett, barkácsolt elhárítórendszer védi. Belül az egyik drótkavalkád a milicija érzékelő berendezéshez visz, az ülés alatt a hivatali táska rejlik. Benzint 45 kopekért kap. Ablaktörlőjét minden megállónál zsebreteszi a tulaj. Szóval balra a Nyevszkijen. Kétoldalt két könyvesbolt a volt szocialista tábor könyvei számára. Az egyiknek MIR a neve. Egymás mellé került benne a magyar és a román polc, de van kubai, bolgár, vietnami és német könyv is. Bennünket Hernádi, Katona, Kolozsvári, Szabó Magda, Babits képvisel. A művészeti könyvesbolt útikönyvei között ott vannak a magyarok is, meg az új szabadáras oroszok. Fél, harmadfizetésért. S van itt idős ember, magacsinálta szemüvegszárral, órát. sakkot kínáló seftelő. Nem messze az Admiralitás. Körülötte ma is nagy a katonai forgalom. Aztán a Dvorcovaja Plosagy, háttérben a Téli Palota Ermitázzsá szelídült épülete. A téren sokszínű tömeg, egy rezesbanda a Yesterday-t fújja, az Alckszandrovszkaja Kolonna csúcsát maszekok cifrázzák. Általános iskolásoknak tanítónő magyaráz, s választ váró kérdésünkre, hogy mit tudnak a gyerekek a Téli Palotáról, hallgatás, magyarázkodás a válasz. Még csak tízévesek. Az Ermitázs öröm és csalódás. Fele élvezet, dupla áron külföldieknek. Úgy, hogy később már a Ruszkij Muzéj meg sem lep. Scsedrin, Orlovszkij, Brjullov, Ajvazozvszkij, nos és a Hajóvontatók látványa elkápráztat. A 20. századi avantgárdot - Malevics, Kandinszkij, Mark Chagall - azonban hiába keresem. Bezárták. A teremőr szerint bizonytalan időre. A változások miatt, még májusban. Ragyogtak a Nyikolszkij székesegyház aranyai, kint koldultak koldusai, bent esküvőre gyűlt a nép. Új forma minden tartalom nélkül jegyzi meg kísérőm. Tolongtak az Iszakijevszkij szobor előtt, dollárért vártak jegyre a csodálatos Kirov-színházban, s szabadon nézhetted a Bronzlovast, az egyetemet, a Névát, a tengert, e Pétertói való város minden szépségét, amit a múlt el nem koptatott, a jelen el nem rondított. Észak Velencéje fényeit vesztve is nagy szellemről tanúskodik. A Néva partján, távol történelmi helyétől áll erejét vesztve az Auróra. Elhalkult a jel is, amit adott. Igaz, még matróz strázsál előtte, de körülötte ajándékárusok kelletik Jelcin, Gorbacsov fejű matrjoskájukat borsos áron, fedélzetén einmark kiáltással jelvényt kínál egy gyerek, kabinjában dollárért matrózsapkát. mást. Termeiben patikatisztaság, kíváncsi tömeg, tatján az ágyú, mintha a sarló-kalapácsos vörös zászlóra lőne. Borzongató. Csoda. Mese és valóság. Előttem az Auróra történelmi emléktárggyá szürkülten, a kirándulók kényekedvére. Miként Cárszkoje szelő (Puskin), a Jekatyerinyszkij dvorec, csakhogy azok 200 évesen is vonzóak és élnek. Asszonybrigád festi díszesre falait, a bejárat előtt az orosz kutúráért játszik az egyenruhás zenekar, gyűjt egy hatévesforma kisgyerek. Majdnem idilli. Nem úgy, mint a Nyevszkijen jobbfelé haladva. A körülzárt épület kerítésein felhívások, táblák, tacepaók, előtte mindenkor sűrű tömeg. A lapok mindent megírnak. Most azt A gép, ahogy az utaskísérő közli, Leningrádban landol, hideg esti szürkületben. Pétervár! - mondja mellettem két magyar útitársam közül az egyik, amint belépünk a Mezsdunarodnij Aeroport épületébe, s rögtön figyelmeztet: jó, ha rendben van meghívólevelem, elkészítem a vámnyilatkozatot, s beírom, hogy van valutám. így teszek. Háromnegyed óra várakozás után egy megfáradt hivatali Volga porlepte padján találom magam. Leendő szállásom a Hercenről elnevezett egyetem nemzetközi kollégiuma, a Plehanov 6. felé hajtunk. Vendéglátóim barátságosak, ám szokatlanul feszengenek. - Bár a szállás nyugati diákok számára fenntartott, nem biztos, hogy tetszeni fog - mondják. Nézzem meg, de nyugodtan válasszam a Moszkva Szállót, amit nagy nehezen napi 400 dollárért foglalt számomra vendéglótóm. A Plehanov 6-ban az ajtó félig nyitott, s állandóan hátba vág. A hallban sokszínű társaság szőke-piros, illatos gyezsurnaják, félszemű csillárok. Följebb az emeleten fogy a fény, a hő, kopik a lépcső, a fal, hull a vakolat, porlik a parkett, szürkül az ajtó, csillan a kilincs, kattan a zár. Befogad a lak. Appartman ottaniul. Két ágy, kopott asztal, szék, lakkozott szekrény, porhatnám tükörasztal, fürdőszoba, csellent mosdókagyló, roggyant kád, önfolyó vécé, s állandó hideg víz. Az ágynemű tiszta, még rajta az árcédula, s mindemellett a padlót is felvikszolták. Láthatóan készültek. A falban vezetékes rádió dugasza, s még éjjeli lámpát is hoztak, egyenesen a színházigazgató szobájából. Döntöttem. Itt maradok. A földszinten sztalovaja, az emeleten konyak-klub, a kiváltságosoknak. Ötven gramm tizenegy rubelért, esetleg valutáért műanyag vagy vizespohárban. Tíz dollárért francia bort is kínálnak az elkülönítettben. Előbb azonban bejelentkezem. A taksa 6 dollár, másfél rubel, amit regisztrációs költség címén három takarítónő jelenlétében unottan vesz át a peresztrojkás plakát előtt ülő hölgy. ígéri, két nap múlva visszakapom a passzportot, s hozzáteszi, ha a milicija is így akarja. taglalják, nem Lenin alapította a Pravdát, s bejelentik, universitas lesz a Szmolnij. De mi lesz a boltokkal? Azok jobbára üresek, vagy tömegárut kínálnak jegyre. A 300-350 rubel átlagfizetésű emberek órákat állnak sorba húsért, lisztért, tejért, szappanért, cigarettáért, egyszóval mindenért. Még a háborús hősök is, csak ők más sorba, más boltba. Naponként rendületlenül. A fogyó Lenin-emlékművek helyett, maguk szoborrá merevedve, tehetetlenül. Élik életüket... Értelmiségiek És még hogyan? Leginkább tőlük tudhatjuk meg. Ha megismerkedünk. De már a megszólítással baj van. A továris alig illik a számba most, pedig tudom, több jelentése van, s tapasztalom, sokan használják. Emellett mondják a goszpogyin-goszpodka, muzscsina-zsenscsina, grazsdanyin-grazsdanka-t is. Sót hallható a madam és a möszjó is. De mint mondják, a tömegek a kifejezésekkel, emberi kapcsolataikkal sincsenek harmóniában. Abban a vadságban, melyben nem is oly rég egymást jelentgették föl, bizalmas közeledés nem alakulhat ki. Nem tudják, mi a tapintat, nem tudják, hogy élhetnének jobban. Hogy jobban is élhetnének. Ez egy őrült élet - mondja ismerősöm. Az emberek elvesznek hétköznapi problémájukban, csupán a kisebbség van felkészülve lelkileg is. A többség nincs. Az értelmiség meg...? Majd meglátod, találkozol velük... Jurij, a rendező Késő éjjel van, amikor Jurij, a szabadúszó rendező Svédországból hozott kocsijába beszállunk. Új, éppen remont alatt lévő 70 négyzetméteres lakását akarja megmutatni. Felesége dramaturg, most éppen kórházban, a lánya egyetemista. A szűk lépcsőházban alig fény, az ajtók névtelenek, de a ház tiszta. Jurijnál teljes a káosz. Mégis örömmel mutatja magaformálta birodalmát, mellyel a kiváltságosok közé tartozik. A dolgozószoba hangulatát festmények, könyvek, s egy 18. századi ikon adja. - A pangás évtizedeiben egyszerű és világos volt az értelmiségi pozíció. Volt mi ellen küzdeni, volt megélhetés. Most szabadság van, s prakticizmus. És anarchia. Az értelmiségnek is sok a bűne. A tömegek sorsát nem lehet rájuk bízni. A népnek meg halvány sejtelme sincs, mit is kéne csinálni. Az orosz értelmiségnek - ha egyáltalán maradt még ilyen - egyetlen útja van. Individualista pozíciót kell elfoglalnia. Megőrizni magát. S óvatosnak lenni. Állandóan kérdezni, magát magával mérni, csendben, észrevétlen, önállóan. Az ember így is elveszettnek érzi magát. Én mindenesetre egy időre kiszálltam, otthagytam a színházat. Megcsinálom a házam... Emil, a festő A Zagorodszkij proszpekten hepehupás úton haladunk az éjszakában. A Pjannij ugolok (részeg sarok), ahol kabát alól, táskából mindig kapható ital, most sem üres. S ha itt nincs szerencséd, elmehetsz a székesegyház elé, biztos megkérdezik, mit innál. Emilhez mindenesetre nem mentünk üres kézzel. A lepusztult bérház nyitott, kettős udvarán szemét és mocsok, a sötétség átláthatatlan. Villany egy szál se. Az égőket ellopták. Egyedül bemenni nem tanácsos. Tapogatva haladunk előre s tanácstalanul. Lámpánk nincs. Gyufát gyújtunk. Végre egy ajtó. Alig látható fehér krétával ráírva: Meg akarok halni. A meredek lépcsőkön egymást segítve haladunk fölfelé. Akár egy viharvert, pókhálós padlásra. A rozzant ablakon kiszűrődik a fény. Egy szakállas, feketehajú ember nyit ajtót, s üdvözöl barátságosan. Kicsiny padláslakása a háromtagú család számára igen-igen szűkös. Nemhogy nyolc főre. Pedig minden négyzetcentije kihasznált, minden tárgy fontos. Csak az varrf amit az Amerikából éppen visszatért zsidó család legfontosabbnak tart, ereklyeként őriz. Az asztalon kistányérban saláta, felvágott, tea, s a magunkkal vitt házipálinka, amit éjfél után templomtéri vodka meg vörösbor egészít ki. Érkezését hangos segélykiáltás kíséri. A nőt, aki hozta, az udvaron megtámadták. - Januárban Svédországban, később Amerikában - Washingtonban - állítottam ki. Képeimet mindenféle megvesztegetés láncolatán tudtam csak kivinni. Pedig ez az egyszerűbb. Ha valamit akarsz, köteles vagy bűnözni. A bürokrácia rákényszerít még most is. Amerikában jól megvoltam, magammal vittem a családom is, bár végleg kinnmaradni nem akartam. Pedig itteni körülményeink!... A puccsra jöttem haza. Hál Istennek, hogy volt. Legalább egy darabig szabadabbnak éreztük magunkat. Bár én korábban is megtettem mindent, amit elterveztem. A helyzet most igen ellentmondásos, mondhatnám úgy is, kaotikus. Az emberek lehangoltak, pesszimisták. Vártak valamit. Egyik napról a másikra, s úgy érzik, nem történt semmi. Nem veszik észre, fenn kozmikus dolgok történnek, lenn pedig minden mozdulatlan. Legszomorúbb a fiatalok helyzete. A mának élnek, nem látják a jövőt, a célt. Nagyon ellentmondásos, fájdalmas élet ez. A négy geológus Velük a véletlen hozott össze, a kollégium nyugatiaknak fenntartott klubjában. Két középkorú és két fiatalabb férfi. Egyetemi tanárok, geológuskutatók. Nevükre nem emlékszem, arcukra, öltözetükre igen. - Afganisztánba akartam menni, de nem sikerült. Ezután fogadtam el az amerikai kiküldetést. Az USA-ban jól éreztem magam. Harminckét helyen jártam, sokat láttam, dolgoztam, rengeteg kapcsolatot teremtettem. 21 ezer dollárt költöttek rám. Mindenképp megérte. Itthon? Peresztrojka ide, puccs oda, az embereknek nem keli a demokrácia... - vallja az egyik negyvenes. - Prágát csak Prág-nak mondják, annyi ott a német. Csehszlovákiát teljesen elözönlötték. Magyarországon meg csak osztrák szót hallani. Ez kellett nektek? Jól megháláltok nekünk, hogy eltartottunk benneteket. Pedig a kis népekkel mi mindig jól bántunk. A manysikat is meg a chantikat is behoztuk ide az egyetemre. Mi lett volna Csehszlovákiával is 1968-ban? Én igen is helyeseltem a bevonulást. Hogy miért? Mert mindenki azt mondta: - Be kell vonulni. Akkor ránk néztek. Kelet-Európában mi voltunk az amerikaiak. Nem úgy, mint most. Most mi vagyunk Kelet-Európa a SZU-ban... - mondja a másik, a kifényesedett öltönyű, villogó tekintetű, a volt komszomol titkár. S aztán mindkettő elmegy. Ekkor szólal meg a két fiatal. - Ami a manysikat, chantikat illeti, hazudtak egymás előtt. Utána lehet nézni. Ezt az egyetemesdit csak kirakatból csinálták. Az otthonmaradottak meg akár el is pusztulhatnak - vall a sötét hajú. Majd a vékony arcú, szőke kissé rezignáltán hozzáteszi: - Mi az intelligencia sorsa, feladata? Emigrálni kell! Mihamarabb...! Szása, a direktor A TYJUZ - a pétervári ifjúsági színház direktora a 6-18 éves korosztály ellátásáért felel. 250 tagú társulata évi 350 előadást tart, átlag ezer nézőnek. - Keressük a helyünket - mondja. Ebben a világban a színház szerepe megváltozott. Leértékelődött, társadalmi presztízse csökkent, másodrangúvá vált, olyan, ami nem fontos. Alkotói szabadság van, pénz nincs. A színházművészetben mindez ellentétes hatást váltott ki. A színházi szándékok a piac törvényeivel összeegyeztethetetlenek. A jegy két rubel nálunk, mégis csökken a nézőszám. Művészeink 300-400 rubeles fizetése, alig elég a megélhetésre. Elkeseredettek. A peresztrojka sokat adott, a társadalom elvileg egyetért, hogy fontos a kultúra, de többet nem tesz. Mit kéne csinálni? A kialakuló piacgazdaságban megvédeni a kultúrahordozó réteget a káros hatásoktól. Kevesen vannak, de nélkülük a jövő nemzedék példakép nélkül marad. A színházakban pedig visszatérni a tiszta, politikamentes, klasszikus formákhoz. Amire meg a közönség nincs felkészülve. Ez egy ördögi kör, amin az se változtat, hogy a Kirovot esténként 15 dollárért tömegesen látogatják a nyugatiak. Nálunk kenyeret kell adni a népnek. Az éhínség elkerülése az aktuális cél... Lárja, a filológus Kiadói szerkesztő. Számos barátja van művész- és tudóskörökből. Társaságába beletartozik a progresszív történészcsoport is. Férje kitűnő sebész. Meghívna hozzájuk, de sajnos nem tud. Épp remont van. - Csak szomorú gondolatokat tudok mondani. Az emberek örültek a puccs után, vártak, reméltek. Ám minden maradt a régiben. A peresztrojka? Csak lózung. A gyakorlatban semmi. Demokrácia? Nincs! Igaz, bár a népnek nincs is pontos fogalma róla. Demokratikus erők, program? Ki-ki maga értelmezése szerint. Az értelmiség nem egységes. Nem alkot frontot. Az iskola, az oktatás a régi. A társadalomtudományoké egyenesen borzalmas. Csak nagyon szűk csoportok vannak és fiktív intelligencia. Ami van is, csak magának él, képtelen arra, hogy egységesüljön. S ezen az európai segítség sem változtat semmit. Csak konzerválja az állapotokat. Legfeljebb egyszer jóllakunk, kevesebbet állunk sorba. Ilyenek ma is vannak, a veteránok, a blokádosok. De, mint ahogy apám mondja: - Mit jelent nekem a táplálékban gazdag étkezés, ha unokáim nem élnek jól. A fiatalok... Akiknek sem célja, sem perspektívája nincs, nem akarják látni, mi lesz holnap. Nekünk cár kell. Imperátor. Ahogy azt megszoktuk. Ahogy az utóbbi 70 év teljesen lealacsonyított, megalázott bennünket, ahogy teljes önbecsülésünket elvesztettük, úgy csak rab népek élnek, akiknek diktatúra kell. S nálunk mindig diktatúra lesz. Monahov, a rektorhelyettes A Hercen Pedagógiai Főiskolát 1918-ban alapították. Azzal a szándékkal is, hogy ablakot nyitnak a világra. Kü lföldiek mindig voltak itt. 1944-ben a jugoszlávok kezdték, aztán jöttek a többiek a szocialista országokból. Többnyire leendő orosz tanárok. Később továbbképzéseket, nyelvi táborokat szerveztek felnőtteknek, gyerekeknek, köztük magyaroknak is. - 1980-ban megkezdtük a nyitást nyugatra is. Igaz, kezdetben a kaliforniai rektor jelentkezésére az egyetem vezetése reagálni sem mert. Aztán minden megváltozott. 1987-ben Logan amerikai professzor egyenesen Gorbacsovnak írt, aki fogadta is őket. Velük indult a nyugatiak képzése. Most 54 országból vannak hallgatók, legtöbben Amerikából. Évente mintegy 3000. De jönnek máshonnan is. Anglia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Németország, a legérdeklődóbbek közé tartozik. A keletiek száma viszont szinte teljesen lecsökkent. így a magyaroké is. Nincs rá pénz, mondják, véleményem szerint azonban nem tartják fontosnak. Mi másként gondoljuk. Igen fontos, hogy legyenek kapcsolataink Kelet-Európában is. Örömmel kapcsolódnánk a Magyarországon most szerveződő universitásokhoz is. Annál is inkább, mert sokkal egyszerűbb a tanároknak odautazni, mint a diákoknak, meg olcsóbb is. Hallom, Szegeden is szerveződik az universitas. Szeretnénk ebbe valamilyen módon bekapcsolódni. S hallom, hogy egy régi szovjet laktanya helyén alakulna meg az együttes. Ez szimbolikusan is fontos volna. Bekapcsolódásunkkal nemcsak képletesen, de valósan is megtörténne, hogy a gyilkos fegyverek helyét el- y foglalná az ember leghatalmasabb fegy- * vere, a tudomány... A főkonzul A feladat nyilván más, mint korábban volt. Annál is inkább, mert vannak, akik itt azt mondogatják, elfordultunk az oroszoktól. Én azt mondom, mások felé is tekintünk. A konzulátus nemcsak a magyar polgárok érdekvédelmével foglalkozik, hanem a kapcsolatok továbbfejlesztésével is - tájékoztat a Szegeden jól ismert Varga István főkonzul. Ez a legnehezebb most. Különösen, hogy a fene nagy barátságunk annak idején tele volt formasággal. Ha mérce volna, sok mindent nem tudna mérni munkánkból. Mégis nagyon büszke voltam, hogy a balti államoknak én vihettem meg kormányunk függetlenségüket elismerő üzenetét. Akkor, amikor még álltak a tankcsapdák, s az utolsó halott vére a parlament előtt piroslott. A diplomaták között én voltam az első. Oroszországban most nagyon nehéz a helyzet, a demokratikus erők is hiányoznak, s minden baj egyszerre tetőz, a néppel már itt sem bánhat a hatalom kénye-kedve szerint. S ez mindenképp a peresztrojka érdeme. Aminek örülnünk kell. Még ha nincs is már közös ünnepünk. HANTOS N. LÁSZLÓ