Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

Márai Sándor és Szeged 0 A mai szegedi - tehát a hely szem­pontjából is értelmező - irodalmi ha­gyománytudatban Márai Sándor (1900­1989) nincs jelen. A legjobb szegedi kutatók sem tartják számon a várossal való egykori kapcsolatát. Pedig volt ilyen szál az író életében, Márai járt Szegeden, csak személye emigrációba vonulása miatt utóbb itthon sokáig nem volt „sza­lonképes", s így nem illett bele a helyi hagyományba sem - jóllehet írói mun­kássága értékeit az irodalom értői itt is mindig számon tartották. Látszólag persze az ilyen, helyi néző­pontú irodalmi hagyomány provinciális színezetű. S kétségtelen, a kultúra érté­keinek a lokális felől való értelmezése könnyen megmosolyogtatóvá válhat. Egy-egy jeles író, kiemelkedő szemé­lyiség alkalmi Szegedre látogatása, időleges városhoz kötődése ugyanis leg­följebb csak színezi a város kulturális életét. Ugyanakkor azonban az sem tagadható, ezek az alkalmi kapcsolódások a helybéliek számára mindenkor kihívást, ösztönzést, mozgásban hozó impulzust; mintát és mércét jelenthetnek. Ráirá­nyítják, ráirányíthatják valami másra, valami újra a helybéliek figyelmét. Ez elmondható Márai Sándor idelátogatá­sáról is, noha az író és a város kapcsolata kétségkívül alkalmi és epizodikus volt. 0 Először - s alighanem egyben utoljára is - Márai Sándor 1935-ben járt Sze­geden. Akkor már ismert s elismert írónak számított. Életkora szerint ugyan még fiatalember volt, mindössze 35 éves, de jó néhány kötet könyv és sok száz cikk és tárca állott mögötte. Túl volt már első hosszabb külföldi tartózkodásain, német­országi (1919-1923), majd párizsi (1923­1928) évein. S megírta már mindmáig legjelentősebbnek tartott művét, az Egy polgár vallomásait (1934), amely egy­szerre önéletrajz, magasrendű tényiroda­lom, és a szó legszorosabb értelmében vett irodalom: művészileg megformált, esztétikai érvényességű alakított szöveg, regény. Ám ami még időben és teljesít­ményben előtte volt, az is több életműre elegendő lett volna mások számára. Már valaki volt tehát a magyar szellemi életben, de még nem önmaga szobra, nem élő klasszikus. Sokat lehetett várni tőle. Neve viszont már ekkor is teljesen össze­forrt a „magyar polgárral", aki e lét ellehetetlenülésének tudatával, de e lét vonzásában megmaradva él. Szegedre így, mint egy határozott arcélű jelentós alkotó érkezett. Előbb csak mintegy beharangozásképpen, képletesen, egy interjú alanyaként. A Délmagyarország 1935. április 25-i száma közölte Vér György (1904-1943) vele folytatott beszélgetését. Ez az inter­jú, mely még „húsvét előtt" Budapesten készült, erőteljes, figyelemfelhívó cím­mel jelent meg: „Az író ott áll a kor barrikádjain, de a fegyverszünet óráiban kámzsás baráttá alakul át." Az alcím pedig további részleteket harangozott be: „Márai Sándor az új író feladatairól, küzdelmeiről, a láthatatlan cenzúráról és a siker pillanatairól." Majd egy újabb alcímben újra az írót idézte a Délmagyar­ország munkatársa: „Soha többé nem írok életrajzot, megpróbálok író lenni..." A beszélgetés maga persze a kor tech­nikai adottságainak és szokásainak megfelelően csak az interjúvoló újságíró lejegyzésében maradt ránk. Csak hozzá­vetőleges pontossággal tájékoztat tehát Márai szavairól, de Vér György kísé­rőszövege legalább a külső körülmé­nyekről is informál: „Egy pohár vermuth mellett beszélgetünk - írja Vér -, Budán, a Vérmező sarkán, biedermeyer székeken, egy ápolt és finom lakásban, ahol az író lakik. Szavaival szeretném hallani szempontjait. A sarokszobában könyvso­rok alatt súlyos tölgyfaasztal írói mére­tekkel, de finoman és rendben. Sehol a színpadi bohémia, - jóleső rend, finom ízlés, gondos harmónia - és archaikus bútorok egy modern író otthonában. Napfény az ablakokban és egy elmúlt kor meleg lakásművészete székeken, asztalo­kon, porcelánokon. Az író (. ..) a csöndet keresi, és a budai csöndhöz ezek a meg­hitt régi bútorok illenek... Ahol melegen és meghitten lehet írni a komák, - a kor­nak, amely nyugtalan, amely keserű sze­mérmet kényszerít, a kornak, amely nem enged fiatalnak lenni..." Az interjú „körítéséből" az is kiderül, Vér György jelentős írót látott és láttatott Máraiban. „A háború utáni új magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb, legegyénibb és legművészibb egyénisége" - írta róla. „Nincs olyan jelenség, emberi szenvedés, átalakulás, kétség, őrlődés, virradás, kis összeomlás és nagy megsemmisülés, amit mélyebben, fájóbban, dokumentálóbban átérezne háború utáni fiatal író, mint Márai Sándor, aki valóban a kor írója; egy szenvedő korszak tiszta művésze". Az interjúban Vér elsősorban az író feladatairól faggatta Márait, s a válaszok közül is elsősorban az erre adottak az ér­dekesek. Érdekes, s nagyon jellemző, hogy Márai elfogadta a kor kihívásait, de nagyon tudatosan és világos szempontok szerint védte az irodalom autonómiáját is. A „szociális feladatokat - mondta - (az írónak) szolgálnia kell, sajtóban, politiká­ban és máshol, de az irodalomban ma­radjon meg az irodalom keretei között." „Az író Európa szerte katakomba életre rendezkedett be ugyanakkor, amikor meg kell látnia korának küzdelmeit. Az iro­dalom anyaga a nyelv és a nyelv ­elsőrendű problémája az írónak - nem bírja el a jelszavak uzsoráját. Ebben a kettős szerepkörben nehéz az író helyzete. Ott kell, hogy álljon a kor barrikádjain, de a fegyverszünet óráiban - kámzsás baráttá alakul át." Szava ugyanakkor vágott a „népies irodalom" felé; a népi írók szerepfölfogását láthatóan nem tudta elfogadni. Az interjú egésze természete­sen más kérdésekre is kiterjedt, Márai beszélt például az írói sikerről, a magyar irodalom iránti külföldi érdeklődésről, a regény megújulásáról s az író benső cenzúrájáról is. Honnan ismerte Vér György Márait? ­nem tudjuk, miként azt sem, mi adta a beszélgetés apropóját. De valószínű, hogy nem a puszta véletlen vezette a szegedi újságírót Budára. A későbbi fejlemények arra engednek következtetni, Vér György tulajdonképpen Márai közelgő szegedi szereplését készítette elő. Ez elé harangozott az interjú is, jóllehet erről a beszélgetésben nincs utalás. 0 Márai szegedi nyilvános szereplésére 1935. május 4-én került sor. A Délma­gyarország május 3-án adta hírül, hogy „Márai Sándor szombaton", azaz 4-én Szegedre érkezik, s este fél kilenckor a Tisza Szállóban irodalmi esten lép föl. Az újság szerint - a kommünikét föltehetően Vér György fogalmazta - az „előadás iránt általános érdeklődés nyilvánult meg, mert az író ez alkalommal szerepel először a szegedi nyilvánosság előtt és vallomásainak egy olyan részletét adja elő, amely témájának különlegességénél fogva - nyomtatásban nem jelenik meg. Márai előadása kétségtelenül az idei szezon egyik legérdekesebb eseménye lesz." Ekkor, Márai társaságában Sze­gedre várták Pünkösti Andort (1892­1944) is, akinek akkoriban volt egy kü lönösen sikeres rendezése a Nemzeti Színházban, valamint Szántó Erzsébet fiatal operaénekesnőt, akit Kollár Pál volt hivatva zongorán kísérni. A negyediki újság azonban, jellemző módon, már egyedül csak Márai nevével reklámozta a tervezett rendezvényt. Az esetről, amelyet május 4-én rendben meg is tartottak, Lengyel Vilma (1893-1983) l.v. szignójú beszámolója (Irodalmi est) tudósít. Ebből az írásból tudjuk, az est műsorvezetője a korábbi interjúvoló, Vér György volt, akinek „poétikus konferansza" vezette be a programot. Ót elsőként Márai követte; róla ezt írta az újságírónő: „Márai Sándor ült ma a pódiumon, részleteket olvasott fel egyik készülő regényéből. Csendes és halk szavakat mondott, finom és előkelő gondolatokat. Mélyen megdöb­bent a hallgatóság az egyszerűség, közvetlenség lenyűgöző varázsától. Márai Sándor lírájában magukra ismertek az emberek; amit titkolva, elrejtve takargat­nak egymás és önmaguk előtt, megeleve­nedve szállt ki a vallomásokból, szimbó­lum lett az örökké visszatérő érzésekben." S Márai kapcsán írta le cikke tűnődő nyitányát is: „Mindig különös varázsa van annak, ha írók elefántcsonttornyuk­ból kilépnek, felveszik szmokingjukat, hozzáhasonulnak millió más emberhez, fellépnek a pódiumra és - vallomást tesz­nek. Beletekintünk egy lélek rejtelmeibe, mely rokonságot tart fenn teremtő erők­kel, érezzük az író vallomásai nyomán, mint halkul el az ember hangja, az emberé, aki akarva, nem akarva egy felső hatalom, egy kényszerítő, egy vallató foglya." Lengyel Vilma ezt a metamor­fózist érzékelte Márai megnyilatkozásai­ban: „Felejthetetlen perceket éltünk át, költő állt szemben velünk és hallottuk vallomásait." A pódiumon Márait Pünkösti Andor követte, aki arról olvasott föl, „hogy illeszkedik a mese a valósághoz, a csoda az élethez és humorral, bölcsességgel, az író szellemes meglátásaival boncolgatta a feltett kérdést." Az est keretében, való­színűleg az írói produkciók közfttt, átkötésként a két író mellett Szántó Erzsébet is föllépett, aki - a terveknek megfelelően - Kollár Pál zongorakísérete mellett énekelt. Róla a kitűnő zenei ízlésű és képzettségű Lengyel Vilma azt írta, hogy „tüneményes hangja, drámai árnyalású szopránja" van, s hangja az induló Németh Máriáéra emlékeztet. Az Aidából, a Parasztbecsületből és a Bűvös vadászból énekelt áriákat. Egészében, amennyire a tudósításból kivehető, stílusos és színvonalas irodalmi est volt ez; Márai nívós, de az ő jelentőségét mégis arányosan kiemelő körítést kapott. Az est fókuszában kétségkívül ő állott, az ő estje volt ez. 0 E május este Márai hallgatóságában valószínűleg ott ült a szegedi egyetem költő-professszora, Sík Sándor (1889— 1963) is. Erről, lehetséges találkozásukról ugyan semmi konkrétumot nem tudunk, de az bizonyos. Sík becsülte Márait. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadásában megjelent „szavalókórusát", az Adventet (1935) mindenesetre elküldte neki. Márai ezt rövid levélben köszönte meg: Budapest 1935 október 15. Mélyen tisztelt Uram köszönöm, hogy szíves volt elküldeni „Advent" c. szavalókórusát. őszinte gyönyörűséggel olvastam ezt a mély és tiszta drámai poémál. Igaz híve Márai Sándor Kettejük további találkozásáról nincs adat. S egyelőre azt sem tudjuk, utóbb volt-e még Márainak bármi kapcsolata Szegeddel. Ám ez a kevés önmagában is megbecsülendő része a város irodalmi hagyományainak. Az urbánusként szá­mon tartott író, ha csak picit is, színezhette, módosíthatta az alapvetően inkább népies karakterű szegedi irodalmi ízlést. LENGYEL ANDRÁS VERESS MIKLÓS Képhiba Tegnap még nyár volt de holnap paradicsombefőzés sűrű illata jelzi: hogy ősz lesz és üvegek telnek meg télire hogy már forrón simulnak a kézhez és egyre kevesebb a madárból is: macskák száján kevesebb a pihe hiszen a szárnyak a szárnyak emelintik a testet a világ fölibe s hanyadik nyár is ez hogy mindig paradicsomfőzés lecsószag s nyaraló gyerekek ordítoznak akárha világvég előtt míg kövér anyjuk elhevert és méltatlankodva hőbörög s a kapualjban gyászjelentés amely ki sem betűztetik: hanyadik nyár ez hanyadik mint kicserélt televízió csak színesebben mutogatja önmagát rajta a való amiből fekete-fehér kiégett mint mondatokból a szavak melyekben csupán a gyász van mikor a lárma végre elül s holt öregasszony lakásában ócska képernyőn idegenül és értetlenül bolyonganak a ki nem kapcsolt szellemképek SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER: Fehér négerek Nem nézhetem, hazám miként jutott idáig, „szabad vagy", mondták, de szolgaságra csábít minden szabadság, s éhezők, koldusok, otthontalanok s bűnözők fészke lett hazám. Ez lett az ára, fizess! ­mondják a sarcolok, kik első szóra ugranak másik hazába. Mi, fehér négerek, trágyázzuk ezt a földet hitvány hamvainkkal. MAGAZINUNK RAJZAIT MAGYAR CSABA KÉSZÍTETTE

Next

/
Thumbnails
Contents