Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-07 / 235. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. OKT. 7. Forintos mesék Döbbenet, harag és keserűség. Vagy csupán egy kézlegyintés. Vajon melyik illik inkább váltásban lévő korunkhoz? A kiváltó ok kicsiny, mondhatnánk bagatell. Az Illyés Gyula válogatta Hetvenhét magyar népmese 12-ik kiadása a napokban jelent meg. Mindössze 15 ezer példányban, viszont 320 forintért. Zsörtölődhetünk: mit támogat ez a mai kulturális tárca, ha erre a - gyerekek, s végső soron a magyarság számára oly fontos - könyvre, melyet kötelezően kezébe kellene adni minden egymást követő generációnak, ennyire nem futja. Ennyire nem viseli szívén az „ügyet"? (Megtudtam, félmillióval segített, ezért lett ilyen olcsó!) Legyinthetünk is, kit érdekel mindez, inkább örüljünk, hogy a könyvszakmában végre piacgazdaság alakul, s ha ebben a versenyben a horror vagy a szex nyer a hetvenhéttel szemben, akkor döntött a vásárló. Azt is megtudhattuk a Móra Kiadó igazgatójától, hogy a könyvkiadás mekkájában, Lipcsében meghatározott ár szerint a nyomdai kiadások ötszöröse lehet az eladási ár. Mert természetesen fizetni kell a szerzőt (vagy örökösét), a grafikust, a tervezőt, a kiadói alkalmazottakat és sorolhatnám. (Megtudhattuk, a hetvenhét örökösei lemondtak a tiszteletdíjról!) A könyvek példányszámát a kereskedelem rendelésétől teszik függővé. A hetvenhetet 60 ezer példányban tervezték kiadni, a kereskedők jelezték, „csak 15 ezerre van igény". A szegedi gyerekkönyvtár munkatársainak segítségével megtudtam néhány jellemző adatot a Hetvenhét magyar népmese előéletéről. Érdemes a számokon elgondolkodni. Illyés Gyula munkája 1953-ban jeleni meg, a második kiadás - a nagy sikerre való tekintettel - rögtön utána következett. A kiadások így követték egymást: 1964, 1965, 1966, 1972, 1974, 1977, 1979, 1983, 1986 és 1991. A példányszám 1979-ben 85 ezer, 1983-ban 120 ezer, '86-ban 98 ezer volt. 1974-ben 35 forintért, '77-ben 42-ért, '83-ban 48 forintért lehetett megvásárolni. Egyetlen mese húsz éve még csak negyven fillért ért, ma már több mint négy forintot. Ez igen, ez valódi fejlődés, a szellemi eredményesség komoly példázata. Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Ihók és Mihók, Fanyűvő, Vasgyúró és Hegyhengergető, Tündér Ilona vagy a gonosz boszorkány. Bár lehet, ez utóbbi férkőzött be a magyar könyvkiadásba, mely büszkén hirdeti: itt már megvalósult a magyar nép álma, a minden sebre orvossága - a piacgazdaság! tTL - ' „ Vallom, hogy nem azért jó egy kép, mert Wm figuratív, vagy azért, mert nonfiguratív. Az ™EB értéket nem az azonnal érthető jelek, jelképek hordozzák. A végső eredmény a fontos. Az, hogy őszinte-e, igaz-e, amit a festő mond. És nagyon sokszor úgy van, hogy csak nonfiguratív eszközökkel szólhat tisztán az ember" (1970) A Tékozló Fiú, a szegedi képzőművészet fenegyereke akkor fogalmazta meg ezeket a gondolatokat, mikor az első önálló kiállításával kilépett a közönség elé, a képzőművészeti közéletbe. Ennek több, mint húsz esztendeje. A Tékozló Fiú azóta sokadszor tér meg élete hullámvölgyeinek és -hegyeinek próbái után. Ötvenedik születésnapjára gyűjtötte egybe azt az anyagot, melyet először Budapesten, a Vigadó Galériában mutatott be, majd most a Képtárban állított ki. Azt írja katalógusában, hogy a válogatásnál „igyekezvén nem szétszakítani egymástól a megtett út sokszor szélsőséges terméseit". Aki viszont ismeri Pataki két évtizedes festői (grafikai, plasztikai stb.) kísérleteit, tudja, sokkal szélsőségesebb, gazdagabb, kísérletezőbb ez a pálya, mint amilyennek a kiállítás mutatja. Sőt, szerintem nagyon is hatott a válogatásnál a rendszerváltás zavarodottsága, motiválták újabb tematikáját a divatok, a problémafelvetéseit a szabadság vélt vagy valós kötelmei. így aztán, bár vannak hetvenes évek elejei datálású képek is, a hangsúlyt mégis az utóbbi időszak termése adja. Ez persze nem baj, hiszen egy fejlődő, állandóan alakuló, formálódó művészpályán minden új alkotás magában rejti az előzőek tapasztalatait, eredményeit. Még akkor is, ha az a mű gyengébb, fáradtabb, sikertelenebb. Ennek a kezdeti időszaknak olyan pompás darabjai láthatók a kiállításon, mint az Emlékem a háborúról (1971), A csend világa (1970), vagy az Irány a tenger (1974). Valamennyi a hetvenbeij megszületett ars poeticát látszik igazolni. Egy sérült asztallap éppúgy megindítja fantáziáját és másoknál erőteljesebb intuitív képességét, mindig lobogó indulatait, mint a tenger-élmény vagy éppen a tengermélyi csend „sokhangúsága". S egyik alkalommal szinte puritán, eszköztelen, kizárólag néhány jelet enged a képnek, máskor tobzódik a foltok színes kavalkádjában, töri, applikálja, dúsítja a felületet, montázstechnikát alkalmaz, frottázsszerű felületkezelést mivel. Egyszóval rátalál az élmény és mondandó kifejezésének legjellemzőbb eszközeire és megvalósítási lehetőségeire. Az is tény, hogy Pataki számára mindig elsődlegesebb, s ezáltal fontosabb az élmény, a hatás, mint a gondolat vagy a logika. Ennek erősödésével változik festészete is. Mind többet törődik magával az anyagával, egyre gyakrabban foglalkoztatják személyes élményei, legyenek azok művészettörténeti szembesülések, barátságok, olvasmányélmények, természeti tapasztalatok, hangulatok, emlékek, belső indulatok. „A kép meg akar születni. Sok öröm-szenvedély-szenvedés építgeti. Van olyan kép, amelyik könnyedén jön a világra, van, amelyik sok gyötrelem árán. Az egyiket a csönd jellemzi, a másikat a mozgás, a harmadikat talán a játék. A képek címe, születési adatai talán segítenek a nézőnek, de leginkább a kép beszédjére kell figyelni!" (1980) A hetvenes évek végén jelentkező váltás egyik határjelzője a Nem térkép e táj... című nagyméretű kép. Szinte csak zöldekkel játszik, mintha a Fehér-tó zöld tobzódása ragadta volna magával, a felröppenő madár artisztikus ecsetrajzát... S aztán, amikor kész lett a kép, fölsejlettek ennek a kicsi országnak határai. Valahogy ez a rejtett, a zsigerekben meglévő, s majdhogynem tudatalatti hovatartozás-élmény bomlott ki később, mind karakteresebben a festmények hosszú során. Az fedeztette fel vele újra (ki tudja hányadszor?) a természetet, melynek primér élményei a gyerekkor alapvető lerakódásai között munkálnak. Megszületett a Természetbarát, A költő ablaka, a Távolságok és sorolhatnám. Ezen képek legjellemzőbb ismérve a differenciált felületkezelés, a remek színhasználat. a bátor, olykor merész színesség, a kompozíciók eredetisége. Az egymás lazúrjain áttűnő foltokfelületek organikus szépségét csak erősítik a föl-föltűnő konkrétumok, rajzos apró részletek: egy ikonmotívum, egy arcél, egy ablakkeret, egy angyalszárny. Út ez a szintézis felé, ahol majd megannyi kísérlet eredménye egy műben egyesül. Az igényesség, a tartalmas dekorativitás segítette át a rutin veszélyein, egy biztosan kezelt festóiség buktatóin. A nyolcvanas évek képei egy teljes vértezetben megjelenő, magabiztos festőt mutatnak, s gyengeségei ebben a magabiztosságban rejtőzködnek. A kulcsműve énnek a korszaknak a már címében is mértékadó Kondor Mester bebocsáttatása a Fény Birodalmába. Egyetlen művön belül kijelöli hivatásának gyémánttengelyét és messianisztikus hajlamának horizontjait. Lehet, hogy az ilyen nagy célokért való következetes munkálkodás vezethet a kisebb eredményekhez is, Pataki Ferenc azonban sokáig rabszolgája lett ennek a programnak. A Darázskirály-motívum, a Kondornál oly gyakran alkalmazott házváros együttes, a létra, a kereszt, a kalitkába zárt madár Patakinál is megjelenik, kevesebb hevülettel, másodlagos élményként, s ezért erőtlenebbül. Tény, hogy a Kondor-parafrázis hatalmas vállalkozás, s nem egyértelmű kudarc, hiszen alázatos felületmegmunkálása, a narancsoknak és vöröseknek immár provokatív használata, a széteső, kaleidoszkópszerű motívumoknak egybentartási kísérlete tiszteletet parancsoló felkészültségre utal. Kár, hogy ennek a képnek elemei vándormotívumokká váltak, s többször az az érzése az embernek, hogy jobb híján kerültek egyik-másik festményre, így az egyik legnagyobb vállalkozásra, a Nemzedékről nemzedékre címűre. Ebben a néhány évben viszont pompás kisméretű képei születtek, gyöngyházragyogású kis remekművek, melyeket kozmikussá emel az indulati tisztaság, a megvalósítás őszintesége, a mesterségbeli tudás nagyvonalú alázata. Ilyen az Angyali üdvözlet, a Zrínyi és a vadkan, a Vénusz születése, a Gyermekkoromból egy délután, U. P. Mester varázsdoboza, az Orfeusz, Angyal a város felett. B „A festés számomra megnyitja a valóság és a js 1 csodák birodalmát. Ez a gyönyörűséges birodaS lom közeli és távoli egyszerre. Ébernek kell lenni, különben bezárulva maradnak kapui." (1980) Már az előbb említett festmények jelentős része is ebben a birodalomfoglalási attitűdben született, ám az igazi felfedezés számára - túl az ikonok szigorú, aranyos, de mindenképpen csak látható jelenségszintjénél - a Biblia eseményeinek és motívumainak újragondolása. Angyalokkal, korpuszokkal már találkoztunk előző művein is, most viszont - a nyolcvanas évek vége felé -, egyre gyakrabban vállalkozik biblikus témák feldolgozására. Ez egyszer pusztán dekoratív pompa (A Mennyország kapui), máskor illusztráció (Kiűzetés a Paradicsomból), ismét más atkalommal kötetelzó penzum (Az enmauszi út, A keresztfán), olykor valóban hiteles és szép megnyilatkozás (Mihály arkangyal legyőzi a gonoszt, „Atyám, mért hagytál el engem?"), esetleg nem éppen szerény megnyilatkozás („Én vagyok..."). Van a Képtárban egy triptichon , a Hármaskép a természetről, mely, meggyőződésem, egész képzőművészeti életünk jelentős alkotása. Szembesülésünk a természettel és önmagunkkal, az organikus rend szembesülése a civilizáció terrorjával, az egyes ember érdekeinek szembesülése a környező világ és önnön vágyaival. A hármaskép egy és oszthatatlan egész, új dimenziókat nyit Pataki Ferenc számára is, aki ötvenévesen - immár oly súlyos veszteségek után - a szegedi képzőművészet ki nem nevezett, de művei alapján méltó és elismert vezéregyénisége. 0 maga írta ennek a kiállításnak katalógusába: „Úgy tűnik, 50 évesen jobban látom feladataimat". Úgy legyen! TANDI LAJOS 2. A kép meg akar születni" Reflexiók Pataki Ferenc jubileumi kiállításáról Angyal a város felett A padlás Hogyan röpül a szilvás gombóc? A múlt héten történt, hogy egy UFÓ üldözőbe vett két magyar kamionost. Hogy miért kamionosokat, és miért épp magyar állampolgárokat, azt ők tudják, biztos jó okuk volt rá. Jellegzetes, szivar alakú űrhajójuk több falun át követte a megrettent sofőröket, s az esetnek szemtanúi is akadtak jócskán, tehát biztos, hogy nem kacsa, valóban megtörtént. Mármost mindez csak azért jutott eszembe, mert a szegedi színházban körülbelül ezzel egy időben szellemek jártak. Természetesen A padlásról van szó, a pénteki premierről. Ha már definiálásnál tartunk, illik megjegyezni, hogy a szellem nem földönkívüli, csak emberen túli lény. Olykor pedig mesén túli is. Mint az Horváth Péter játékában, akinek a történetével akadnak problémáim jócskán. Legfőképpen, hogy bugyuta. Mesének már nem gyermeki, felnőtt színháznak pedig néhol idétlenül gyerekes. Mondom ezt akkor is, ha olvasom a műsorplakáton a műfaji megjelölést, hogy tudniillik félig meséről, félig musicalről van szó. No de jól van, egy musicalnek nem is a történetre kell építeni, mint inkább a zenére. Presser Gábor zenéje pedig kitűnő, lágy és fülbemászó és elektromantikus; ahogy mondani szokták, képes arra, hogy elvigye a darabot, jelesül ezt az előadást is. Kicsit nehéz volt, de elvitte. A nézőtérről egy padlás testébe látunk. A néző tehát úgymond fent van, magasabban a szokásosnál, a valóságosnál, a darab szerint beemeltetik az-élctnek egy olyan szintjébe, honnan múlt, jelen, jövő egyaránt belátható. Ténfereg itt számszerint négy - plusz még a révész - sokszáz éves szellem, akiket rehabilitálni kellene, mert, no lám, a mesék egyetemes története sem tökéletes. Merthogy ők, a csipkerózsát fel nem ébresztő herceg például, avagy a nyolcadik törpe kimaradt a mesekönyvek és esti mesék édes kánonjából. Legyen ezért mesebéli kárpótlás? Nem rossz ötlet, legyen. Jelen idejű történet aztán a rablóüldözés, a végül hosszú csókban beteljesülő, ártatlan szerelemke, a diktatúra ellenes - Témüller. házfelügyelő úr - harcocska, ez az. Aztán a jövőt szimbolizálandó ott üldögél a padlás jobb sarkában - de mi a csudáért macifejű? - Robinson, a mindentudó robot, akinek különben már-már emberi tulajdonságai vannak. Optimista álláspont a technikát illetően, csak hát ezt a robotot látva, már kellemetlen érzéseim támadnak. Mondom, ha nem lenne jó a zene, a darab megfulladna a mértéktelen eklektikától. Mert minden összetorlódik. Zsufi van! A néző nem is igen érezheti a magasságot. Hogy fent van, a valóság fölött, és belát az időbe. Ráadásul ez a padlás nemcsak idősíkok, de az élet különböző szintjeinek fókusza is. Bűn, szerelem, gonoszság, pálfordulás, mese, ártatlanság, ésatöbbi kavarog mesebeli súlytalansággal a pókhálós keresztgerendák alatt. Korcsmáros György előadásának szívverése azonban nem egyenletes. Olykor-olykor több dinamizmus, nagyobb energia szükségeltetne. Érezni, hogy felhőtlen játékról, vígjátéki mókáról, kacagásról van szó. Bár az az igazság nehéz a sztereotípiákkal, színházi sablonokkal és dramaturgiai közhelyekkel mit kezdeni. És a padlásban pedig sok ilyen akad. S mégis! Péntek este volt jó néhány olyan színészi játék, ami színt, jótékony különösséget vitt a padlástérbe. Mint például Jakab Tamásé, aki - termeténél fogva tán kilóg némileg a szerepből - mégis végig szellemesen és nagy kedvvel játszott. Rácz Tibor is lendületes volt, igazi diktátorka, stupid, de nagyratörő, hitlerbajszos akarnok. Hálás szereppel hálásan jó játék. És jól játszott modern fölfogású, ravaszul gyagya, csupaszív nagyanyát Markovits Bori is. Pontosan, ráadásul szórakoztató egyéni ízekkel abszolválta a poénokat. Bognár Zsolt sokkal jobban énekel, mint játszik. Nehéz ügy bizony egy „férfi naiva" megformálása. De a hangja az roppant kellemes. A többiek? Megoldották, de semmi különös. Már ami a prózai ügyeket illeti. Még Miksi Attilát emelem ki, mert roppant hálátlan szerep volt az övé. Bizony az volt a kakukkos bolondokházában is. Kellemetlen lehet egész idő alatt bezárva lenni a macifejű Robinsonban. Ellenben, és az előadásnak nagy és nélkülözhetetlen erénye, a dalok tisztán és szépen hangzottak a prózai színészek ajkairól. S úgy egészében mi lenne a vélemény? Volt az előadásnak egy szilvás gombócos jelenete. Mamóka fölvitt a padlásra egy nagy lábas szilvás gombócot, hogy megetessen éhes embert s éhes szellemet. Dobálgatták a színészek a gombócokat és énekeltek. Egyetlen gombóc sem esett le, igaz, nem is szálltak túlságosan magasra. DARVASI LÁSZLÓ