Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG ta KEDD, 1991. OKT. 22. A Szegedi Nemzetőrség 1848-1991 A dicsőséges 1848. március 15-i pesti forradalom után három nappal négytagú küldöttség jelent meg Szeged Város Tanácsa előtt Dáni Ferenc vezetésével követelve a nemzeti zászló kitűzését és népgyűlés összehívását „létezőpolgári őrsereg szaporítása tekintetében az abba való beiratkozásra". A tanács által életre hívott bizottmány még aznap összeült és toborzó bizottságot alakított és .,Hadfiakhoz" címzéssel toborzást rendelt el. Március 26-án megalakították az un. ideiglenes Nemzetőrséget 170 fővel és megválasztották a tisztikart Korda János ezredes, Osztrovszky József alezredes és Bába Antal őrnagy személyében. A lakosság lelkesedésének köszönhetően az 1848 júniusi kimutatás szerint a létszám 5682 főre gyarapodott, mely 24 gyalogos és 3 lovasszázad erőt képviselt. Hadi beosztását tekintve a Nemzetőrséget kezdetben helyőrségi őrállásra és hadi szállítmányok kísérésére, biztosítására osztották be. Később a délvidéki hadműveletekben előőrsként és tartalék csapatként alkalmazták. A tűzkeresztségen is a délvidéki harcokban esett át a seregtest, amikor két halottat és hét sebesültet vesztett. A dicsőséges tavaszi hadjáratban 43 véres csatában, így a tápióbicskei, nagysallói, az isaszegi, a váci, a komáromi, a budavári ütközetekben öregbítettek a híres 3. zászlóalj kötelékében a szegedi nemzetőrség hímevét. A zászlóalj magja ugyanis innen szerveződött és egy ideig parancsnoka volt a legendás hírű Földváry Sándor honvéd őrnagy. Ezt a dicső hagyományt követte az 1956-os forradalom és szabadságharc során a fiatalok legjobhjaiból megalakult Nemzetőrség, mely hivatva volt a rendet, a közbiztonságot biztosítani városunkban is, ugyanakkor éberen őrködött a forradalom vívmányai és célkitűzései fölött. Tagjai sorában nagyszámú fiatal vállalta ezt a nemes és szép szolgálatot. Az a fájó, hogy ma már közülük kevesen élnek, sokan nem érhették meg a napjainkban ünneplendő csodálatos évfordulót, nemzetünk függetlenségét. A korabeli sajtó 1956. november l-jei számában megjelent írást idézem, amire lehet, hogy ma már kevesen emlékszenek: „akik itt élték meg azokat a lázas forradalmi napokat, biztosan emlékeznek arra a fiúra, aki kipirult arccal, komoly, feszes tartással állt őrt a Honvéd téri laktanyánál. Puska volt a vállán és nemzetiszín szalag a karján. Eszembe jut: ilyen hazafiak ontották drága vérüket azért, hogy végre már mi is magyarok lehessünk". Eltelt fölöttünk 35 év, egy emberi élet több mint fele. És most, az akkori fiatalok, akiknek haja már deres, arcuk barázdált, ismét magasba emelték a zászlót, életre hívták a dicső hagyományokkal rendelkező Nemzetőrséget. Az országos szövetség kebelében ez év júniusában a Szegedi Nemzetőrség, mint pártpolitikától független, jogfolytonos, minden becsületes polgár előtt nyitott nemzeti társadalmi szervezet megkezdte működését. SOMI BÉLA A végéhez közelgő XX. század a tragédiák százada a magyar népnek. Európa egyetlen nemzete sem ment keresztül annyi megpróbáltatáson és szenvedésen, mint Magyarország. Két kegyetlen világháború zúgott el felettünk milliós magyar véráldozattal. A vesztett háborúkat igazságtalan békeszerződések követték, amelyek gúzsba kötötték, megnyomorították, kirabolták az országot. A magyar nép akarata ellenére, sajátos viszonyai folytán sodródott bele a második világháborúba is, ami végleg megpecsételte sorsát. A magyar nép élniakarása és szívóssága azonban letargikus és kilátástalan helyzetben is csodákat művelt, megtette az első lépéseket a demokratikus államrend kiépítése érdekében. A Szovjetunió messianisztikus, világmegváltó, az emberiség minden problémáját véglegesen megoldó ígéretei mögött azonban kezdettől fogva világuralmi törekvések húzódtak meg. Szabadságot, boldog új világot ígért, de helyette szenvedést és rabságot hozott. A moszkvai imperátorok magyarországi vazallusai vállalták a nemzetvesztő munkát. Az ország térdre kényszerítése végett középkort idéző rémuralmat vezettek be. Az idegen katonai jelenléttel alátámasztott belső terror azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A hagyományos oroszgyúlölet nem oszlott el, sőt egyre mélyült, hazánkban a kommunizmust a fasizmussal kezdték azonosítani. A kommunista államhatalom mögött kezdetben felsorakozott tömegbázis tüneményes gyorsasággal olvadt cl, a párt magára maradt. Az átmeneti felélénkülést újabb hanyatlás váltotta fel. A gazdasági összeomlást siettette a magyar értelmiség és szakembergárda félreállítása. nemzeti kultúránk, szimbólumaink megsemmisítése, a magyar nemzeti önérzet meggyalázása. A csalódottság egyre több emberben erősítette meg azt a tudatot, hogy ismét tévútra vezették, hogy népünk ismét cseberből vederbe került. Egyre többen választották az ellenállást, egyre többen csatlakoztak földalatti mozgalmakhoz. Eközben a párt egyre elszántabban tört céljai felé, s Magyarország a párt utasításait vakon teljesítő Államvédxelmi Hatóság karmai közé került. Az ország a mártírok, a börtönök, a rettegés országa lett. 1945 és 1956 között csupán a felderített áldozatok számát tekintve több mint ötezren végezték életüket bitófán. Az említett időszakban 700 (XX) magyar állampolgár járta meg az internáló-táborokat és börtönöket. Az Államvédelmi Hatóság a hozzájuk tartozó bírák, ügyészek, vallatók, őrök és titkos ügynökök száma együttesen elérte a 120 ezret. Hasonló, vagy ezt meghaladó statisztikai adatok legfeljebb csak a Szovjetunióban találhatók. A fentiek alapján érthetővé válik, hogyan vált az idegen fegyveres erő által támogatott diktatúra elleni ellenállás, világot megdöbbentő állomásává az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A nagy tragédiát még '56 nyarán is meg lehetett volna előzni. Annak ellenére, hogy a rendszer állami szintre emelte a gyilkos eröszakot, sok párttag kész volt a megbékélésre, reformok bevezetésére. Ennek a csoportnak volt vezetője Nagy Imre, a későbbi felelős magyar miniszterelnök, a forradalom mártírja. A világ ámulattal, ugyanakkor tétlenül nézte a hősi küzdelmet, amelyben egy maroknyi nép egy állig felfegyverzett világhatalommal szemben próbálta visszaszerezni emberi jogait, nemzeti függetlenségét. Nem túlzás azt állítani, hogy a héroszi küzdelem egyetlen együtt érző és együtt vérző testté kovácsolta a nemzetet. Égymáshoz ilyen közel magyar csak 1848-ban volt. A szent cél, a nemzet megmentéséért folytatott küzdelem megtisztította az emberi lelkeket. Elmosta a társadalmi ellentéteket, a politikai nézetkülönbségeket, felemelte, megdicsőítette az egész magyar nemzetet. Bebizonyította, a diktatúra emberellenes, bármilyen jelvény alatt, bármilyen színben jelenjen is meg. A forradalom néhány napja alatt az is bebizonyosodott, hogy a népfelség az egyetlen nem erkölcstelen hatalom emberi társadalmak sorsának intézésére. Ez az egyetlen hatalom az, amelyik nemcsak kívánatos, de szükséges is az emberi együttműködés érdekében. 1956 ezt, ha csak rövid időre is, dc valóra váltotta. A forradalom néphatalma a szabadság oltalmazója lett. Létrejöttek a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok, az alulról jövő önszerveződés útjára lépett az egész magyar társadalom. Napok alatt történelmi értékű tapasztalatok birtokába jutott az ország. 1956. október 23-án és 24-én kártyavárként omlott össze az egész hatalmi struktúra, az elnyomó erőszakszervezetek, a közigazgatás. Ez csak azzal magyarázható, hogy a hatalom eredményes gyakorlása még magas fokú rátermettség és képzettség esetén is erkölcsiség és felelősség kérdése. A létező kommunizmus kezdettől fogva a hatalom mániákus megszállottja volt, tettét nem a közjó szolgálata, hanem önző világuralmi céljai határozták meg. Összeomlott, mert gondolkodásra képtelen bábuként kezelte alattvalóit. Terrorral igyekeztek megoldani minden kérdést, pedig ilyen feladatra vállalkozva tudniuk kellett volna, hogy ilyen magatartás mellett cselekvő, alkotó együttműködésre egyetlen rendszer sem számíthat. A diktatúra milliók szenvedése és halála árán történelmileg csupán rövid ideig fenntartható vegetációs állapot, amit a félelem és a hazugság tart fenn, és amely az első válságos helyzetben összeomlik. Az 1956-os forradalom klasszikus példa eme igazság bizonyítására. Az ország örömmámorban úszott, soha nem látott életerőt, tennivágyást szabadított fel. A végső kétségbeesésben létrejött felkelés felbecsülhetetlen ajándék vagy jutalomként rávezette, rádöbbentette az embereket arra, hogy kikben bízhatnak, segített megtalálni az erkölcsi példaképet, a nép legelhivatottabb, legtehetségesebb vezetőit. Az ötvenhatos nagy egyetértés igazi magyarázata abban van, hogy a vezetők és a vezetést elfogadók egy és ugyanaz országos méretű érdekközösség tagjai voltak, a nemzet akaratát testesítették meg. Az önfeláldozó szent küzdelem elbukott. A szovjet hadsereg teljesítette internacionalista kötelességét. Rommá lőtt városok és falvak, széttaposott holttestek jelezték, hogy sikeresen végrehajtották a második felszabadítást is. Az ezt követő példátlan megtorlást tisztes távolból nézve Magyarországi elvbarátaikra bízták. A Kádár nevével fémjelzett pufajkás rémuralom joggal emlékeztet Szálasi elvetemült banditáinak szégyenteljes tündökléséhez. A kivérzett országot százezrével hagyták el az emberek, s ezzel helyrehozhatatlan veszteség érte a létszámban azóta is egyre fogyatkozó Magyarországot. Az itt-maradottakra a legkegyetlenebb, hónapokig, sőt évekig tartó kínvallatás után várt a bitófa, vagy az akkori börtönviszonyok között a lassú halál. A párt szovjet szuronyokon ülve isteni magasságba emelte magát porba sújtott alattvalói felett. Totálisan erkölcstelen hatalmát kontraszelektált, önös érdekből minden elvetemültségre kész káderein keresztül gyakorolta. Az általános elégedetlenség lecsendesítése érdekében emelték az életszínvonalat, de ezzel felemésztették a holnapot, évtizedes adósságba taszították az országot. A bezárt és magába roskadt nemzet sorvadni kezdett. Olyan emberi tulajdonságok és erkölcsi értékek károsodtak, amelyek nemzedéken keresztül fogják éreztetni káros hatásukat. Ennyi tragédia ellenére sem volt azonban hiábavaló az áldozat. Hogy egy embertelen világ felett ma szól a lélekharang, hogy az atomkatasztrófa szélére sodródott emberiség sorsa az utóbbi években kedvező fordulatot vett, abban elévülhetetlen érdemei vannak az 1956-os magyar forradalomnak. Boldog és felszabadult érzéssel mondhatjuk el, hogy hosszú évszázadok után független hazában élhetünk, botladozó, de mindenképpen tisztességes szándékú, általunk választott magyar Parlament és kormány intézi sorsunkat. Súlyos anyagi bajaink is enyhülhetnek az idő múlásával. Sokkal nagyobb baj az a megosztottság, amely ma az embert választja el embertársától. Az egymásra találás, egységes, sorsát felelősséggel intézni tudó új magyar társadalom kialakulásának legsürgősebb feltétele. Meg lehet és meg kell szabadulni tőle minél előbb. Az áldozatok üszkösödő sebeit gyógyítani kell, nem elnémítani, hanem meghallgatni kell az eddig elfojtott gyötrelmet. Segíteni a vétkezőket, hogy megbánva tetteiket visszanyerhessék emberi méltóságukat és ők is hazát lelve a holnap felé fordíthassák arcukat. Gonoszságot újabb gonoszsággal legyőzni nem lehet. Homokra épít, önmaga ellensége lesz az, aki gyűlöletet melenget. A történelem súlyos csapások árán adta tudtunkra, hogy nem egymás kárára, hanem egymás javára kell élnünk. Tőlünk függ, hogy tudunk-e élni nemzeti sorsunk talán utolsó nagy történelmi lehetőségével. Hisszük, hogy igen. Hisszük, hogy a szenvedés jobbá tehet egyént, és egy egész népet. Hisszük, hogy az igazi emberi értékek visszanyerik méltó helyüket. Hisszük, hogy a szeretet, a szorgalommal és kitartással szerzett tudás, a tisztességgel végzett munka meghozza az egyén és az egész magyar társadalom boldogulását. Nehéz utunkon éltessen bennünk a remény, hogy áldozatos munkánkkal nem csak magunkért, hanem ránk egykor hálás szívvel emlékező nemzedékek útját is egyengetjük. FÉNYES PÉTER Harmincöt éve Újraértékelünk, felülbírálunk, átértelmezünk mindent. Ez is a rendszerváltás következménye. Az elmúlt 35 évet, annak előzményeit, 1956 hatását nem csak a történészek, hanem saját magunk is elemezzük. Most egy '56-os tetteiért halálra ítélt nemzetőr értékelését tesszük közzé.