Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

Ma olyan valószínűtlen megvilágítást kap minden, ami 35 éve történt. S az is, hogy ki mit gondolt akkor. A gondolatot számunkra a tett jelentette. Azt gondoltuk, mit kellene tenni, s nem azon gondolkodtunk, helyes-e, amit tettünk. Az elemzések ideje jóval később következett be - igaz, aztán évtizedekig tartott. De semmiképpen nem gondolkodhatunk azon, hogy tetteinket és szavainkat évek vagy évtizedek múlva más történelmi és politikai viszonyok között úgy teszik mérlegre, mintha ezek az akkori feltételek között hangzanának el vagy válnának aktivitássá. S ez ma nekem akaratlanul is azt juttatja eszembe, mikor AVH-s őreink és vallatóink Kossuth Lajost pocskondiázták, amiért a köznemességnek és nem a proletáriátusnak volt a képviselője. * ' Németh Feri költő volt, s gyakorló újságíró a Délmagyarországnál. Néhány hete jelent meg Kövek a poggyászban című cikke a lapban, ami köztünk nagy elismerést, a „kövek" között nagy felháborodást keltett. Róluk szólt ugyanis a káderekről -, akikkel már nem lehetett továbbmenni az úton, eléggé elnehezültek ahhoz, hogy kidobáljuk őket a poggyászból. Ferivel találkoztam a Kárász utcán, s persze mind a ketten tudtuk már, mi történik Pesten. Először a tüntetések, azután a lövések a rádiónál. Egymást erősítettük, hogy valamit tenni is kell, többet, mint ami egy hete történt az egyetem auditórium maximumában. Ott ülésezett a József Attila kör - a Petőfi kör mintájára -, ott alapították meg a Mefeszt az egyetemisták. Már túl voltunk a nappali tüntetéseken, amit magunk sem hittük, hogy ezt megérjük. Vagy húszezren mentünk a Csillag börtön elé és skandáltunk: Rákosit a Csillagba! Itt a helye! Aztán az Öthalmi laktanyából jött három teherautónyi ávóst szorítottuk lépésenként hátrálásba. . Amit akkor átéltünk, semmihez nem hasonlítható élmény volt. Számunkra az elsó ilyen érzés. Az ÁVH meghátrál? Nem lőnek? A tömeg elől a teherautók a Kossuth Lajos sugárútról betolattak a mellékutcába. Mosolyogva, szorongva és kicsit sajnálkozva néztük a bekötött állszíjas, kék sapkás arcokat. Hogy ezek sorávósok voltak vagy netán tisztek nem tudtuk. A tekintetükben ugyan a rokonszenvnek vagy együttérzésnek szikrája sem csillant, csak a tehetetlen harag, meg a gőg. Volt még egy jelenség, amire csak hónapok múlva derült fény. Az úttesten vonuló tömeget a Kossuth Lajos sugárúton erős vakuvillanásokkal végig fényképezték. Ismeretlen, mozgékony fiatalemberek. Szinte minden lépést. Csak egészen halvány gyanú merült föl bennem, s megkérdeztem az egyiket: Kinek a megbízásából fényképeznek? Magyar Fotó! - volt a válasz. Valaki el akarta kémi a fiú igazolványát, de abban a pillanatban villant a vaku, s az érdeklődő visszavonult. Hónapok múlva már tudtuk, mi volt a Magyar Fotó mögött. A kihallgatásoknál a vallatok fiókjában ott voltak a 24x30 cm-esre nagyított fotók, amikről az arcokat azonosították. Késő délután volt, s összeakadtunk harmadikként Végh Joachimmal is, egykori főiskolai történelemtanárommal. Mi akkorra már, az előző hónapok, az előző évek eseményeiből mind jól ismertük egymást. Az a 25-30 vagy talán 40 értelmiségi, aki akkor a közéleti színpadon fellépett, naponta találkozott, ott volt a tüntetések soraiban. Tudtuk egymásról, ki mit csinált már, amiért valami megtorlást is elviselt, kit kik tettek jégre, kit hívogattak az Ávóra, kit tartottak szemmel. Ferit az írásai miatt, Joachimot meg engem a szánk miatt tartottak számon. - Menjünk ki Tóth Bélához a Juhász Gyula egyetemi kollégiumba! Béla néhány éve végzett bölcsész volt, igazgató a Juhász Gyulában, s a kollégium minden este éjszakába nyúló viták színhelye volt. Most is ott találkoztunk. Az a József Attila körön kiderült, hogy a pártbizottság már nem ura a helyzetnek. Ahogy a kör egyik referátumát tartó Ábrahám Antal, a megyei PB ipari titkára hallgatta és válaszolta meg az éles fólszólalásokat, abból már láttuk. FEJÉR DÉNES hogy a kormányt másoknak kell átvenni. Természetesen magunkat tartottuk erre a legalkalmasabbaknak. Mindenről véleményünk volt, minden problémára megoldást tudtunk - mondani! Fiatalok voltunk, tisztességesek és elszántak. És szegények természetesen. S a legérdekesebb, hogy akik később a város élére kerültek, addig soha sehol nem tűntek föl. Soha semmit nem bíráltak, semmit nem tettek szóvá. Mi meg mindent, ami ellen csak kifogásunk volt. Már alkonyodott, mikorra Tóth Bélától betelefonáltunk a városházára. Ábrahám Antalt hívtuk ki a kollégiumba, megbeszélni, hogy alakítjuk meg az új hatalmi testületet, amit mi „néptanács"-nak gondoltunk. - Dehogy mögyök! - mondta Ábrahám. - Hogy letartóztassatok! Először azt hittem, tréfál Ábrahám Antal, s majdnem elejtettem a telefonkagylót. Az is fölmerült, hátha rosszul hallok, s még egyszer visszakérdeztem, miért nem jönnek ki tárgyalni. Ábrahám megismételte, amit mondott: tartanak attól, hogy letartóztatjuk őket. Idősebbek is, tapasztaltabbak is voltak nálunk, jobban tudták, miből mi következhet^ s főként: másképpen gondolkodtak. Ok megszokták, hogy a más méretű, más célú partnert letartóztatják. A politikai eszmecserének számukra nem a meggyőzés vagy netán az igazság kiderítése volt a fő kritériuma, hanem a letartóztatás. De ez volt a kulcsmondat, amiből megtudtuk, milyen jelentősek és erősek is vagyunk mi. Mármint szerintük. Ha a megyei másodtitkár, aki egy hete még élet-halál ura volt a megyében, aki a rendőrségnek, az ávónak, a honvédségnek dirigált, attól tart, hogy letartóztatjuk, mi akiknek még egy pisztolyuk sem volt, nemhogy például egy kézibilincsünk vagy egy börtöncellánk! Tulajdonképpen nem értettük Ábrahámot. - Gyertök be tik, ide a városházára! Itt tárgyalhatunk. Négyen indultunk, de a nagykörútnál összeakadtunk egy tüntető csoporttal, amelynek élén egy magas, szemüveges férfi haladt. A szemüvegest csak látásból ismertük. 0 volt aki, a József Attila kör gyűlésén így kezdte beszédét: Az Ávó börtönéből jövök... Kovács József volt, aki később az életével fizetett. Azonnal hozzánk csatlakozott ötödikként, ő is megismert bennünket. Mikor megtudta, hogy tárgyalni megyünk a város és a megye régi (?) vezetőivel, odaállt a tömeg elé: Polgártársak! Most megyünk a városházára, hogy megalakítsuk a szegedi néptanácsot. Gyertek oda, ott tüntessetek! Mire odaértünk a városháza faragott kapuja elé, teljesen besötétedett. Fönt a tanácsteremben égtek a villanyok, de a kapu zárva vojt. A dörömbölés után hallottuk bentről a vezényszót: Tölts!, s hallottuk a puskazárak csattogását, ahogy a szakasz katona csőre töltött. A ránk tartott puskacsövek között mentünk föl a lépcsőn, s utánunk újra bezárták a kaput. A tanács és a pártbizottság vezetői fönt vártak a kivilágított tanácsteremben. Kezdtük közösen megfogalmazni a fölhívást a város polgáraihoz, üzemeihez, hogy mindenhol alakítsanak munkástanácsokat és küldötteik másnap jöjjenek a tanácsházára, megalakítani a városi néptanácsot. A tüntető csoport közben a városháza elé ért, s amikor kinéztünk a térre, láttuk, hogy az 50-60 fő már vagy 500-ra duzzadt. Addig kiabáltak, míg valamennyien kitódultunk az erkélyre, és egymást túlkiabálva tájékoztattuk a tüntetőket a teendőkről. Másnap megjelent a fölhívás a Délmagyarországban és délután már együtt ült a Néptanács - amit később Forradalmi Bizottságnak neveztek el - csaknem 300 tagja. A titkos szavazással választott küldöttek hozták a munkahelyi munkástanács meghívólevelét - ezzel engedték be a tanácsterembe a küldötteket az őrt álló rendőrök. Hogy mit gondoltunk? Hogy hogyan gondoltuk? Hát valahogy így: választunk egy jelölőbizottságot, az felsorolja a jelöltek nevét és kézfelemeléssel megválasztjuk az új hatalmi szerv tagjait. Ahogy régen megtanultuk a demokrácia játékszabályait, s ahogy a munkahelyeken a küldöttek választását is lebonyolították. Itt nem egészen így történt. Már együtt voltunk valamennyien, mikor nyílt az ajtó, s bejött két középkorú úr. A konzervgyár küldötte Szárcsa, az ismert bokszoló cigánylegény egy nevet kezdett el kiabálni. Egy nevet, amelyet soha nem hallottunk. Mint kiderült az egyik belépő úr neve volt, aki az egyetemről jött, de még küldötti meghatalmazása sem volt, mert a rektor csak megfigyelőként küldte ide. Szárcsa hangja beharsogta a termet, hogy „mi a professzort akarjuk elnöknek". Erre az úr fölsietett az elnöki asztalhoz, és elnöknek nyilvánította magát. Sem jelölés, sem szavazás nem volt. Egy év múlva aztán, már a közös zárkában megkérdeztem Szárcsát, honnan ismerte a professzort. 9 - Ismerte a fene! A Feri mondta, hogy A helyettesnek sem volt megbízólevele, őt az elnök maga „hívta be" az elnökségbe. A többieket aztán az elnökség tagjaiként megválasztották. A névjavaslatokat valaki bekiabálta, s ha elég hangosan kiabált, a jelölteket kézfelemeléssel megválasztották. Engem is így választottak meg a sajtóbizottság tagjává, igaz, a bizottság soha össze nem ült, a helyi újságot az egyik legtehetségtelenebb újságíró kezdte szerkeszteni, aki pisztollyal hadonászva szerzett érvényt elgondolásainak. Mellettem a város köztiszteletben álló református esperese ült, neki háborogtam a demokrácia szabályainak mellőzése miatt, majd miután ugyanezt felszólalásban is előadtam, az „egyhangúlag" választott elnök arrogánsan utasított rendre, hogy most nincs idő ilyen szőrszálhasogatásra. Akkor azt hittem, ez a demokrácia megcsúfolása, s talán az is volt. De miután a börtönzárkákban kicseréltük tapasztalatainkat, rájöttünk, hogy lehetett volna ezt ugyan szabályosabban és tisztábban is véghezvinni, de a súlyos évtizedeket, meg a kötelet akkor is kiosztották volna, legföljebb mások kapták volna a legmagasabb büntetéseket. Arra is az utólagos elemzések vetettek fényt, hogy a demokratikus játékszabályokat nem azért nem tartották be a szereplők, mert ezeket nem ismerték. Hiszen a demokratizmus látszata olajozottan működött az 1956-ot megelőző kilenc év kommunista parancsuralmában. Voltak „demokratikus" választások, 99 százalékos „többség", szakszervezeti „választások", s sok egyéb, ami mind a demokratizmust mímelte. Az egyetemen „választották" az egyetemi tanácsot, a dékánt, a rektort. Mindenki tudta, hogy ez a demokratizmus szemenszedett hazugság, hogy a „választott" vezetőket mindig a pártbizottságok jelölték ki, hogy a „szabad választások" látszatcirkuszok voltak. Mindenki tudta, hogy hazudik az újság, mikor a demokráciáról ír, mégis majdnem mindenki úgy tett, mintha elhinné. S az a haszonélvező csoport, amely az új hatalom kedvezményezettje volt, gondoskodott róla, hogy kritika ne hangozzék el. Ez a rutin észrevétlenül továbbgyűrűzött. így jöttünk rá, hogy a „demokrácia játékszabályai" csak úgy és annyiban érvényesek, amennyiben a demokrácia játékosaiban élnek. Nincs egy fölsőbb, hatalmi erő, amely betartatja a játékszabályokat, magunknak kell betartanunk, a bennünk lévő szabályozás szerint. De a történelmi tennivaló így sem hagyta, hogy bárki kibújjon vállalt vagy ráruházott szerepe alól. A pártbizottság újra hallatlan erőssé vált, mihelyt a megszállók páncélkocsijai ott álltak mögötte, s kiosztotta, mit kell a bíróságoknak kimérni, kire-kire hány évet. Azok, akik tartottak tőle, hogy letartóztatjuk őket, s akik tapasztalták, hogy nem tartóztatta le őket senki, gátlás nélkül megkezdték a letartóztatásokat. Gyáva rettegésüket tényleges veszélyként élték meg, s azért vágtak vissza, ami nem is fenyegette őket. Kitalálták a halállisták hírét, ezt reklámozták borzongva, de senki soha föl nem mutatott egy ilyen listát sem. S ami a legnagyobb megrázkódtatás volt számunkra, hogy azt hittük, többé nem lehet visszaállítani a régi rendszert. Megdöbbenve láttuk, hogy igenis vissza lehet. Igaz, nem ugyanazt. Engedékenyebb, tompább lett a diktatúra, de könyörtelen azokkal szemben, akik kétségbe vonták jogát az elnyomásra. És így telt el több mint három évtized. Mindenkinek a maga drámája vagy trégédiája a legigazabb és a legfontosabb. Mindegyiket persze nem lehet elmondani, így egynek-egynek a kiválasztása lehetővé teszi, hogy ahhoz viszonyítsuk a magunkét. Viszonyítsunk, miközben emlékezünk a harmincöt év előtti napokra. Vajon el tudjuk-e kerülni az akkori buktatókat, s vajon most ki méri majd a büntetést arra, aki bűnösnek találtatik. Azok a napok... kiabáljam a nevét, hát kiabáltam. De nem is lőtt más az elnök!