Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-16 / 243. szám

SZERDA, 1991. OKT. 16. - Először talán beszélgessünk arról, hogy te szeretnél segíteni ennek a városnak. Említettél egy nagyon fontos dolgot, amit én többször megismételtem a polgármester úrnak, mégpedig azt, hogy vagytok egy páran ebben a városban, akik már nem a pénzért, hanem a szolgálat szépségéért, tenni tudnának, tenni szeretnének ezért a városért. Am nincs, aki megkeresse őket, nincs olyan hivatal, vagy olyan erő, amely összefogná valamennyiüket. - Annyit láttam és tapasztaltam és azt hiszem, hogy meggyőződésem alapján immár másokon szeretnék változtatni, javítani, másoknak sikerélményét elősegíteni. Hiszem, hogy a hallgatóság annak hisz inkább, akinek már van tapasztalata. - Azonnal elkezdtem kutatni, hogy vajon miért mondod azt éppen lényegi elemként, hogy az ember egy idő után a többieknek, egy csapatnak, nagyobb közösségnek szeretne segíteni. Gyerekkorodban kaptál ilyen indíttatást? - Igen. A családi hátterem segített ebben. A nagyszülőkkel hál'istennek elég hosszan tudtam együtt lenni, és megfogott határtalan bölcseletük. Arra késztettek, hogy az idős emberek tapasztalatát megszívleljem, átvegyen. Mindig tudtak mondani valamit, érdekeset, figyelemreméltót a fiatalnak. És én azt vettem észre, hogy elmúlt néhány évtized és csak azt olvastam, hallottam, tapasztaltam, hogy aki hatvanéves, húzza a csíkot nyugdíjba, aztán a kutya nem néz felé se. Nincsenek tekintélytisztelő tettei, nem süvegelik meg az emberek az utcán. Alig várták, hogy elmenjen. Ezeknek az embereknek - ha volt is hibájuk, mert volt bizonyára - nem adták meg azt a lehetőséget, hogy tapasztalataikat, most már tényleg jobbító szándékkal, átadják a többinek. Kizárták őket mindenből. S a jelenség tendenciává vált az elmúlt évtizedekben. Az, hogy pártfunkcionáriusok, vállalatvezetők, professzorok voltak?! Egyikük így, másikuk úgy tudott érvényesülni, lelkük rajta. De mindenkit egy kalap alá venni, rövidlátó dolog. - A családban élt az öregek tisztelete? - Igen. Hál'istennek édesanyám 83 éves. nagynéném 89 éves, velük nekem, ha tetszik, ha nem, együtt kell élnem, és úgy. hogy ők öregségük éveit is tudják szeretni. Persze, nekent vannak egyéb dolgaim is. Rakhatnám őket szeretetházba, idősek otthonába, ahogy most divat, mégsem teszem. - Ősztől egy csapatot irányítasz? - Vezetői pozícióban vagyok az által, hogy egy csapatot kell irányítanom. Minden egyes embernek, aki az én csapatomban játszik. a legkisebb problémáját, gondját is föl kell vállalnom. Azonosulni kell vele valamilyen szinten, és segítenem kell. Tudniillik ha nem oldom meg a gondjaikat, vagy nem lépek az érdekükben, akkor saját magamnak ártok. Mert az az ember már nem azt tudja hozni, amit én szeretnék, amit elvárok tőle. Nekem ezeket az embereket meg kell ismernem. Mert a legnagyobb probléma az, ha két, egymástól távol álló területű ember találkozik és nem tudnak egymástól kérdezni. Hogy kérdezni tudjak, nyilván a másik világába is el kell mélyedni. Ezek az emberek föltárták azokat a kapcsolódási pontokat, egyéni jellemzőiket, amit ha figyelembe veszek, egészen más végeredmény születhet. - Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy te Szegednek felajánlottad a szolgálataidat, de ez még nem hallgattatott meg. Ezek szerint úgy gondolkozol, hogy ez a város végül is egy csapat, amit szolgálni leheti1 - Én nem tudom, hogy ki hogy van vele. Szeged egy elvarázsolt várossá alakult. Biztos vagyok abban, hogy feloldhatók a gyanakvások. Élmúlt egy jó pár évtized, amikor ez a város súlyos bélyegeket szerzett. Rámondták, hogy innen indult Horthy és innen '56. S viseltük a kollektív büntetés terhét régen is, a közelmúltban is. Mindig akadt egy szűk, korlátolt réteg, aki ezt a várost eszmei uralma alá hajtotta. Csodálkoztam azon is, hogy egy egyetemifőiskolai város hogy süllyedhet ilyen mélyre. Meggyőződésem, ennek politikai okai voltak. Most viszont ez megszűnt. Csakhogy ennek valamiféle jelét már látni kellene. Érzékelni, hogy valóban hiteles emberek dolgoznak, felkészült, nagy tudású politikusok és szakemberek kerültek a megfelelő helyekre. A nyomás, ami a városra nehezedett, még nem múlt el. Vannak maradványai, amelyek megzavarják a jelenlegi vezetést. Éppen azért bátorkodtam azt mondani, hogy vannak itt emberek, akiktől meg lehet kérdezni, akik ezt föl is vállalhatnák, s felelősségei segítenének. - Olyan módon is akartál segíteni, ha jól tudom, hogy beadtál egy pályázatot a város sportigazgatói posztjára. - így van. - Azt is hallottam, hogy keserű szájízzel fordultál el végül is ettől a poszttól? - Igen. Bennem semmiféle sértődöttség nincs, inkább keserűség. Ami onnan datálódik, hogy azt láttam, megint olyan emberek kezébe csúszik a kiválasztás, az irányítás, akik nem odavalók. Valahogy odakeveredtek, de nem azért, mert a sportban például kiINTERJÚ 5 FOTÓ: SCHMIDT ANDREA - Az igazság az, hogy nemigen keresnek bennünket, mert a mai gazdasági szabályzók faramuciak, és tulajdonképpen az élet bebizonyította, hibás döntések is vannak a törvényhozásban. Ma a följövő vállalkozások és egyéb gazdálkodási szervek valami oknál fogva úgy vannak elengedve, hogy bármit költségként elszámolhatnak. A költségekbe beleférnek a tízmillió forintos autók is, de inkább száz apró költségbe teszi azt a 10 millió forintját, minthogy áldozzon a sportra. - Úgy tudom, hogy a Volán a tulajdonos meg a főszponzor cég, s dolgozói joggal büszkék erre a csapatra, mert az igazgatóval az élen a vezérkar is kint szokott lenni a meccseken, magáénak érzi a Volánt. Emellé a Volán mellé el tudnál-e képzelni még olyan vállalkozót (mondhatnám a Délmagyarországot), aki jelentkezne, mit tudnál érte adni? - Örülök ennek a kérdésnek. Való igaz, hogy a Volán vállalat rengeteget tett ezért az egyesületért és a kézilabdáért, de úgy érzem, hogy a Volán imázs is nagyon szépen alakult a kézilabdán keresztül. A kézilabda nagyon sokat segített, hogy kellemes, jó kép alakuljon ki a szegedi Volán vállalatról. Ám eljött az idő, amikor az a pénz, amit a vállalat be tud forgatni, nem elég egy komoly - Vezetői pozícióban vagyok az által, hogy egy csapatot kell irányítanom. Minden egyes embernek, aki az én csapatomban játszik, a legkisebb problémáját, gondját is föl kell vállalnom. Azonosulni kell vele valamilyen szinten, és segítenem kell. Tudniillik ha nenwldom meg a gondjaikat, vagy nem lépek az érdekükben, akkor saját magamnak ártok. Mert az az ember már nem azt tudja hozni, amit én szeretnék, amit elvárok tőle. Nekem ezeket az embereket meg kell ismernem. Mert a legnagyobb probléma az, ha két, egymástól távol álló területű ember találkozik és nem tudnak egymástól kérdezni. Hogy kérdezni tudjak, nyilván a másik világába is el kell mélyedni. Ezek az emberek föltárták azokat a kapcsolódási pontokat, egyéni jellemzőiket, amit ha figyelembe veszek, egészen más végeredmény születhet. Meg kell tanulnunk kérdezni! / Kővári Árpáddal beszélget Dlusztus Imre válók, hanem azt mondták nekik, na öreg. vállald el, meg tudod te ezt csinálni, nem olyan ördöngös dolog. És ezt sokan elhitték. - Arra gondolsz, aki pályáztatott. - Pontosan erről van szó. Azért készítettem el a pályázatot, mert voltak információim, hogy'nem kimondottan arra rátermett emberek adták be. és az ismeretségi köröm noszogatott. Végül is a határidő utolsó napján adtam be. aztán következett egy elbeszélgetés szakbizottság előtt, akiknek a hozzáértését nem kívánom megkérdőjelezni. Nem is a konkrét szakmai részen volt a lényeg, hanem azon, hogy az általam beadott és gondolom elolvasott pályázatra az első kérdés így hangzott - és pont az kérdezte, aki az egész irányítója volt -, van-e még valami, amit a beadott pályázattól függetlenül meg kívánok valósítani? Ez az abszolút hozzá nem értés már annyira megdöbbentett, hogy azt mondtam, ez borzasztóan nagy félreértés. Aztán megtudtam, ő lesz az, akivel nekem a város sportügyeit meg kellene beszélnem. Akkor hirtelen belül csöngettek: hopp öreg, itt állj meg, ennek a világon semmi értelme nincsen... A következő hatalmas kérdés a városi polgármestertől érkezett, aki régi ismerősöm, hogy miért kívánom én az edzői munkát hivatalnoki munkaként felvállalni. Ez alapvető tévedés, mert a sportigazgatói koncepció, amit én leírtam, messze nem hivatalnoki feladatok ellátását jelenti. Ez talán részéről figyelmeztetés akart lenni, hogy neked, öreg ilyet nem érdemes megcsinálni. Csakhogy ezt más formában vártam volna el tőle. Ettől kezdve aztán én olyan kérdéseket tettem fel, és olyan szempontokat soroltam, hogy kizártam saját magamat, megkönnyítettem a bizottság dolgát, bebizonyítottam, nem vagyok alkalmas erre a posztra. Azt mondtam, csak úgy vállalom a sportigazgatói tisztet, ha a Volánt is csinálhatom mellette. Hogy gondolom én ezt, félállásban sportigazgató? Igen, mert szavamat adtam rá. A másik, hogy olyan anyagi kérésem volt, amit tudtam, nem tudnak teljesíteni. Engem lesújtott és elkeserített a dolog, sokáig tartott, amíg megemésztettem, de rájöttem: nem kell nekem ilyen módon és körülmények között a város sportját irányítani. Indul a kézilabdaszezon, le kell tenni valamit az asztalra. Ez a csapat Szegeden van, Szegedet említik, bárhol megjelenik itthon és a nagyvilágban. Előbb-utóbb lesz olyan lehetőségem, hogy a város sportjáért többet is tudok tenni. - Én máris biztos vagyok benne, hogy ezeknek a gondolataidnak lesznek rosszindulatú, félreértő és szándékosan félremagyarázó olvasatai. Célszerű leszögezni mind a kettőnknek, hogy amiről most beszélünk, az nem a városi önkormányzat fúrása és nem Bálint Ákos sportigazgató megtámadása. Jó volna viszont tudni, te hogyan képzelted el magad sportigazgatónak, mit csináltál volna? - Mindenféleképpen abból indulok ki most is, hogy a sportnak tulajdonképpen három nagyon fontos területe van. Az egyik az úgynevezett diáksport, gyermeksport, ebben benne van az ív a piciktől egészen az egyetemig. A másik az úgynevezett város polgárainak sportja, közös testedzése, a harmadik vonal az élsport. Mind a három területre külön-külön, de hathatós programok és elképzelések lefektetése lett volna a fő feladat a város adottságainak megfelelően. Tartsuk meg azt, amit érdemes, ne legyünk gigantománok. Ennek a városnak szüksége van 12 első osztályú sportegyesületre? Ez a tucatnyi sportegyesület nagyon sok pénzt emészt, de nem hoz eredményt. - Szép program, de milyen eszközökkel? - Az eszközökhöz elsősorban pénz szükséges, de helyre kellene valahogy rakni a testnevelők helyzetét is. Egy-két iskolától eltekintve nem kapják meg azt a pénzösszeget, ami az önálló tornaterem megvalósításához szükséges. És nem kapták meg a várostól a városi létesítmények kihasználási lehetőségét. Tehát, hogy egy iskola közössége ne csak udvarra kényszerüljön, hanem tarthassa foglalkozásait a sportcsarnokban, uszodában, jégpályán. Tehát volnának itt felszabadítható lehetőségek. Rivalizálni mondjuk földrajzból, vagy biológiából már lehet, tantárgyi szakversenyeket már rendeznek a középiskolákban, ugyanezt meg lehetne tenni testnevelésben is. Az iskolának legyen híre, hogy az a legjobb atlétaiskola, vagy a legjobb kézilabdaiskola, tehát valamiben a leg. - Tizenöt évvel ezelőtt is így gondolkoztál? - Nem. Ez érdekes, akkor még vagy tapasztalatlanságból, vagy mert szűkebb területen dolgoztam én se láttam a fától az erdőt. - Pedig akkor sikeredző voltál. - Azzal voltam elfoglalva, hogy abból a csapatból kihozzam a maximumot. Áz volt a feladatom. - Mikor lesz megint nagy csapat a Volán? - Bízom benne, hogy ha ezt anyagilag bírjuk - mert tulajdonképpen az élsport egyre inkább pénzkérdés - nemzetközi színvonalúvá érik a csapat. Először csak az aljára, aztán mind följebb-följebb. Ehhez nekem igen sűrűn kell nemzetközi mérkőzéseket játszatnom. ahol mérni, vizsgálni lehet a különböző tendenciákat. Ezekhez külföldi utazások, mérkőzések, edzőtáborok szükségesek, s ezt nem adják ingyen. A másik: meg kell nyerni a nemzetközi szövetség, a Liga jóindulatát, hogy ismerjék ezt a csapatot. Ne az legyen, hogy futott még ott néhány délvidéki, közép-kelet-európai csapat, hanem igenis a Szeged, arra oda kell figyelni. Meg kell nyemi a játékvezetők szimpátiáját. Ezeket csak úgy tudjuk, ha benne vagyunk a vérkeringésbe. - Keresnek már titeket? csapat fenntartásához, működtetéséhez. Nagyon örültem, amikor a vállalat vezetése hajlott arra, hogy nem akarnak privilégizált, egyszemélyi tulajdonosok lenni. Simán el tudják képzelni, hogy bárki betársulhat, még névváltozással is, mert ha a szegedi kézilabdát nem úgy hívják, hogy Tisza Volán, hanem mondjuk Radiátor SC, de rajta van a Volán embléma a mezen, akkor is úgy ismeri meg a fél világ, hogy Volán. Mindenképpen partner abban, hogy keressünk, találjunk új szponzorokat. Három lábra szeretnénk állítani az egyesületet, három főszponzort szeretnénk, akik „tulajdonosként" kezelnék az egyesületet. Azt mondanák: az ő képük, imázsuk kialakításához ennyit megér, az ő termékük bemutatására ilyen és olyan szempontból fölhasználhatók vagyunk. A Volán körülbelül 6 és fél 7 millió forintot tud kiizzadni, kicsikami, egy igaz jó csapathoz azért ennek a duplája kellene. - A Bramac mennyivel gazdálkodik? - 19-21 millió forint között gazdálkodik, de azzal, hogy ő már a csapatnak az „értékesítésével" különböző nemzetközi mérkőzések tévéközvetítési jogdíjával tulajdonképpen a csapat maga 5-6 milliót saját maga termel meg. Ez nálunk durván, üzleti kapcsolatú reklámdolgainkkal 1,2 millióra fölszalad, akkor már sokat mondok. - Neked mennyi kellene ? - Olyan csapathoz, amivel ki lehet ugrani, kellene egy 14-15 millió forint. Úgy látom, hogy ez háromszor 5 millió forintos céggel megvalósítható. Folynak tárgyalásaink, vannak biztató jelek, de ezek még nem konkrétumok. - Évryben ez hogy volt? - Két évig voltam Évryben. A francia törvények alapján a szponzori támogatási költségek adókedvezényt élveznek. Ott a városban lévő vállalatok összefogtak. A város azt mondta, hogy ha ti befizettek iksz millió frankot a városi büdzsébe adó ürügyén, akkor fizessetek kicsivel többet, s akkor én is adok a sportnak. így kialakult az egyesület fönntartása. - Tehát a város organizálta a csapatokat. Ez óriási dolog, itt ezt miért nem lehet megcsinálni? - Nem lehetett megcsinálni. Régi vesszőparipámat említem, hogy amikor arról volt szó, hogy a városi sport szervezetileg úgy álljon föl hogy egycsatornás támogatási rendszer legyen. A város vállalatai fizessenek a városi kasszába, a sportirányító szerve pedig tartsa el a Szeged névvel futó egyesületet. - Tartod a kapcsolatot a franciákkal? - Tartom. Én azt nagyon jó vonalnak érzem szakmailag is, és a város egyes vezetőivel is nagyon jó személyes kapcsolatom alakult ki. - Mit tud ebből profitálni Szeged? - Nem sokat, mert azért Szeged és Évry nem azonos kategóriák. Sokkal jobbnak tartom a nizzai kapcsolatot, nagyságrendi szempontból is, hisz a problémák hasonló módon jelentkeznek. Évry - amely egy 50 ezer lélekszámú peremváros, ott van Párizsnak a szoknyájánál - más problémákkal küzd. - A francia játékosaidról mit tudsz? - Konkrétan nem tartom a kapcsolatot. Úgy terveztem, hogy évente egyszer kiszaladok hozzájuk. Ez az első évben sikerült. - Hogyan látod a francia -magyar kapcsolatrendszert, különös tekintettel arra, hogy egy francia-magyar vegyes vállalat székházában beszélgetünk? - Hosszú éveken keresztül érhetetlenül álltam, mert kevés rálátásom volt a magyar-francia kapcsolatok alakulására. A történelmi időkre visszatekintve elég sokszor ellentétes oldalakon álltunk, vagy inkább kerültünk. Kinttartózkodásom első időszakában ezekkel a félelmekkel, tartózkodásokkal indultam; hogy fogok én a francia néppel, Franciaországgal megbarátkozni, amikor tőlük — tanulmányi ismereteim szerint csak hatalmas pofonokat kaptunk. Vajon milyen emberek? Kiderült, hogy egyéniségre és viselkedésre sokkal közelebb állnak hozzánk akár egy németnél, akár olasznál, akár egy orosznál. Az életre valóságtól kezdve a közvetlenségen át a problémákra való reagálásig olyan jegyeket találtam, amelyek hasonlítottak a magyar jellegzetességekre. - Minden hasonló, a mentalitásunk, a reflexeink, egyebek, csak mi alapvetően pesszimisták vagyunk, ők meg alapvetően optimisták. - Én is ugyanezt éreztem, de a magyarázat megvan. Nekik van mire optimistának lenni, nekünk alig. Nekünk mindenfelé kompromisszumra kell törekedni, mert másként nem tudunk megmaradni. Naggyal a kicsi nem azonos egyezségeket köt. Nekünk a fönnmaradásért, az életbenmaradásért kellett küzdeni, míg ők félvállról kezelve csak a saját boldogulásáért harcoltak. - Végezetül a nagy csapatra szeretnék visszatérni. 47 éves vagy, életműved mégis az MNK-győztes társaság volt. Tartod-e velük a kapcsolatot és miként emlékszel vissza rájuk? - Az a csapat az ember életéből ki nem törölhető. Bartalos, Farkas József volt a két kapus, azt megelőzően Badó Laci, szegény ő is túl korán ment el. Aztán egy Lesti István, egy Budai, egy Tóth Géza, egy Oláh Béla, később edző, egy Szabadíts, akivel én mint edző nem dolgoztam együtt, csak a válogatottnál, de mint akkori egyesületi vezető 80 és 82 között én hoztam Szegedre, aztán egy Lalajmos, egy Szabó László, aztán egy Dobó Károly, egy Tenke Endre... Mind olyan nevek a magyar kézilabdasportban, akiket nem lehet elfelejteni. Ez a csapat valóban akart valamit tett is ezért a sportágért Szegeden. Nagyon nehéz embe- ' rekből állt, mindegyikük külön egyéniség. Ezt bizonyítja, hogy mindannyian külföldön folytathatták és ott is megállták helyüket, ez a lényeg.