Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-16 / 243. szám

6 KÜLPOLITIKA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. OKT. 16. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 12-825. A szabadság ököljoga, avagy... Sivatagi show a mozik előcsarnokában Lynch, Wim Wenders, John Waters, Luc Besson filmjeit - és akiket sose láttam (és vajon látom-e majd egyáltalán?)... Ide csak egy-egy jut el mutatóba egy-egy rendezőtől, így is mindig ugyanaz, de többször egy se. Arról nem is beszélve, hogy - hosszú idő után - eddig Magyarországon nem vetített filmrendezői életműveket játszanak sorozatban: Andy Warhol, Fassbinder stb... És a csodás Kurosawa új filmje? Várakozás és szellemi izgalom kíséri az új bemutatókat... Eredeti, érdekes „játékok" ezek a „rendezői" filmek, ráadásul „több szinten" nézhetők, sok közülük valóban „izgalmas", nyers krimidramaturgiával dolgozik és a szórakoztatóipar igényeit is kielégítik. Régen vége a komor, vontatott, egzisztencialista ihletettségű „művészfilmek" kordivatjának... Végül pedig egy jámbor óhaj. Vállalkozhatna már valaki - hozzáértéssel - egy csinos, apró kis mozi üzemeltetésére! Itt végre időben és egyáltalán forgalmazva (!) jó filmeket nézhetnénk, mondjuk rajzfilmeket is vetítene és mesefilmet gyerekeknek, és időseknek régi magyar filmeket, és esetleg filmrendezői életműveket egyetemistáknak szóval olyat, ami itt kuriózum. (Ha jól tudom, kihasználatlan például a bábszínház.) Milyen felkapott, divatos kis rétegmozi lenne! A Filmtékát pedig tőlem még homokozónak is átalakíthatják! Garai Nagy Ibolya Egy ideje az, a kényszerképzetem, hogy pusztaságban élek itt, Szegeden. Vasárnap este már azt vizionáltam, hogy Szeged leszakadt Európa testéről és viharos gyorsasággal - a Balkánt is átszakítva sodródik a Nubiai-sivatag felé. Nyolc óra két perckor léptem a filmszínház előcsarnokába, ahol is vigasztalan látvány tárult a szemem elé: homokszemek peregtek az elhagyott pénztárban, és csak egy szabadon kóborló jegyszedőnő bukkant föl, aki búsan és makacsul, taszigálni kezdett lefelé a kőporos lépcsőn. Ugyanis fölajánlottam neki a mozijegy ellenértékét - ha már bezárt a pénztár -, de mindhiába. Mit tagadjam, ökölbe szorulf a' „szabadságjogom". Utoljára ment a címben említett Fassbinder-film, és sajnos nem először jártam így. Hol van már az az idő, mikor az ember szabadon lekéshette a film első perceit! (Egyébként a pénztárosnő - még a legbravúrosabb mozgástechnika birtokában is - legföljebb akkor távozhatott volna, mikor én érkeztem...) Et még hagyján, de itt Szegeden gyalázatosan rossz és roppantul egyhangú a mozik filmforgalmazása. Bezzeg Budapesten újra élményszámba megy a mozizás. Megint érdemes időnként moziba járni, mint Bergman, Fellini, Cassabetes, Bunuel, a francia újhullámos filmek anno „új" magyarországi forgalmazása idején. Itt vannak a posztmodern rendezők, izgalmas, új formanyelv, új korszak kezdődött a filmezés történetében! Sorra behozzák Greenaway, Dávid Ékesen szóló szép meghívó invitált múlt héten, péntek délutánra a Tabán iskolába. Hogyne mentem volna, hiszen róluk. Szeged egyik legfiatalabb iskolájáról; az ott lévő több mint húsz, kitűnően működő munkaközösségről olyan örömmel tudósítottam a Homokrózsa - sajnos, időközben megszűnt - népművészeti folyóiratban. „Must, vagy soha!" szólt az ige, amit csak akkor hittem el, amikor a tágas udvaron a „Tabán muri" főszervezője, az iskola igazgatónője a mustoskádak mellé kísért. Üllésről szedhettek az iskola tanárai és diákjai annyi szőlőt, hogy a sok diáknak, és a népes vendégseregnek is jutott egy-egy pohárka valódi, finom must. Az udvaron asztalok sorjáztak, amelyeken sárkánykészítő, zoknibáb-készítő, korongozó, gyöngyfűző, nemezes és virágkötő kis művészek ügyeskedték elő játéktárgyaikat, amelyeket hazavihettek. Minden tárgyalkotó csoportnak iskolán belüli(!) szakember volt a vezetője. Mindre rácsodálkoztam, hiszen a tárgyés játékkészítés közben mindegyikük valóságos előadást tartott „növendékeinek". Amíg ők tárgyakat alkottak, az iskola táncosai olyan „Tabán muri" hangulatos menettánccal szórakoztatták a környék utcáinak lakóit, aminőt Tabán még soha nem látott! Elöl egy aranyos pónifogat haladt, majd egy lovas, s őket követték a - most még - gépzenére szépen táncoló, népviseletes tácosok. Az egyik lakás ablakában öreg bácsi a szemeit törölgette, a másikból és a sokadikból kendőkkel integettek, és taps hallatszott le. Mire visszaértek az iskola udvarára, hatalmas tömeg kísérte őket. De belépni csak bélyegzés ellenében lehetett. Ez abból állt, hogy a tisztelt vendég legombolt a kapuban egy húszast, amiért kapott egy fürt szőlőt, és lepecsételték a kezefejét. A pénz a Tabán iskolai alapítvány „bukszájába" került, s tudom, százezer helye lesz, és van. Minden tanárnak, minden diáknak volt kedvére való foglalkozás: munka, játék; s mindegyikük örömmel csinálta. Vagyis unottságnak, fáradtságnak itt semmi helye nem volt! Az ebédlő, illetve a konyha felől finom fánk és lángos illata szökött ki az udvarra. Ahogy sült a sok-sok tészta, úgy fogyott. Tanár nénik és anyukák sütötték. A neki valókat a malomipartól, a sütőipartól kapták, meg aztán minden szülő azt vitt, amit tudott, hogy minél sikeresebb legyen az idei szüreti mulatság. Mert az volt ez a javából! Keringő zenére, „mustra menő!" focimeccset játszottak a diákok tanáraikkal. A Rokka-banda is elemiben volt: muzsikájuk táncba lendítette az üllési Fonó táncosait éppúgy, mint az iskola néptáncosait, de még minket is, vendégeket - a táncházban, ami - bár esteledett, hűvösödött, betüzesítette a bokánkat. - Mondja - kérdem az igazgatónőt -, mi ennek az iskolának a titka, hogy diákot, szülőt így meg tudnak mozgatni? - Élünk. És élni, élni akarunk. Ez, és más semmi. De ez az élni és tenniakarás egy szólamra van fölhangolva. Ez a természetes, s ez mindannyiónkat boldoggá, teljessé tesz. Köszönöm a meghívást, jövőre is eljövök! Ifj. Lele József Beteg-e a beteg? Algyőn, a körzeti rendelésre mentem október 3-án, mert nagyon fájt a derekam és a jobb lábam teljesen cl volt zsibbadva, alig bírtam a rendelőig elmenni. A doktor úr - aki helyettesített - megkérdezte, hol dolgozom és írt fel kenőcsöt, meg kapszulát. Nem kértem táppénzt, mert két nap szabadságom ki volt írva, s gondoltam, ha péntektől kezelem magam, hétfőre rendbejövök. De nagyon keveset javultam, ezért hétfőn visszamentem; mondtam, hogy nem tudom a munkámat ellátni, legyen szíves adni valami gyógyszert és vegyen táppénzre. Erre ő azt mondta, nem kellett volna idejönni, a gyógyszertárban recept nélkül is lehet venni vitamingyógyszert, és mára már munkába kellett volna állnom! Megkérdeztem, miért van elzsibbadva még mindig a lábam Kabát a gombhoz? avagy szüksége van-e Szegednek modern traumatológiára? Tavasz óta élénk érdeklődés kíséri az Aerocaritas Szegedre „telepített" mentőhelikopterének viszontagságait. Az üggyel foglalkozott az írott és elektronikus sajtó egyaránt: kézzel fogható eredmény azonban még nincs. Magam már több alkalommal megfogalmaztam: a mentőhelikopter üzembe állítása minőségi változást hozhatna a baleseti ellátásban, hisz Nyugat-Európában is akkor történt a döntő áttörés, amikor az első szakorvosi ellátást a mentőhelikopteren szolgálatot végző orvos kivitte a baleset színhelyére és a sértültet az időfaktor lényeges csökkentésével nem a legközelebbi, hanem az állapotának megfelelő felszereltséggel rendelkező baleseti centrumba szállította be. Eddig minden alkalommal rámutattam arra, hogy Szeged környezetében egyetlen olyan kellően felszerelt diagnosztikus egység van, amely a többszörösen sérültek gyors kivizsgálására alkalmas. Ez a hely pedig a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Radiológiai Klinika Új-Klinikai Részlege. Ennek megfelelően a mentőhelikopter a súlyosan sérülteket nem szállíthatná máshová, mint az Új-Klinikára! Csakhogy, a sérültellátás nem csak a gyors és modern diagnosztikából, hanem a sérült állapotát messzemenően figyelembe vevő általános korai ellátásból áll! A feltételek erre pedig az Új-Klinikán sajnos nem biztosítottak! Nem áll rendelkezésre elég helyiség, nincs kellő számú személyzet, hiányzik az a pénz, melyekkel a szükséges és már megtervezett személyi és alapterületbővítéseket megvalósíthatnánk. Az Új-Klinika hatalmas tömbjében a friss sérültek fogadására csak egy harminc négyzetméter alatti helyiség jutott! Bár a súlyosan sérültek fogadására teljesen alkalmatlan helyiséget a TV Ablak műsorában már bemutattuk, most sem áll rendelkezésünkre több hely, annak ellenére, hogy a Szegedi Bíróság már tárgyalja az egyetlen bővítési lehetőség felmondási ügyét. A szerződés felmondási ideje fél év, így a per megnyerése esetén is csak fél év eltelte után indulhatna a betegfogadás egyik feltételét biztosító átépítés! Jelenleg az ügyeleti rendszemek megfelelően csak minden másnap tudunk beteget fogadni, hisz a mindennapos felvételi rendhez sem orvos-, sem nővérlétszámunk nem elegendő. Egy többszörösen sérült beteg ellátásához közel húsz ember hat-tíz órás összehangolt munkája szükséges! Egy ilyen sérült kezelési költsége több százezer forint és minden igyekezet mellett sajnos az is előfordul, hogy a milliós ráfordítás ellenére a sérült mégis meghal! A mentőhelikopter fogadása pedig a mindennapos felvételi csapat kiállítását megköveteli! Megfelelő intenzívterápiás háttér nélkül a többszörösen sérültek fogadása lehetetlen, intenzív osztályunk pedig a jelenlegi ügyeleti rendszerben is már túltelített, hisz két akut szakmát kell kiszolgálnia, állandó létszámhiány mellett. A megtervezett helikopterleszálló várható költsége 2 millió forint, a tervezett átépítés kalkulációs költsége 8 millió forint. Az intézmény, illetve az intézet ez évi költségvetésében pedig ilyen célra egyetlen fillér sincs. A Traumatológia és az Intenzív Terápiás Intézet vonatkozó éves költségvetése együttesen nem éri el a húsz millió forintot akkor, amikor egy súlyosan sérült ellátási költsége a napi százezer forintot is meghaladja. A mentőhelikopter üzembe állítása megtöbbszörözné az élve beszállított súlyosan sérültek számát. 1990-ben a SZOTE Igazságügyi Orvostani Intézetébe 176 baleseti halottat szállítottak be úgy, hogy az időveszteség miatt a sérültek gyógyintézetbe be sem kerültek! Ha a mentőhelikopter által biztosított időnyercmény miatt a sérültek fele került volna csak intézetünkbe, úgy az ellátáshoz szükséges költségek intézetünk éves költségvetését majdnem nyolcszorosán meghaladták volna! A könnyű és súlyosan sérültek ellátása jelenleg egy helyen történik: az egyik sérült ellátása zavarja a másikét. Látlelet kiállításáért ugyanott kell sorban állni, ahova a mentők az életveszélyes állapotban lévő sérültet szállítják! Ezt a lehetetlen helyzetet csak úgy lehetne feloldani, ha Szegeden is működne egy 24 órán át üzemelő baleseti ambulancia, ahol a könnyen sérült járóbetegek ellátásra kerülhetnének. Mivel egy többszörös sérült ellátása sokórás feladat, az ügyeleti létszám felemelése és a szakemberek átcsoportosítása is elengedhetetlen feltétele lenne a helikopter fogadását biztosító mindennapos ügyeleti rendszer megteremtésének. Megvan bennünk a készség, hogy a mentőhelikopter üzembe állításából származó kihívásnak eleget tegyünk. Ehhez azonban előbb arra van szükség, hogy a modern baleseti sebészet feltételeit városunkban is megteremtsük! A mentőhelikopterek megjelenése tette mindenütt modernné a traumatológiát. Most nálunk is megvan már a gomb, melyhez már csak a kabátot kell hozzávásárolni! Addig azonban, amíg a vázolt keretfeltételek nem teljesülnek, tudomásul kell venni, hogy egy személyi állományában nem feltöltött és fegyverzetében nem felszerelt hadsereget nemcsak vétek, hanem bűn csatába küldeni! Saját szakmai fejlődésünket is lényegesen előmozdítaná a mentőhelikopter mielőbbi üzembe állítása! A kihívásra szakmailag felkészültünk. A feltétlenül szükséges átszervezés és az anyagiak előteremtése azonban saját erőnket többszörösen meghaladja! Fogjunk tehát valamennyien össze és teremtsük meg együtt Szegeden a modem baleseti sebészetet, melyhez a mentőhelikopter működése ugyanúgy hozzátartozik, mint a gombhoz a kabát! Dr. Sándor László egyetemi docens a SZOTE Traumatológiai Önálló Osztály vezetője Köszönet ujja, a talpam is fáj, mire azt mondta: nem tudja. Ekkor kértem, hogy adjon beutalót a reumatológiára, azt mondta, nem ad, felesleges, menjek dolgozni! Utoljára kértem tőle igazolást arra a napra, mire 15 percet igazolt. (Papíron tudom bizonyítani!). Ezután bementem Szegedre, a reumatológiára, először a kartonozóba, ott hárman se találták meg a kartonomat (pedig volt), kiállítottak egy ideiglenest. A doktornő megvizsgált, felírta a gyógyszert és öt kezelést, táppénzre vett. Negyvenegy éves vagyok, 25 éves munkaviszonyom van, nem vagyok táppénzcsaló! Nem tudom, mi lesz ezután? Ha véletlen beteg leszek, nem fordulhatok ehhez a doktprhoz! Név és cím a szerkesztőségben Sok-sok köszönet és hála a Porkoláb Önsegélyező Klubnak. Nagyon nehéz anyagi helyzetben voltam, amikor szelvényeikkel segítségemre siettek. Ritka ma már az igazi becsületesség, segítőkészség. Dr. Zavilla Norbertné Kaposfő, Kossuth L. u. 129. Ellopott táblák Fontos dolog, amiért tollat ragadtam: Petőfitelep központja. A Csap utcán egy térre nyílik templom, iskola, könyvtár, művelődési központ, virágüzlet, óvoda, bolt, fűtőolajárusítás stb. Nem is beszélve arról, hogy itt található az autóbuszközpont, mely Petőfitelepről háromfelé viszi az utasokat; sőt itt csatlakozik a 73Y-os is és itt megy el az út Tápé új területe felé. Két kezünkön fel sem sorolható, hogy mennyi veszélyforrás van e kis területen. Évekig, még tavaly is, a Csap utcán, a tér két sarkán ott volt a 30 kilométeres maximális sebességű tábla, mely az idén eltűnt. A rendőrség szerint huligánok szedhették le, visszahelyezni nem a rendőrség feladata. Jelenleg a Várakozni tilos! tábla van kitéve. Miért? Az elmúlt évben haláleset történt ezen a helyen, az idén is történt már súlyos baleset. Kinek jó ez? Kötelező a gépjárművek után a biztosítást fizetni, de ilyen esetben is fizetni kell valakinek, és aki fizet, annak jaj-panasz lesz az élete. Vagy olyan sokan vagyunk, hogy néhány emberélet már nem is számít? Vagy olyan sokba kerül két alumínium tábla, hogy drágább, mint az emberélet? Nem tudom, csak annyit, hogy sok az utakon a baleset és nagyon sokszor nem a vezető a hibás, hanem a hiányos útkellékek. Lehet, hogy a városnak sok hasonló pontja van, feltétlen szükséges lenne a tiltó táblák kihelyezése. És szükséges lenne az utakat megtisztítani a gyorshajtóktól, a kivilágítatlan motorosoktól, a krosszozó fiataloktól. És nagyobb óvatosság kellene a közlekedésben a gyalogosok részéről is. Óvatosak, ártatlanok esnek áldozatul a merev törvényeknek és felelőtlenségnek, az erkölcsi normák hiányának. Az illetékeseknek, akik naponta járnak ugyanazon az útvonalon, fel sem tűnik a hiányosság. Javaslom, hogy a város különböző pontjain sétáló nyugdíjasok irják meg a veszélyes eseteket az illetékeseknek, akik a jóindulatú észrevételeket elfogadnák és elintéznék, hiszen jön a tél, a veszélyhelyzetek megduplázódnak. M. J. Le Vas Marival! Már régen fontolgatom e levél írását, de most a Belügyminiszter Úr felhívása ennek elküldésére ösztönöz. A nemzeti hősnek tekintendő Bajcsy-Zsilinszky Endre neve gyorsan helyet cserélt a régi Fekete sas nevével, de Újszegeden a volt Bethlen utca, ahol a Szent-Györgyi villa is áll, még mindig egy AVH-s tömeggyilkos nevét viseli, aki a tábla szerint „az ellenforradalmárokkal vívott harcban vesztette életét". Gondolom, ideje lenne ezt is eltüntetni (Gyapjas Pál utca). Hasonlóan a Hámán Kató nevét a volt Vaspálya, a későbbi Szt. Ferenc utcáról. Budapesten már lecserélték a nevét. Végül, de nem utolsó sorban el kellene tüntetni a „dicsőséges" Tanácsköztársaság útja nevet is, az ott levő vasszörnyeteggel, a „Vas Mari"-val együtt, mely nemcsak szégyene és csúfsága a városnak már csak idétlen formája miatt is, de Kun Béláék „dicsőséges" vérfürdőjét és a kommunisták „vasököl" ideológiáját hirdeti. Levelemmel a T. Városi Önkormányzat szíves figyelmét kívánom felhívni ezen visszásságokra. Lévay Zoltán A dolgozó nyugdíjas szabadságáról M. S.-né Szeged. Szeretné tudni, hogyan alakul a nyugdíjas dolgozó evi szabadsága, az évek után járó pótszabadsag kiszámításánál a nyugdíjasként eltöltött időt figyelembe veszik-e, s a szabadságot pénzben meg lehet-e váltani? A munkaviszonyban álló nyugdíjast az általános szabályok szerint megilleti a fizetett szabadság. Ennek megfelelően naptári évenként 15 munkanap alap- és minden munkaviszonyban töltött 3 év után egy, évenként azonban legfeljebb kilenc munkanap pótszabadságra jogosulL A munkaviszonyban töltött idő alapján járó pótszabadság megállapításánál mind a nyugdíjazás előtti, mind a nyugdíjazás utáni munkaviszonyban töltött éveket figyelembe kell venni. A szabadságot ténylegesen ki kell adni, méghozzá az esedékeség évében. Megváltani csak a jogszabályban meghatározott esetben lehet, például ha a dolgozó munkaviszonya évközben megszűnt. Munkatorlódás miatt a szabadság kiadása legkésőbb a tárgyévet követő március 31-éig engedélyezhető, a dolgozó betegsége vagy a személyét érintő egyéb elháríthatatlan akadály esetén pedig az akadályoztatas megszűnésétől számított 30 napon belül ki kell venni a szabadságot. Dr. V. M.