Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-02 / 231. szám

SZERDA, 1991. OKT. 2. RIPORT 5 Orbán Viktorral beszélget Gazsó L. Ferenc - Hogyan látja a politikai helyzetet egy esztendővel a nagy váltás után? - Közepes a hangulatom tőle, s akkor még finoman fogalmaztam. Hónapok óta huzakodtunk a kár­pótláson, miközben az ország előrejutását megalapozó törvényekről szó sem esett. A parlamenti padsorban ü Ive úgy érzem, hogy még mindig nem vonták le a kormányzati oldalon az első év tanulságait. Ugyanazt a koncepciótlanságot érzékelem, mint az induláskor. Csak egy példa: elmúlt a nyár, el kellene kezdenünk a vitát, hogy végre megalapozott költségve­tése legyen az országnak 1992-ben, Ehhez persze már meg kellett volna születniük az államháztartásról, az adórendszer módosításáról szóló törvényeinknek legalább. Ezek egyelőre a láthatáron sincsenek. - Tele voltunk illúziókkal, s tele vagyunk jogos tü­relmetlenséggel. Az ön szavaiból is érzem ezt. Holott az egypártrendszer hátrahagyott csődtömegét látva tudhatnánk, hogy az elhúzódó gazdasági válság megúszhatatlan. -Én nem szívesen beszélek válságról. Magam sem tudom, hogy ez itt válság-e, vagy a körülményekből adódó normális állapot. Mindenesetre következe­tesebb, határozottabb, világos, pontos időbeosztású munkát szeretnék látni a politikában. S akkor még mindig a nyakunkon vannak a váratlan, forró ügyek. Itt van például a munkavállalók érdekképviselete. Amint elkezdődött a kormány és a szakszervezetek közötti érdemi tárgyalás, rögtön éles konfliktusok rob­bantak ki. Az első országos sztrájk elmaradt, de ki tud­ja, ősszel nem kell-e sztrájkhullámmal szembenéznünk? A kiszámíthatatlanság olyan mértékű, hogy szétzilálódhat a politikai rendszer. A kormánykoalíció belső ellentétei például akkorák, hogy minden kü­lönösebb külső nyomás, ármány és cselszövés nélkül, egy ügyetlen döntéstől szétrobbanhat. S mi, ellenzéki oldalon nem tehetünk mást, minthogy megint és megint elmondjuk, hogy szerintünk miért rosszak a kormány bizonyos döntései, s mit kellene másképp csinálni. - Aláírja-e azt a megállapítást, amit a sajtó előszeretettel emleget, hogy letargikus, pesszimista nemzet a magyar? -Én is hallottam arról, hogy a legpesszimistább nép volnánk a világon. Nem hiszek a néplélek, népalkat kategóriákban, mert túlságosan általánosak. Ha mégis belemélyedünk az efféle elemzésekbe, mindig az az érzésem támad, hogy olyan érvelések hangzanak el, melyeknek a világon semmi közük a valósághoz. Az tény, hogy különböző felmérések szerint valóban pesszimisták vagyunk. Én inkább a realista kifejezést használom, mert nem szabad elfelejteni, hogy az emberek döntő többsége nem az ország jövője miatt pesszimista, hanem saját sorsát látva. Szerintem az ország helyzete nem annyira rossz, mint sokan mondják. Igenis esélyünk van arra, hogy néhány év alatt kijussunk a gazdasági kátyúból. Csakhogy ennek a kezdeti időszaknak a hatása a polgárok életében nem szívderítő. A munkanélküliség veszélye, az életszínvonal csökkenése, s egy sor más probléma, melyekkel az elmúlt négy évtizedben nem kellett szembenézni. Mitől lennének bizakodóak az emberek? Hiányoznak egyelőre az élet kiszámítható keretei. Ám aki előre gondol, érzékeli, hogy másfajta életstílus, más klíma költözik az országba, ami nagyobb határozottságot, mozgékonyabb, tanu­lékonyabb felfogást kíván mindenkitől. Nehéz átállni erre, különösen az idősebb generációknak. Nekünk, fiatoknak könnyebb a helyzetünk. - Már akinek. Sokan az iskolapadból kikerülve, egy rossz képzési struktúra szenvedő alanyaiként mindjárt a munkanélküliséggel találják szembe magukat. - Ez igaz. A mai huszonéveseknek messze a legrosszabbak az idnuló pozíciói. De ha lesz gazda­sági kilábalás, akkor azzal bizonyára egy olyan, a Kárpát-medencében merőben új munkavállalói magatartás párosul majd, ami gyakoribb munkahely, sőt lakhelyváltoztatással, átképzésekkel, ésszerű kockázatvállalással párosul, s erre egy fiatal ember lélekben hamarabb alkalmassá válik, mint az idősebb. - A Fidesz attrakciónak számít a világban. A rekordok könyve úgy tartja számon, mint a világ legfiatalabb parlamenti pártját. Ön sokat utazik, mint a párt frontembere. Hogyan éli meg ezt a csodagye­rekséget? - Először is, csak az elmúlt fél évben utaztam sokat. Korábban a választási kampányok sem engedték, hogy elhagyjam az országot. Más oka is volt az otthon maradásomnak. Szerettem volna elkerülni legalább kezdetben a rosszindulatú pletykákat, melyek a pártokon belül a sokat utazó vezetőket érik. A tavaly novemberi washingtoni út volt az első, s azóta valóban sokfelé képviseltem a párt politikáját. Igazolni kellett a tárgyalások során, hogy kinőttünk a Guinness bookba illő kedves, aranyos, mosolygós kis liberális társaság szerepét. A helyhatósági választások óta a Fidesz olyan népszerű politikai erő Magyarországon, melyet komolyan vesznek a nagyvilágban is. Az utazások során igyekeztünk világossá tenni, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mekkora politikai súlyunk van. Ezekre az utakra szakértőink is eljöttek, mert minde­nütt tárgyaltunk a gazdasági élet vezetőivel is. Komoly fölmérés volt egy-egy út abból a szempontból is, hogy embereink hol tartanak a felkészülésben, mennyire tárgyalóképesek Nyugaton. Kikre lehet máris önálló feladatokat bízni. - Idehaza, vagy külföldön nem került-e ellentmon­dásba önmagával? Nem kellett-e olyan nézeteket képvi­selnie, melyekkel a belső viták során nem értett egyet? - Erre nem került sor, ami persze korántsem jelenti, hogy én mindig a többségi véleményt képviselőkhöz tartoznék a Fideszben. De egyáltalán nem fontos, hogy mindig, mindenütt én fejtsem ki az egyeztetett álláspontunkat. Ez nem tenne jót sem a pártnak, sem nekem. Egyébként a parlamenti frakcióban különösen ügyelünk arra, hogy addig egyeztessük, közelítsük egymáshoz az álláspontokat, míg lehetőleg az éles határvonalak eltűnnek a vélemények között. Ebben nekem, mint frakcióvezetőnek felelősségem van. - Viktor, gondolt-e már a távolabbi jövőre? Angliában, vagy Amerikában egy politikai karrier szépen érhet véget. A politikus visszatér a polgári életbe, üzletember lesz vagy ügyvéd, esetleg hír­ügynökségek politikai szakértője. Nálunk a tisztes visszavonulás ma még ismeretlen. - Elórebocsátva, eszem ágában sincs a vissza­vonulást fontolgatni, hiszen az út elején tartunk még. De nem roppannék össze, ha egyszer pályát módo­sítanék. Szívesen folytatnám politológiai tanulmá­nyaimat, s aztán tanítanék, kutatnék valamelyik egyetemen. - Mielőtt ezekre a beszélgetésekre kettőnk között sor került volna, többen óvtak attól, hogy a családi életéről faggassam. Azt mondták, úgysem áll kötélnek, a magánéletét óvja, védi a nyilvánosságtól. - Ez igaz. Gyakran úgy érzem, hogy túlságosan sokat vagyok a köz szeme előtt, s ez zavar. Időnként kiszolgáltatottnak, sőt kifosztottnak tekintem magam emiatt. Ezért gondolom, hogy a feleségem, s a lányom élete, a mi szűk családi életünk, amire olyan kevés idő jut, nem tartozik a nyilvánosságra. - Mégis arra kérem, tegyen kivételt. Ha már a magyar népszerűségi lista ötödik helyén álló politikus ennyi mindent elárul magáról, nyissa legalább résnyire az otthona ajtaját is. - Hát jó. De résnyire. Kérdezzen. - Kicsoda Orbán Viktorné? - Nem Orbán Viktorné, hanem Lévai Anikó. Fontos különbség, mert házasságkötésünktől fogva ragaszkodott a lánykori nevéhez. Azóta is örül, hogy így döntött, mert a külvilág a saját értékei szerint ítéli meg ót, s nem azért, mert a feleségem. Anikó, egyébként nagyon kemény asszony. Én sem tartom magam határozatlannak, de ő nálam is sokkal döntésképesebb. Mióta politikával foglalkozom, a család összes gondja, baja az ő nyakába szakadt. Mikor Oxfordban tanultam, s kiderült, hogy az előrehozott választások miatt az ingázásom lehetetlen lesz, mindent felszámolt, a lakást elcserélte, gyere­kestói felköltözött Szolnokról a fővárosba. Mire hazaértem, budapesti lakos lett belőlem. Ügyvéd lett, Pesten praktizál, a 240. számú munkaközösségben. - Nem irigylem a kislányukat, mert egyikük hivatása sem mérhető munkaidőben. - Ráhel, a lányunk kétéves, és olyan erős alkatú, hogy a parlamenti csatározások a mi otthoni vitáinkhoz képest könnyű táncmulatságok időnként. Igényli, hogy foglalkozzunk vele, de amit lehet, már most eldönti maga, s nem enged a negyvennyolcból. Én élvezem a természetét. - Orbán Ráhel. Nem mondható divatnévnek. - Fene tudja. A bölcsődében, ahova jár, van még egy Ráhel. A feleségem védett egy Ráhel nevű cigányasszonyt, aki szép volt, okos is, Anikó a szívébe zárta. Akkor jutott eszébe, hogyha egyszer lányunk születik, hívják Ráhelnak. Nekem is megtet­szett a név. Rahinak becézem.a nagyszülők Raskának. - Mikor jut háborítatlan idő a családra? Vannak sérthetetlen órák, napjaik? - Kellene, hogy legyenek, de egyelőre nincsenek. Nem tudom, hogy meddig lehet ilyen feszítetten élni. Érzem, hogy meg kell találnom előbb-utóbb a tervez­hető órákat, napokat, mikor ók is számíthatnak rám. - Ezen a hétvégén például... - ...ma este velük leszek. Holnap szombat, akkor nem, és vasárnap sem. Sajnos ez egy átlagos hétvégének számít. A családom megérti, hogy most még nem tehetek másként, de azért bizakodunk Anikóval, hogy előbb-utóbb enyhül a szorítás. Bár nem látom, hogy mitől enyhülne. Szerencsére a feleségem rugalmas, alkalmazkodóképes asszony, így hát minden elforgácsolódni látszó órát kihasználunk arra, hogy járjunk egyet, megnézzünk egy filmet, néha találkozunk a nem politikus barátainkkal is. Nincsenek meddő óraink, lehet, hogy ez se jó, de egyelőre bírjuk. Én egyébként mindenféle kapcsolatban többre becsü­löm a mennyiségnél az együtt töltött idó intenzitását. - Barátokat említ. Tarthatók ilyen zaklatott életforma mellett barátságok? - Nem panaszkodom, hiszen a barátaim nagyré­szével nap mint nap együtt vagyunk. Ne felejtse, hogy a Fidesz magja egy összetartó baráti társaság. És sok új barátot szerzek azóta is, ahogyan a szabadság kis körei, melyekről már beszélgettünk, egymásba érnek. Fontosnak tartom, hogy a politika nem durvította el ezeket a kapcsolatokat. A vitákon felül tudunk emelkedni. -Afoci mellett van-e szenvedélye? - Túlzás szenvedélyről beszélni, de szeretem a zenét. Mindenféle melódiát szívesen hallgatok, a hangulatomtól függően. Pihentet a klasszikus zene, bár nem vagyok a szakértője. Nagyon szeretem a hatvanas, hetvenes évek rockzenéjét. A Led Zeppelint, a Fletwod Mac-et. És a bluest. Hobo és Demjén kon­certjeire, ha tehetem, kimegyek. Évente egy-kettőre el is jutok. Egy időben jártam az avantgarde koncertjeire. Tetszik a Kontroll csoport, az Európa Kiadó, az újabbak közül a Pál utcai fiúk. - Miket olvas, ha a politikai elemzések, tervezetek kiesnek a kezéből? - Most például a Farkasokkai táncolót. Tetszett Marguez regénye, a Szerelem kolera idején. Nagyon szeretem a cseh írókat. S idegnyugtatónak Rejtő Jenőt. De a nyaralásra becsomagoltam néhány szakkönyvet is. Engem felüdítenek. - Viktor, szeretnék kerülni minden pátoszt, márcsak azért is, mert egy erőt tisztelő, racionális küzdőhöz, akit megismertem önben, legkevésbé sem illik a pátosz. Mégis, 2020-ban ön még csak ötvenhét éves lesz. Milyen Magyarországot képzel el az unokájának? - Először is ki kell, hogy javítsam. Az unokáimnak. Két-három gyereket szeretnék, ez a minimum. Az a jó, ha sok gyerek rohangál az asztal körül. Magyarország 2020-ban? Én optimista vagyok, bár erre a jelenlegi vergődés kevés okot ad. Túljutunk a kezdet toporgásán. Azt gondolom, hogy a toleráns politika meghonosodik nálunk is addigra. A kormányzás színvonala pedig jóval előbb, már a következő választások után javulni fog. Azt hiszem, áttörhető korlátai vannak annak, hogy Magyarországon az emberi jogokat tiszteletben tartó, szolidáris, toleráns társadalom alakuljon ki, mire én nagyapó leszek. Nincs legyőzhetetlen akadály a gazdaság virágzása előtt sem, s annak, hogy végre valóban integrálódjunk Európába. Egy modem, nyugatias Magyarországban reménykedem, amely a környező országokkal föltehetően sokáig fennmaradó konfliktusait legyűrve, jó szomszéd lesz, de erősen hiszek benne. Nincsenek akadályaink, melyeket a magunk erejéből ne győzhetnénk le. RÉSZLET A KÖZELJÖVŐBEN INDULÓ, POLITIKUS PORTRÉKAT BEMUTATÓ DÉLMAGYARORSZÁG FÜZETEK ELSÓ KIADVÁNYÁBÓL. Kinőttük az aranyos kis liberális társaság szerepét FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Szerintem az ország helyzete nem annyira rossz, mint sokan mondják. Igenis van esélyünk, hogy néhány év alatt kijussunk Nincsenek meddő órák... Mindenféle kapcsolatban többre a gazdasági kátyúból. becsülöm a mennyiségnél az együtt töltött idő intenzitását. Azt hiszem, áttörhető korlátai vannak annak, hogy Magyarorszá­gon az emberi jogokat tiszteletben tartó, szolidáris, toleráns társadalom alakuljon ki, mire én nagyapó leszek.

Next

/
Thumbnails
Contents