Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-02 / 231. szám

4 KÜLPOLITIKA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. OKT. 2. Alkaderek tündöklése és... SEBESTYÉN SÁNDOR PLASZTIKÁJA A jogászok úton vannak... Némely vélemények szerint Magyarországon már most is - a jövőben méginkább - a jogászok a legkapósabb szakemberek. Igaz ez, vagy sem, annyit a mindennapos tapasztalatból is lehet tudni, hogy gazdasági társaság nem alakul, üzlet nem köttetik jogász nélkül, s ezek a vállalkozások egyre gyakrabban „vegyesek", vagyis az egyik fél: külföldi. S egyáltalán: Európába szeretnénk visszaérni mi mindannyian, hangoztatjuk eleget. Milyen következményekkel jár ez a jogi képzésre? kérdeztük dr. Nagy Ferenctől, a JATE Jogtudományi Kar dékánjától. Az idei tanévben új tanrend szerint kezdődött meg az oktatás. Tudományegyetemről lévén szó, alapvetően elméleti képzést szükséges adni, eddig is, ezután is, de a jogi karon mindig is igyekeztek tekintettel lenni a változó gyakorlatra. Az új tanrend rugalmasabb, mint a régi, s ez azt is jelenti, hogy a hallgatók jóval több, a praxisban újabban fontossá vált diszciplínát választhatnak. Az általunk említett praxisra tekintők, a gazdasági élet majdani szereplői például tanulhatnak a szegedi egyetemen - egyelőre speciális kollégium keretében - az Európai Közösség történetéről és gazdaságáról, vagy Magyarország és a nemzetközi pénzügyi szervezetek kapcsolatáról. Az úgynevezett kötelezően választható tantárgyak (minden hallgatónak négyet kell választani, a vizsgajegyek beszámítanak az átlagba) köre bővült. Néhány a sorból: Világgazdaság és magyar gazdaság; Vállalati tulajdon és piac; Értékpapírjog, Tőzsdejog; Cégjogi eljárás; Európai versenyjog; Európai közösségek joga; Emberi jogok. A szegedi karon szép számmal vezetnek szemináriumokat kiváló gyakorlati szakemberek, bírák, ügyészek, s a tanrend rugalmasabbá válása mellett ez is segít, hogy a végzettek az új jogi helyzetben is helytállhassanak.A klasszikus tárgyak anyagát is folyamatosan korszerűsítik. A szegedi egyetemen külföldi vendégoktatók is tartanak kurzusokat, de a hazaiak is tanítanak bizonyos témákat angol, illetve német nyelven. Az államvizsgára bocsátás egyik feltétele a jogászoknál is egy közép- és egy alapfokú nyelvvizsga. Az országban először ezen a karon közelítettek a „nyitott egyetem" ideája felé: meghatározott feltételek mellett vizsga nélkül vettek fel hallgatókat. Azzal is Európa felé tartanak, hogy honosítják az áthallgatás-átoktatás gyakorlatát, egyelőre a Szegedi Universitas intézményeiben; így például a kar elfogadja a Hittudományi Főiskolán hallgatott egyházjogi kurzust. Hogy a magyar jogászok diplomáját mikor ismerik el Nyugaton? Nehéz megjósolni, bizonyos, hogy ez hosszabb folyamat eredménye lehet, további szigorítások, hallgatókat, oktatókat egyaránt keményebb követelmények elé állító feltételek szükségesek hozzá. S.E. Hogyan lett Sztálinból „feketeseggű" bukása. E cím így lenne stílszerű, befejezett. De hol tartunk még attól, hogy a dolgoknak határozottabb stílusa legyen ebben az országban? Inkább valami kusza eklektikát érzékelek. Mondogatjuk például: a káderezés politikai gyakorlata immár csak rosszízű emlék. Közben szó sincs erről. Sőt még az alkáder-mentalitás is itt van közöttünk. Igaz, ki nem állom c megnevezést, mert egyszerre bizalmaskodó és megalázó. Hamis. Mégis ragaszkodom hozzá, mivel Gobbi Hilda művészi, emberi örökségét meg annál jobban tisztelem. Legutolsó portréfilmjében a riporter mindenesetre azt kérdezte tőle: művésznő, mi az, ami leginkább idegesíti a mostani világban. 0 pedig annyit mondott: az alkáderek rémuralma. Persze ennek már jó néhány esztendeje. De ne becsüljük túl az idő múlását! Hisz változnak, változgatnak ugyan a dolgok, ám az igazi megváltástól még messze vagyunk. A napokban is betértem egy belvárosi csemegeboltba, amely telítve volt keresgélő, vásárolgató emberekkel. Nem sokkal ezután kivágódott a csapóajtó, s az üzleten egy árut szállító férfi robogott keresztül. Maga előtt tolta a vaskos targoncát, rajta méretes műanyag ládákkal. Ám azt sem mondta: kukk vagy bakk, csak nyomult előre a raktárhoz. Hogy egy idősebb hölgynek felhorzsolta a bokáját? Nekem meg lesodorta sporttáskámat a vállamról? Nem tesz semmit. 0 még kétszer, háromszor ugyanígy átviharzott a bolton. Neki dolga volt. Ez szimpla bunkóság, faragatlanság, semmi több - mondhatná valaki. Én azonban bonyolultabbnak látom a helyzetet. Már csak azért is, mert az efféle mentalitás túlságosan gyakori. Ráadásul minden viselkedés hátterében bizonyos önigazolás rejtőzik. Annak idején a keresztes lovagok a térítés szándékával indokolták válogatott rablásaikat, öldökléseiket. Csakhogy nálunk a közelmúlt évtizedekben másféle nóta járta. Mi lépten-nyomon a munkásparaszt hatalom demokratikusságát emlegettük, s ezzel párhuzamosan a fizikai munka kiemelkedő fontossága került előtérbe. E feudális gyökerű, hamis felfogás pedig jócskán átitatta az érdekeltek egy részének gondolkodását, viselkedését. És ezt a rendszerváltás ténye sem tudta megingatni. Hogy miféle jellegzetességeket mutat e sajátos mentalitás? Nos, az alkáderek elég gyakran fel vannak spanolva. amikor dolgozniuk kell. Különösen akkor, ha ezt egyféle nyilvánosság előtt kell tenniük. Ilyenkor szinte látványosan demonstrálják: ők ám az igazi dolgozók, a többiek csak lófráló, vásárolgató semmirekellők. Ezzel viszont akaratlanul is elárulják, számukra a munka korántsem „becsület és dicsőség dolga". Inkább röstellni való valami. Ezért aztán neheztelnék, irigykednek azokra, akik másképpen, „könynyebben" keresik pénzüket. E viselkedés voltaképpen egy feloldhatatlan paradoxban gyökeredzik. Ezek az emberek ugyanis önérzetükből, hiúságukból adódóan feltétlenül azonosulnak a fizikai munka apoteózisával, noha igazában lebecsülik, megvetik önnön tevékenységüket. Más kérdés, hogy ez a legritkább esetben hangzik el. Annál inkább, mivel az alkádereknek nemigen kenyere az önvizsgálat, az önkritika. Ok úgy védekeznek, hogy támadnak. Néhány évvel ezelőtt például ott ücsörögtem egy kocsmaszerű étteremben. Ezúttal is „telt ház" volt, habár én egyedül voltam, így két munkásember rövidesen helyet kért az asztalomnál. Italt rendeltek, békésen beszélgettek. Idő múltával azonban azt vettem észre: egyikőjük az asztalon pihenő kezemet figyelte. Sőt társát is meglökte, hogy ő is ezt tegye. Szó se róla: zavarba jöttem. Csupán akkor értettem meg a helyzetet, amikor a testesebb munkás nevén nevezte a dolgot. Azt mondta: fogadjunk, hogy ez nem közénk való; maga, ugye, értelmiségi?. Mit mondhattam volna? Igen, az vagyok. Az alkáderek tehát valahogy nem szívlelik az értelmiségieket. Úgy hiszik: azok lebecsülik, lenézik őket. Pedig a gyakorlat mást mutat. Már Gobbi Hilda is szóvá tette: náluk a színházban a jelmeztáros asszonyság nagyobb úr, mint maga a rendező. És itt mindenki visszacsatolhat saját munkahelyéhez, hogy analóg példákat keressen. Bizonyára meg fogja találni. Ahogy feleségem is arról panaszkodott: egyszerűen tönkre vágták a nyelvi óráját. Mert a mesterembereknek kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy figyelembe vegyék, hogy az adott osztályteremben munka, tanítás folyik. Ok ilyenformán is véstek, kalapáltak és szere*ltek. Mintha nem is lenne kis szünet, nagyszünet vagy egyéb kötetlenség az iskolában. De honnan ez az erkölcsi, morális szabadosság? Elvégre mégiscsak magunk mögött tudjuk a rendszerváltást, s ezzel együtt a szellemi tevékenységnek is nagyobb rangot tulajdonítunk. Legalábbis elméletben. Bertha Bulcsu mindenesetre jogosan sérelmezi: „... mintha Magyarországnak újabban nem lenne szüksége értelmiségre" (És, 1991. VIII. 16., 3. L). Pedig ez nem így van. Csak éppen magunkkal cipeljük még a korábbi rendszertől örökölt egyenlősdi szemléletet. Ami valójában jól jön a munkahelyi vezetők egy részének. Pusztán azért is, mert a mennyiségi jellegű demokráciában többékevésbé biztosítva látják pozíciójukat. Amivel minduntalan előáll számukra az intézményi autó, s az irodájuk is nap nap után fényesre van törölve. Az alkáderek tudniillik pontosan bemérik: kire kell odafigyelni, kitől számíthatnak érdemi juttatásokra. Ami a másik oldalon azt jelenti: jaj, a középkádereknek! Akik leginkább felelősek a munkák minőségéért. És akiknek a legfőképp szükségük van kiszolgálókra, segéderőkre. Ám hogyan lehet irányítani, értékelni olyan embereket, akik úgyszólván harapnak mindenféle kritikáért? Láttam például, hogy az építőmunkások kisebb csapata megszemléli az általuk renovált épületet. Keveset beszélnek, szemlátomást elégedettek. Végül egyikőjük mégiscsak kiböki: próbáljon csak szólni valaki, megmártom benne a gyikicsem. Miként öregedő festő barátom is majdhogynem hasonló helyzetbe került a szabadtéri díszleteinek készítésénél. Nem tetszett neki valami, mire aztán munkatársai fenyegető gyűrűjébe szorult. Nem sorolom a további példákat. Túl sok van belőlük: Tiszát lehetne velük rekeszteni. Ennek ellenére nem szeretném, ha félreértenék szavaimat. Nem teszek ugyanis egyenlőségjelet az alkádermentalitás és a kétkezi dolgozók, a munkások közé. Minthogy igen sok tiszteletre méltó, nemes embert ismerek közülük. Mint ahogy azokat a hivatalnokokat és nagyhatalmú titkárnőket is igen jól ismerjük, akik viszont jócskán besorolhatók eme idejétmúlt, ellenszenves kategóriába. Úgyhogy bonyolultak, ingoványosak és átfedésesek a dolgok. Ahogy ez a rendszerváltások idején szokott. S Paul Valeryval együtt én sem mondhatok mást, minthogy: „...meg kell vallani, a szabadság a legnagyobb megpróbáltatás, amelyet a népnek javasolhatunk". SZUROMI PÁL Szeged Táncegyüttes Alapítvány A néptánckultúra ápolása, a hagyományőrzés és folklórgyűjtés-átörökítés céljára alapítványt hozott létre a Komplett Ruházati Vállalat (Komplett Kereskedelmi Rt.), az AQUAPLAN Tervező Kft, valamint Székely Gyula, Cseh Lajos, Tapasztó Béla, Szilágyi Istvánné szegedi lakosok, mint magánszemélyek. A Szeged Táncegyüttes Alapítvány létrehozásával az alapítók szándéka, hogy a kulturális mecenatúra visszaesésével párhuzamban anyagi erőforrással segítsék a fiatalok néptánckultúrája további életbentartását. Az alapítvány nyitott, gazdálkodók, magánvállalkozók és támogató polgárok csatlakozását szívesen fogadják. A táncegyüttes közismerten magas színvonalú tevékenységét teszi biztonságosabbá az alapítvány. Fontos cél az is, hogy a néptánccsoportok belföldön és külföldön felléphessenek fesztiválokon és táncházakban, továbbá Szegeden vendégül láthassanak más néptáncegyütteseket. Ezáltal és a néptáncoktatók gyűjtőmunkájának elősegítésével válhat hosszú távon is professzionista szintű folklórcsoporttá az együttes, amely a város életében nap, mint nap jelen van. A jogi személyként nyilvántartásba vett alapítványt öt tagú kuratórium kezeli. A Szeged Táncegyüttes Alapítványhoz csatlakozni szándékozók az OTP Csongrád Megyei Igazgatóság ( Szeged, Széchenyi tér 7.) 289 98008-34724-4 számlaszámra fizethetnek be, illetve utalhatnak át felajánlott pénzösszegeket. Nem könnyű súlypontot találni egy folyóirat kritikai ismertetésében, ha az olyan kiváló összetételű, mint az Aetas 199l/l-es száma. A történettudományi folyóirat központi témájául a Szovjetuniót, pontosabban a szovjetséget választja, s akár látszólagosan marginális területekről, akár a konkrét történeti tények felől közelít ennek elemzéséhez, eléri célját. Mert nézzük csak, hogyan lehet például a tolsztoji orosz nyelv nagy színeváltozása, a forradalom utáni szovjet birodalmi nyelv kialakulása, avagy a totalitarizmus grammatikája révén egy nagyhatalom politikai rendszerének képét megrajzolni. Az élen álló tanulmány, Tóth Szergej munkája, a szavak, a szóhasználat és a nyelvezet alakulásával minden kronológiánál és tényfeldolgozásnál érzékletesebben mutatja be a birodalom természetrajzát. Tóth Szergej abból az elképzelésből indul ki, hogy a forradalom utáni orosz nyelv présbe, kettős nyomás alá kerül, egyfelől ideologikus alárendeltsége és a bürokratizálódás új rendje miatt, másfelől pedig az orosz tolvajnyelv, s a GULag-szisztéma elterjedése okán. A tanulmány külön erénye, hogy e jelenséget saját történetiségében is tisztázza (a politikai rendszerváltozások hatása a nyelvre, a nemzetiszocialista német és a bolsevik orosz birodalmi nyelvezet közötti összehasonlítás). Mindezt pedig igen találó példák kíséretében; csak néhányat említve: hogyan lett a rendszer ellenségéből vregyityel, vagyis kártevő bogár; miként vált a „levelezésre nem jogosult" „első fokozatú büntetés", az idők folyamán pedig „szociális védelmi intézkedés", azaz mind közönségesen kivégzés áldozatává; hogyan lett ezek visszahatásaként - a GULag-argóban Sztálinból Gutalin (cipőkrém) vagy Csemoszopij, azaz „feketeseggű". A tanulmány mindemellett azok számára is érdekfeszítő olvasmány lesz, akik a közelmúlt honi nyelvváltozásaira kíváncsiak, hiszen a szerző jelzi: e nyelvi jelenség reinkarnálódhat, mert a totalitarizmusnak végülis univerzális grammatikája van. Az Aetas Új Babilon épül. címmel közli Löffler Tibor tanulmányát, amely alcíme szerint adalékul szolgál a Szocializmus című szociáldemokrata folyóirat 1934 és 1938 közötti történetéhez. Löffler Tibor azonban ennél többet nyújt. A bolsevizmus és a szociáldemokrácia közötti szellemi és főként az októberi forradalom utáni Szovjetunióban tapasztalható gyakorlati társadalmi ellentétre világít rá a Magyarországon egykor megjelenő Szocializmus állásfoglalásai által. Mint bevezetőjében írja, a kommunista és a szociáldemokrata párt viszonyának feltárását az elmúlt évtizedek politikai hatalma a két párt egyesítéséről kialakított hivatalos történelemszemlélethez igazította, s ezzel éppen a marxista politikai tradícióról szerzett ismereteket torzította el. Löffler olyan időszakot vizsgál, amelyben különösen érdekfeszítő; kimutatja, hogy a Szocializmus továbbra is fenntartja kritikus szembenállását a bolsevizmussal szemben, annak ellenére, hogy a szociáldemokrácia antifasiszta volta miatt történelmi érdekazonosságba kerül a kommunistákkal. A szerző megállapításai lényegében felülemelkedenek a folyóirat puszta vizsgálatán és a szociáldemokrácia általános szemléleti kérdéseire vonatkoznak. A történettudományi folyóirat harmadik mértékadó tanulmányát Zilahi Tibor A szovjet-jugoszláv konfliktus balkáni előzményei címmel szignálja. A tanulmány pragmatikus politikaszemléletével és alapos dokumentáltságával olyan témát tár fel, amely körül az egykori, Magyarországon is lezajlott Tito-ellenes kampány óta nagy csend volt a szakirodalomban. Zilahi erénye, hogy 5 jugoszlávszovjet konfliktust az egész balkáni térség problémájaként látja. S nem véletlenül, hiszen végkövetkeztetésében arra jut, hogy a titói és a sztálini rendszerek viszonyának megromlása ugyancsak egy egész térség - de már tágabb: KeletEurópa - tervezett konföderációs felosztásán, vagyis külpolitikai okokon múlott. A belpolitikai és gazdasági vitakérdésekben - tartja Zilahi Tibor - csak a konfliktus kifejlődése után alakulnak ki a nézeteltérések. A három említett tanulmányt szervesen egészítik ki a külföldi anyagok (A Russian Review vitája a szovjetológia új irányzatairól, Rittersporn Gábor Tamás Párizsban élő történész írása az államilag szervezett terrorról és Valerij Volkov ungvári nyelvész elemzése a lenini publicisztikáról). Az Eszmecsere rovat Szénási Sándor és Szilágyi Ákos beszélgetését, s az Aetas-körkérdés (Kérdés-e a szovjet kérdés?) válaszait hozza. A lapszámban Kövér Lajos tanulmányt közöl A francia forradalom a mondern francia történelemtudományban címmel. S. P. S. Idős pedagógusok kitüntetései A Polgármesteri Hivatal Közművelődési és Közoktatási Irodája, valamint a Pedagógusok Szakszervezetének városi bizottsága holnap délután 14 órakor, a Városháza 102-es termében díszoklevél-átadó ünnepséget rendez. Rubin oklevél (70 év): Keszléri Erzsébet, Mészáros Ilona, Reményik Istvánné Hirnik Róza, dr. Tóth Kálmánné Gaál Erzsébet. Vas oklevél (65 év): Dr. Dombrádi Erzsébet, Hasdell Dénesné Hitter Erzsébet, Tari Sándorné Pap Ilona. Gyémánt oklevél (60 év): Bacsó Antónia, Bárányi István Emiiné, Benke Zoltánné Müller Ilonka, Cságoly Istvánné Madár Valéria, Hudi Antal, Kristóf Margit, Ózdi Béla, Takács Józsefné Vecsey Vilma, Weigel Endiéné Ádám Irén, Markovics Edéné. Arany oklevél (50 év): Dr. Bottka Sándorné Hajdú Klára, Ferencfalvi Kornélia, Fráter Zoltán, dr. Gergely Emiiné Láncosi Alice, dr. Körtvélyessy Lászlóné Szántó Juliánná, Krieger Ferencné Markó Emília, Molnár István, Sallay Imréné Kószó Mária, dr. Szentgyörgyi Károlyné Lakits Klára, Zsák Zoltánné Horváth Anna.