Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-09 / 237. szám

SZERDA, 1991. OKT. 9. VISSZHANG 7 Mit is mondtak ezek a fideszesek? Az alábbiakban szeretném kiegészíteni, illetve néhány pontján kiigazítani az október 1-i lapszám 3. oldalán Ódor József, „Nincs szakértői háttér" című írását. A Fidesz helyi szakértői bázisát csakugyan kimerítette: szinte mindegyikből önkormányzati képviselő, vagy a bizottságok „külső" tagja lett. (Ennek eredménye, hogy a szakmai kezdeményezések jelentős része liberális oldalról származik.) Azért illettem „erős kritikával" a budapesti központot, mert a központi szakértők csak a Parlamentre koncentrálnak, nem hangolják össze az önkormányzatok szakmai munkáját, nem közvetítik a jó ötleteket. Egyébként ígéretet kaptam, hogy hamarosan beindul egy olyan információs rendszer, mely lehetővé teszi az ország önkormányzatai közötti ötletcseréi és szakmai kapcsolattartást (a központtal is). Ennek letéteményese lesz a cikkben is említett regionális szakértő. Csakugyan elhangzott olyan vélemény, hogy túl nagy a polgármesteri apparátus létszáma, de ebben egyáltalán íiC.m volt egyetértés. Több egységnél például még el sem kezdődött az átszervezés. Érdekes szélsőségként említette meg a budapesti iroda alkalmazottja, ítcey van olyan önkormányzat, ahol még a levelezést is átvették a bizottságok az apparátustól - ezen csak mulattunk, álláspontunk természetesen az, hogy igényeljük a hivatal szakmai előkészítését és szorgalmas lebonyolító munkáját. Vincze Tibor képviselő (Fidesz) Vincze Tibor megismétli a DM-cikk tartalmának lényegét, ám nem foglal állást, hogy a 300 fős hivatali apparátus létszámát soknak vagy szükségesnek tartja? Csupán sejtéseinkre hagyatkozhatunk... Ó.J. Több gondolat bánt engemet A Népszabadság szegedi tudósítója, Tanács István tollából jelent meg a „Szegedi önkormányzat: Csendes fojtogatás" című cikk. Azon a napon családommal a Balatonon nyaraltam, ahol egy tatabányai ismerősöm a következő szavakkal lobogtatta az újságot: A szegedi képviselők közül hányan vannak még szabadlábon? A cikk elolvasása után egyszerre töltött el harag, indulat és „majdhogynem szégyen". Ott, a Dunántúlon, szégyelltem, hogy szegedi polgár vagyok. Máimit azért, hogy egyike voltam és vagyok azoknak, akik „ilyen" liberális polgármestert, alpolgármestert, képviselőket jelöltek, küldtek az önkormányzatba. Aztán ahogy lassan lecsendesedtek indulataim, kezdtek kitisztulni a sorok mögötti gondolatok, szándékok. Hogy mennyire megalázó, lejáraté, rosszindulatú az újságíró véleménye az önkormányzatban (jól vagy rosszul) működő emberekről, az lehet a személyes magánügye, de semmi esetre sem megengedhető, hogy mindezt megalapozatlanul tárja ország-világ elé, a sajtószabadság égisze és védelme alatt. Ha ezt az ominózus cikket csak százezren olvasták, jogosan ítélnek el bennünket a valóság ismerete nélkül! Úgy gondolom, mint olyan szegedi polgárnak, akit érdekel az önkormányzat működése, a város sorsa, és minden közgyűlést kezdetétől a végéig személyesen figyelek, jogom van visszautasítani Tanács István már-már gusztustalan és nem hiteles állításait, informátorai szavainak szándékos elferdítését. Ugyanígy elgondolkodtató és elszomorító a Szegedi Extrában megjelent „Ki legyen a következő?" című interjú dr. Dobozy Leventével. Ha eddig valaki nem tudta, most megtudhatta, ő milyen nagyszerű, szerény, elismert, köztiszteletnek örvendő. Mi nem ismerjük egymást személyesen, ebből a rövid bemutatkozásból olvashattam róla, életéről részleteket. Erről a nagy tisztességről költői kérdések fogalmazódtak meg bennem: 1/dr. Dobozy Levente és dr. Lippai Pál ügyvédek, kollegák. Kérdés: Ha tudomása volt arról, hogy olyan képviselők ülnek a testületben, akik korábban köztörvényes cselekményekért bíróság előtt álltak, miért nem talált módot arra, hogy nemtetszését négyszemközt fejte ki a kollega polgármesternek? 2/ Dobozy úr a Polgármester Tancsadó Testületének a tagja. Kérdés: Módja lett volna-e a Tanácsadó Testület többi tagjának a véleményét, állásfoglalását kikérni a meg nem nevezett képviselők feltételezett bűnösségéről? Továbbra is tagja kíván maradni a Tanácsadó Testületnek? yMint neves ügyvédnek tudnia kellett, hogy ezzel a cikkel egyértelműen ártani fog a képviselőtestület jó hírének. Kérdés: Ha nem ez a cél vezérelte, akkor mi? Egy nagy tudású ügyvéd tehet-e személyiségi jogokat sérthető kijelentéseket? A/ Dr. Dobozy a Szegedi Extrában és a Délmagyarországban nyílt levélben elnézést kért. Kérdés: Nem lett volna-e tisztességesebb, figyelmesség részéről,.ha mindezt személyesen is megteszi a Közgyűlésen? Nem gondolja-e, hogy megelőzhetőek lettek volna a továbbgyűrűző, homályos gyanúsítgatások egy ügyesen megfogalmazott, nyílt vallomással? Végül azt kérdezem, mi volt a célja Tanács Istvánnak és dr. Dobozy Leventének, kinek állt érdekében az olvasók szemében ilyen dehonesztáló gondolatokat ébreszteni? Elismerem, sok még a hiba, a szakértelemhiány, a politikai csatározás, ennek ellenére igenis dolgozik a testület, az apparátus. Időt és bizalmat kell adnunk nekik, s a magunk lehetőségeivel őszintén bírálni, segíteni őket. Tiszteljük, becsüljük meg egymást oda-vissza! Akkor nem fog suttogni a város, nem lesz csendes fojtogatás és felelőtlen ügyvédi locsi-fecsi. És amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem vagyok ismeretségben és barátságban a Szegedi Extra főszerkesztőjével, aki biztosíthatná, hogy minden szegedi lakásban ingyen olvashassák gondolataimat. Nagy Sándorné szegedi lakos, SZDSZ-tag A sajtó - hatalom A polgári politikai rendszerek sajátossága, hogy a társadalmi nyilvánosság fórumai, különösen a Parlament és a tömegkommunikációs eszközök, közvetlen hatalmi tényezővé váltak. A hatalmi ágak, azaz a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom elválasztásával a parlamentek, mint törvényhozó szervek, maguk is részesei az államhatalomnak. A tömegkommunikációs eszközök (sajtó, rádió, televízió) nem részesednek ugyan az államhatalomból, de mivel kulcsszerepet játszanak az állampolgárok politikai véleményének alakításában, a politikai döntéshozatalra (a döntéshozókra) gyakorolt hatásuk és befolyásuk szinte felmérhetetlen. Nyugodtan fogalmazhatunk hát úgy, hogy a tömegkommunikáció, a sajtó hatalom. Azoknak az erőknek, amelyek az állampolgárok individuális választására alapozódó parlamentáris rendszerekben számottevő hálslmi-politikai tényezővé kívánnak válni, meg kell nyerni az állampolgárok, a közvélemény bizalmát és támogatását. Ez nem történhet meg ZZ állampolgárok véleményét elsődlegesen befolyásoló tömegkommunikációs eszközök megkerülésével, pláne azok ellenében. Minthogy a magyar rendszerváltók többsége a nyugati polgári rendszerekhez vezető utaltat tapossa, szinte magától értetődő, hogy az antikommunista együttműködés elporladásával a konkurens politikai csoportok harcba keveredtek egymással a tömegkommunikációs eszközök megnyeréséért, birtoklásáért. Ebből a harcból azért lett - állandóan napirenden lévő „sajtóügy", mert a sajtónak a szűkebb pártérdekek érvényesülését elősegítő propagandaszerepet is szántak. Minthogy akadtak újságírók, akik készek voltak asszisztálni ezekhez a törekvésekhez, nem egy lap, televíziós vagy rádiós műsor már igen korán valamelyik párthoz „közel álló" jelleget öltött. A pártharcok frontvonalai átterjedtek a tömegkommunikáció határain túlra, s ott a „ki kit győz le" logikája uralkodott el. Mindezt elősegítették, akarva vagy akaratlanul, maguk az újságírók is. Nem ismerték fel, hogy azt a fajta politizálást, mellyel hozzájárultak a régi rendszer lebontásához, tovább már nem tanácsos folytatni. Aki ezt nem ismerte fel, vagy nem is akarta felismerni, az - képletesen szólva - nem csak kritikusként, tudósítóként vagy esztétaként kívánt helyet foglalni a színpad (pártharcok) és a közönség (szavazó polgárok) között, hanem megpróbált rendezni is a politika színpadán. A naívabbja a közösen vallott, magasztos eszmék és értékek miatt vált elfogulttá egy-egy párttal szemben, feledve, hogy a politika két mozgatórugója az érdek és a hatalom, míg mások az eszmékkel és ériékekkel csak leplezték a személyes egzisztenciális érdekeiket és helyezkedésüket. A tömegkommunikációra tenyerelő pártok eltérő stratégiát követtek. A liberálisok szemfülesebbnek bizonyultak. Hamar felismerték, hogy kifizetődőbb, ha semmiképpen sem fenyegetik az állampárti kolonctól megszabaduló és sorait újrarendező sajtót, amelyen belül a privatizációs hercehurcák miatt bizonytalanság lett úrrá. E helyett, mint a jó liberálisokhoz és technokratákhoz illik, sajtószabadságot, jogokat és szakmai szempontokat hangoztatva nyújtottak baráti jobbot az újságíró-társadalomnak. S a szövetségek meg is köttettek. Ma már Orbán Viktor nem festi fel az elszámoltatás és vagyonfelosztás rémét a legnagyobb példányszámú napilap előtt, hanem - szakmailag profi lapnak tartva azt - publikál benne. Legyen elég ez az egy példa: a liberális sajtópolitika és a liberális sajtó politikája minden bizonnyal a rendszerváltás történetének egy igencsak izgalmas, kulisszatitkokban bővelkedő fejezete lesz. A mai kormánypártok hangadóinak hozzáállása meglehetősen bumfordi volt eleinte. Arra akarták késztetni-kényszeríteni az általuk támadott újságírókat, hogy azok hajukat tépve szórjanak hamut a fejükre. Morálisan még úgy-ahogy érthető volt ez, de politikailag mindenképpen abszurd: ki dugná önszántából hurokba a fejét? Persze a „szeplőtlenek" is fanyalogva töprengtek azon, hogy ki lesz a következő áldozat. A kormányzat láthatóan nem készült fel arra, hogy állóháború alakul ki, melyben csak ő húzhatja a rövidebbet. Hatalmi helyzeténél fogva azonban sikerrel tudott javítani hadállásain: adminisztratív káderpolitikával (személycserékkel) és állami (bank) pénzből alapított lapokkal araszolgat előre. Közben a hangnem megváltozott. Megmaradt kritikusnak, olykor övön alul is üt, de visszafogottabb és realistább lett. Ez azonban nem feledteti, hogy kormányzati körökben az „objektív" tájékoztatás gyakorta jelent kormánypárti jelleget. A sajtó kormányellenes része kifáradni látszik. A lehortistázás és a lefasisztázás nem hozott eredményt, viszont olvasóik szívesebben vennék, ha szellemes glosszák és politikai ;zentimentalizmussal átitatott vezércikkek heiyCít precíz információkkal és mélyelemzésekke! tájékoztatnák őket. Jelenleg a sajtó minősége javul. Visszaszorulóban van az elfogultság, az egyoldalúság, pláne az újsütetű pártosság, s erőre kapott az el nem kötelezett, objektív újságírás. A politológusok azonban megnyugodhatnak: a szövegelemzésnek még nagyon is van jövője... LÖFFLER TIBOR Villanások Tov E. T. E. t. nagyon sok ember volt ebben az országban, ha éppen valahol szavát hallatta az órendszerben. Éppúgy volt Kovács e.t„ mint Grün e.t., gondolom, ha Kossuth Lajos fölszólalt volna valahol, bármilyen értekezleten, keresztneve helyett az szerepelt volna, hogy: e.t. Közeli ismerősöm, akivel egy ilyen helyen együtt voltam, jegyzetfüzetébe lelkesen beírta, hogy Veress e.t., holott máskülönben csak Mikinek nevezett. Mindez valószínűleg azért történt, mert ugyanígy jegyzeteltek a szovjet tanítómesterek is, csak fordítva: ők a tov-ot, a tovariscs rövidítését rakták Hruscsov vagy Brezsnyev elé is, eltekintve a magyar olvasó számára olyan bonyolultnak tűnő vezeték- és atyai név leírásától, mely egyébként személyes közeledéskor ugyanolyan nélkülözhetetlen volt, mint Lev Nyikolajevics Tolsztoj regényeiben. Kissé egzisztencialisztikusnak is tűnt mindig ez a fajta távolítás-közelítés, melyhez azonban a kor mindenkit hozzászoktatott előbb-utóbb. Egyébként is, ha valaki nem akart tévedni, még családtagjai megszólításakor sem, jobb volt használni ezt a misztikumot, mintsem nevén szólítani az illetőt, valahogy úgy, mint műveltebb nemzetek is teszik a mister-rel, a sir-rel, a monsieur-vel stb. Családiasabb körben aztán, persze, mindenki tudta néven nevezni a másikat, akár a hóhér is az elítéltet. Nem azt mondta, hogy e.t., hanem, hogy Laci, Jancsi, Imre. E.t.c. De ez utóbbi már latinul. Magyarul az e.t. valamikor nem is volt rossz hangzású szó. Czuczor Gergely és Fogarasi János híres szótára sem tulajdonít más jelentést e szónak, minthogy: „Társ, ki ugyanazon elvekkel bír, ugyanazon elvek szerént cselekszik. Másképp: elvrokon." 1862-ben. Akkoriban írhatta Arany János is: „Ahol egy könny csillant, te azt letörülted / Ez vala örömed, - s tűzhelyednél látni, / Kik voltak a férjed elvtársi, baráti." Egyszóval, szép nyelvújításkori összetett szó volna ez, csakhát kissé megrongálódott állapotban mára, a közelmúltra. A tov-val azonban egész más a helyzet. Tovariscsok, akiket türelmetlenü l búcsúztattak plakátjaink, már léteztek a cár atyuskák idején is. Egy ősz szakállú, kissé Lev Tolsztojra hasonlítható öregembernek, Vlagyimir Daljnak a szótára - körülbelül egyidőben magyar kollégáival - tartalmazta az erre vonatkozó tudnivalókat. Azt is, hogy bizony-bizony a szótőben szó sincs elvről, hanem a tovar-ról, mely eléggé el nem ítélhető módon árut jelent. A továbbképzett szó pedig olyan társakat, barátokat, kiket ez a gazdasági kényszerűség összehozott. Azt már csak a humor kedvéért hoznám föl, hogy milyen összefüggésekben szerepel az ominózus tov. Mondjuk: „A bor az észnek nem tovariscsa." Vagy: „Tovariscsáimmal vigadozom, de magam házasodom." S a legkedvesebb: „A pópa nem tovariscsa az ördögnek." Szóval, hogy a bor bizony nem barátja az észnek, meg, hogy haverjaival vigadozhat az ember, de nőügyekben inkább magára hallgasson, s végül, hogy a pap nem praktikái a pokolbéli fajzattal. Marad - nyelvészetileg az alapvető: az elv, illetve az áru. Mindkettő esetében: csődjelentés. Majd segít egy sokáig mellőzött rövidítés. Mr. Elvégre: „úr-ír". Csekkfüzetbe. VERESS MIKLÓS Baloldala partvonal mellett Géczi József (MSZP) a sajtóháborúról A nyilvánosság helyzetét felvillantó, tegnap megjelent összeállításunkban a médiához való viszonyáról, az újságíró-társadalom polarizálódásáról nyilatkozott a népjóléti miniszter, a sajtóügyekben illetékes MDF-es és SZDSZ-es képviselő. A sajtóháborúról Géczi József (MSZP) képviselő véleményét is közöljük. - Mindenféle liberális mítosz ellenére az az igazság, hogy a sajtó, azt segíti, akinek a birtokában van. Nálunk az a katasztrófa, hogy birtokon belül volt egy bizonyos újságíró garnitúra és ezzel szemben egy populista, jobboldali, konzervatív fűtöttségű ellentábor szerveződik. Attól félek, ebből nem jön ki semmiféle közös nevező sajtószabadság tárgyában. Azt tartanám fontosnak, hogy a Parlament a médiatörvényt minél előbb elfogadja, hogy egyértelműen leszögezzék ezeknek a jogoknak az alapelveit. Jelenleg a kormány etatista-konzervatív felfogásban igyekszik minél több sajtópozíciót elfoglalni, kiűzi a más elveket vallókat a rádióból, a tévéből, már jónéhány újságot meg is szerzett magának, most a Magyar Nemzetnél folyik egy háború. Félő, hogy ez a háború oda vezet, hogy a kormány az ujjai közé fűzi a sajtót. A sajtószabadság veszélyben van, hiszen ez a koalíció voltaképpen egy államilag vezérelt puha diktatúrát szeretne bevezetni a sajtóban. Abban persze van némi igazság, hogy a sajtó nagy része 89 nyarától elsősorban a liberális elveket vallókkal szimpatizált. Hogy ennek mi az oka, nem tudjuk. Ez a folyamat az idén tavasszal fordult meg, amikor a kormány hatalmi eszközökkel próbálta ezt befolyásolni. Tehát nem törvényi, hanem hatalmi eszközökkel. Lehetséges, hogy ezért is késlelteti a törvény meghozatalát. Szerintem a sajtó is hibás, mert túlságosan elhitte az SZDSZ-nek, hogy ez a koalíció rövid idő alatt össza fog omlani. Ez a koalíció lehet, hogy a gazdasághoz nem ért, de saját hatalmi rendszerének kiépítéséhez nagyon jól ért, ezért nem fog egyhamar összeomlani. Ha a sajtó ezt idejében felismerte volna, akkor talán kiegyensúlyozottabban közölte volna a kormánypártokról is a híreket. A kereszténydemokraták alig-alig jutottak sajtóhoz, a kisgazdáknál pedig csak botrányokról lehetett olvasni. Erről persze leginkább a kisgazdák maguk tehetnek, de azért a tájékoztatás kiegyensúlyozottságában lennének még tennivalók. A szocialisták kesereghetnek, hiszen mi kicsit kívülről szemléljük ezt az egészet, a demokratikus baloldalnak a pozíciója a tájékoztatásban nem valami erős.