Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-26 / 226. szám

6 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPT. 26. Hej, hagymahéj! Paprikázódnak a hagyma ellen. Nem, nem valamiféle újmódi gasztronómiai divatból. A „fűszerezés" - mitagadás sokfelé káromkodássá fokozva - sokkal prózaibb okból kezd hódítani a környékbeli községekben. Nevezetesen: a hagymatermesztók némelyike paprikázza, azazhogy mérgesíti fel (és el) a környezetét. Mert a tonnaszámra termelt hagymát nem lehet a szántóföldön megtisztítani. Behordják a házak udvarára, s mint hajdan a kukoricafosztásra, mostanság a hagymapucolásra gyűlik össze a família apraja-nagyja. Ha családösszetartó néphagyományként fogjuk fel a dolgot, még örülhetünk is neki. Csakhát a baj éppen a felfogással van. Azazhogy a fel nem fogással. Azzal, hogy vannak családi házak, melyeknek portáján nem fogják fel, vagyishát el a gyenge szellőre is lebbenő hagymahéjjat. Viszi a szél a nyitott kapukon át az utcára, a szomszéd kerítése majd felfogja, megakasztja, kupacba gyűjti. - S ha netán nem tetszene a kerítés tövébe vagy éppen a portájára fútt szemét a szomszédnak, hát majd eltakarítja... Kétségtelen, ez is egy felfogási mód. Aki azonban így vélekedik, az számoljon azzal is, hogy gondatlanságával felpaprikázza a szomszédait. Mert a mástál jövő szemét akkor is csípi a kárvallott szemét, ha nem hagymahéj - hát még ha az. Senki sem takarít szívesen mások után. Jó lenne, ha gondolnának erre a hagymatisztítók és megfognák a szemetüket a saját udvarukon, mielőtt televeri vele a szél a környéket. A kukoricacsuhét régen többféleképpen hasznosították - s így tettek a hagymahéjjal is. Mára azonban valószínűleg kevesen tudják, hogy a szerves trágyához keverve jó tápanyag a földnek. E nem tudás bocsánatos bűn, „magánügy". Nem az viszont, ha szélnek eresztik a hagyma héját. „Fűszeres" kis ügyek kerekedhetnek belőle... SZABÓ MAGDOLNA Krumpliba „ótott" boldogság Misén Anyáson és ami utána következett... FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Az öröm forrása számtalan lehet, de arra álmomban sem gondoltam, hogy valakit nyolc kiló ótott rózsa krumpli felvidíthat. A szerkesztőségben megtekinthettem, mivel a helyembe hozták, egy bokor aljának zsákban elkülönített termését. Szabó Ferenc, a Budapesti körútról fáradt be hozzánk, s újságolta: „Anyásom Iskola utcai kertjében ástuk fel a hét végén, Sándorfalván. " Sajnos, a rekord nem hitelesíthető. Krumplit ásni jött össze a család, s elfelejtettek közjegyzőt vagy fotóst hfvni. Csak ástak, kapartak a homokban, s mivel felszínre került a „kincs", nem maradhatott érintetlen a helyszín. Mielőtt pánikba esnének azok, akikbe jópár példa besulykolta, a túltermelés a létező bajaink egyik legsúlyosabbika, elárulom: nem viszik piacra. Az a 3-4 zsák burgonya elfogy a családban is. Nem tudom, mindannyian képesek vagyunk-e észrevenni életünk kisebbnagyobb, hasonló csodáit? Ha nem, ne csodálkozzunk, hogy az élet oly kevés örömet kínál mostanság. T. Sz. I. - Vesz valamit, vagy másért jött? - néz rám kíváncsian a néni, miközben két üveg sört nyom egy nagyarcú gyerek kezébe. - Vigyed fiam apádnak, itt a visszajáró pénz is, nehogy itthagyd! - figyelmezteti a lurkót, aki nagyot böfögve oldalog ki a hantházi major kis boltjából. - Rászólnék, de minek. Könnyen megkaphatom: mi köze hozzá, törődjön a maga dolgával! Mondom is gyorsan - míg újabb vásárló nem érkezik - Hattyasi Ferencnének, mi járatban vagyok. A Pallaviciniek ányási kápolnájáról akarom faggatni, amelynek hasonmását az ópusztaszeri skanzenben akarják felállítani. Vajon meg tudná-e mutatni, hol állt eredetileg az építmény, mert hiába barangoltuk be az elvadult terepet a falu polgármesterével, csak derékig érő gazt találtunk. A falu jelenéhez viszont hozzátartozna, hogy ismerjék ami odaveszett, és legalább egy út menti táblával megjelölhessék a kápolna hajdani helyszínét. - Úgy hallottam, Ilonka néni rendszeresen odajárt misére. - Odajártam... Bizonyítványt sem kaptam volna a polgáriban, ha nem viszem az igazolást a plébánostól, hogy minden vasárnap 11 órától ott vagyok a misén. - Milyen volt ez a kápolna? - Pici, de nagyon szép. Gótikus stílusban épült. Tizenöt-húsz személynél többen nemigen fértek be a kápolnába. Egy fő- és két mellékoltárra emlékszem. Karzat is volt, és úgy rémlik, a kriptában öt halottat temettek el. Sajnos a biciklimet a gyerekeim föltették a padlásra, azt mondták, ne kerekezzek már, öreg vagyok, baj érhet. Különben, isten bizony kimennék Anyásra szétnézni, nyomára lehetne még ott bukkanni mindennek. Tudja, volt ott több épület is. A kápolnán kívül egy háromemeletes magtár, az aljában borpincével, meg az ányási tanyasi iskola. Vörös, lestuccolt bajuszával mindössze egyszer láttam a tört magyarsággal beszélő Alfonz Károlyt. A grófi család ritkán fordult meg a hantházi majorban. A jószágfelügyeló intézett mindent. Neki is nagy cselédsége volt, sokan dolgoztak a házában. Még élnek közülük néhányan... Egyre többen állnak a pult előtt, és mert első a vásárló, Ilonka néni feléjük fordul. Megigazítja fején a gyászkendőt és serényen kiszolgál. Rosszul lát, nagyot hall, de előbbutóbb mindenki kérését teljesíti. A raktárból réteslisztet cipel ki, segítenék neki, de nem hagyja. - Bírom én még, ha 73 éves is vagyok! - tolja el öntudatosan a kezemet. Papiron számol, nem bízik a számológépben. Zsebkendőbe kötött pénzt vesz elő egy asszony ilyet is régen láttam. Teli az üzlet léggyel, de hát ahol annyi állatot tartanak, mint itt Hantházán, ott csak a magamfajta idegent zavarja a röpködök hada. Újra magunkra maradunk, és mert több mondanivalója nincs a kápolnáról, a saját élete sorát meséli el. - Apám iparosember volt, nem akarta, hogy paraszt legyek. Soha nem is végeztettek velem otthon paraszti munkát. Az volt a dolgom, hogy tanuljak. Amíg bírták, taníttattak is a szüleim. Előbb a Domonkos rendi nővéreknél tanultam Szegeden, aztán Kistelekre jártam polgáriba. Naponta 16 kilométert bicikliztem oda-vissza. Mindig ilyen kis gyöngeség voltam, amilyennek most lát, de ez csak a látszat. Az erőm sohasem hagyott el. Pedig sokmindent ki kellett bírnom. Rengeteget dolgoztam Szegeden a Rigó utcai pékségben, ahová ^a polgári után mentem dolgozni. Alighogy férjhez mentem, jött a háború. Az uramat elvitték, nem tudtam, hazajön-e valaha. Egyedül maradtam, kijöttem a szüleimhez ide, a Farkas-tanyába. Negyvennégyben jött meg a párom, és mi, akik soha nem éltünk a földből, gazdálkodni kezdtünk. Én ugyan maradtam kereskedő, sokáig mozgóárusként dolgoztam a tanyavilágban, de rákényszerültem, hogy műszak után napszámba menjek. Hat gyereket kellett etetnünk, felnevelnünk. Szigorúan éltünk, ütöttük-vertük a világot. Nemrég temettem el az uramat, hetvennyolc éves volt szegény... Jön a „postakocsi", Ilonka néni néhány percre bezárja a kis boltot. A kitöltött csekkszelvénnyel együtt átadja a délelőtti bevételt a sofőrnek. Péntek délután van. Szomjas férfiak várják, hogy ismét kinyíljék a pici üzlet ajtaja. GOMBOS ERZSÉBET Szüreti mulatság Volt ebben hintós, zenés hívogató, szüret Nyáriék szőlejében, mustkészítés, ünnepség a sportpályán, s a sátoros bál sem maradhatott el. Amennyi kisfröccsöt, bort elmértek itt, az is nemes hozzájárulás a túltermelési válság leküzdéséhez. Mulatni az ember örömében vagy bánatában szokott. A hétköznapok inkább az utóbbi érzést erősítik. Pusztamérgesen a Rizling Téeszben a tavalyi 13 ezer hektóliteres borkészletet nem sikerült kellóképp leapasztani. A saját termés is szűken fér az 5 ezer hektónyi üres tárolótérbe. Kistermelők szőlőjéből annyit tudnak feldolgozni, amennyi hordó addig kiürül. A háromszáz hektárnyi ültetvényből a gyenge termőerejűeket, és a tömegbort adó fajtákat selejtezni szeretnék, úgy, hogy végül csak a 60-80 hektár minőségi maradjon meg. Mindezt nem tehetik meg büntetlenül, ugyanis aki tőkét dönt, az a telepítés költségének 40 százalékát köteles befizetni az államkasszába. Várják a feloldó rendelkezést. A Szegedi Állami Gazdaság a tavalyi borát eladta az Ágkemek, melynek egyrésze még megvan a Budafoki Pincészetben. Az ide szállítók gazdasági társaságot kívánnak létrehozni, s a saját kezükbe venni az értékesítést. Szerencsére náluk a 3 ezer tonnányi termés 70 százaléka minőségi. A kommerszból minél többet szeretnének a szedd magad akciójukon értékesíteni. Szőlőt, mustot, bort vásárolni is lehet. A múlt héten azt a gyengébb cukorfokú szőlőt kezdA természet optimista, a szőlősorok nem kívánnak tudomást venni arról, hogy a még tavaly elszűrt nedű nagyrésze a hordókban pihen. Érnek a bogyók, nincs mese, illik leszedni, ha már megtermett. A zsombóiak sem hajlandók ennyitől letargiába esni, juszt is szeretnek mulatni. A művelődési központ múlt vasárnap délután ismét megrendezte a hagyományos szüreti népi játékot és bált. ték el nagyütemben szedni, meíyet borszőlőexportra az alacsony, 8 sűrítménynek szánnak. Csemege- forint körüli ár miatt nem vállalszőlőként 200 tonnát adtak el, koznak egyelőre. A Dél-Alföldi Pincegazdaság készletei miatt nem vásárol föl az idén. A fehér szőlő kilóját 1,20-ért, a kéket 1,90-ért dolgozzák fel, s napi 1 fillér literenként a tárolásért felszámított összeg., mely épp az önköltséget fedezi. Megállapodás alapján a termelő borral is rendezheti a számláját. Dudás László igazgató leveleket mutatott, melyekben június óta sürgetik a feszültség levezetésére szolgáló intézkedéseket. Eddig minden eredmény nélkül. Az agrárpiaci rendtartás többek között a pénzhiány miatt nem képes hathatós beavatkozásra, még a hagyományos dolláros borexport szubvenciója sem biztos. A kényszerűségből bort tároló termelók költségei egy részét megtéríteni hivatott intervenciós alapban hírül sincs annyi pénz, mellyel érzékelhető segítséget nyújthatnának. Talán ezzel magyarázható, hogy az igénylőknek olyan feltételeket szabtak, melynek térségünkben jószerivel senki sem felel meg. Az export belendülésének semmi jele, a belkereskedelmi forgalom pang, ezek után nem lenne meglepő, ha a gyárkapun belüli cukor-, krumpli-, alma- és konzervvásárok mintájára a kannás, termelői bor is felkerülne a cikklistára. Az olcsóbb ár garantálható, hisz áfával, fogyasztási adóval nem terhelhető a sajátját áruló magánszemély. A versenysemleges piacgazdaság „dicsőségére" legyen mondva, a gazdálkodó szervezetek nem tehetnek ilyen engedményt. Kilónként 1,50 Ft támogatás T. Sz. I. Minden napra jut egy torony Kiszombori óvodások A nap szelíden süt s ahogy végigpásztázom tekintetemmel a zsibongással átszőtt udvart, föltűnik, hogy a gyermekek most kerülik az árnyékot. Ősz van, kezdet (a tanításban, okításban), s a vég kezdete a pihenésre készülő, amúgy örökkön megújuló természetben. Guldcsi Zsuzsanna és Haklikné Balázs Ildikó óvónők szakmájukhoz méltó óvatossággal bánnak velem - jaj, épp nincs itt a vezető asszony, ő az illetékes, igazán jöjjek később -, megértvén fegyelmezettségüket, becsületszóra kijelentettem, hogy csakis a gyermekekkel óhajtok beszélgetni. Felnőtthöz méltó alázattal. Kovács Katinka a legbátrabb, s ujjal mutogatja, hogy immár hatéves lesz, ami bizony a nagycsoportos minősítés jele. Hogy mivel telt az előző nap délutánja? Természetesen játékkal. A testvére, Mariann - a Zöldfa utca 30. alatt laknak, ez nem titok - sok csínyt tud és még hülyéskedni is van idejük. Talán valaki annak minősíti a játékukat? - ez a számomra marad titok. Juhász Dóra büszke a keresztneVire. Igazi viccmester. Rögtön el is hadar egy repülőset, amit a kilencéves Katitól hallott, aki különben a testvére. Áhítattal ejti ki a repülő szót, érezni rajta, hogy valami nagy-nagy madárra gondol, a jóságos fajtából. Simor Gergely, az óvoda Gergője ötéves, és sajátos hangsúllyal ejti ki a szavakat. Bencével szokta tologatni ide-oda az autókat, mármint a játékautókat, s ha rajzfilmre bukkan a tévében (tud már bánni vele!), abbahagyja a tologatást. Bence is. Izgatják a kalandfilmek. Az oviban a komái Máté és Fecó. Nagyon-nagyon, igazán sokat játszanak. Minden napra jut egy torony. Igaz. homokból. Néha kisebbet építenek, máskor nagyobbat. Attól függően, hányan gyürkőznek neki. Mindig változik a szám. S a torony mérete. Száz Melinda a legfiatalabb a középső csoportban. S majdnem a legszőkébb az oviban. Emesével szeret játszani. Főzőcskézni kevésbé. Kérés nélkül, mutatóba, vagy inkább fölvezetőbe elszavalja az Anyám tyúkjá-t. Közben tördeli finom ujjacskáit. Majd leszokik róla. Mesét? Mesét annyit tud, hogy nem is tudja mennyit. A mackós mesét, A három pillangót (erre aztán jelentkeznek a többiek: én is, én is tudom... Albert Marcsi, Dudás Gábor, Dér Melinda, Juhász Dóra, Prónay Emese, Kovács Katinka neveket jegyzem föl hirtelen). Következnek Zsiga bácsi, mármint Móricz Zsigmond gyermekversei, A török és a tehenek, Volt egyszer egy kemence... Közbeszól Dudás Gábor: ó a Hüvelyk Matyit és a Babszem Jankót is fújja, amit ott, helyben elhiszek neki. Olyan meggyőződéssel mondta. A fölsorolás versennyé nemesül, ki-ki kedvenc meséjével hozakodik elő, s a tolongásban megelevenednek az ezeregyéjszaka csodái. Mindenki tud valami érdemlegeset, viccen és hülyéskedésen túlit - csak a játszótér, az udvar díszleteit kell feledtetni egy pillanatra. Két világ találkozott egymással öt percre: a mesebeli s a valódi. Győzött az előbbi. Ez utóbbi javára. A kiszombori óvodába különben több mint 170 gyermek jár: tanulni és játszani. Ennyi változatban képes győzni a mesevilág - hús-vér világunk PATAKI SÁNDOR