Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-10 / 212. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPT. 12. A börtön a donyecki Belügyminisztérium területi felügyeletnél kezdődik, ahová időben bejelentkeztünk, így várnak is bennünket. Maga a legelső ember fogad, rangja ezredes, a nevét azonban többszöri határozott kísérlet után sem sikerül megtudnunk. Negyedik emeleti szobájában tájékoztat bennünket. Asztalán számítógép, nemrég kaphatta, mert nagyon büszkén mutatja be kettejük tudományát. Az ügyes program összead, oszt, csoportosít, naprakészen nyilvántartja a beérkezőket és a szabadulókat. A legnagyobb „összesen oszlop" alatt ötjegyű szám: 31 000 elítélt. A parancsnok különben nem sokáig húzza az időt adatokkal, rövidesen indulunk a börtönbe, az 1053 szovjetunióbeli láger egyikébe. Az utolsó statisztika szerint a birodalomban háromnegyed millió elítéltet tartanak fogva, közülük 41 ezer tbc-s. Két autó indul egyszerre a 40 kilométeres útra, elöl a sajtófőnök, mögötte a mi kocsink, utasunk a névtelen ezredes. Beszélgetünk a fociról, a városról. a talonokról, amelyek a főnöki asztalon sárgállottak az irodában. Cigarettában ő sem dúskál. Maga a börtön betonépulete alig különbözik a közelben látható üzemépületektől, csak itt a betonfal tetején szögesdrót csillan. A kapu masszívabb az átlagosnál, előtte már felsorakozott a fogadóbizottság: az alezredes börtönparancsnok, a politikai helyettes és egy harmadik egyenruhás úr. Kölcsönösen biztosítjuk egymást arról, milyen nagy szerencse, hogy megismerkedhetünk. A személyzeti bejáró mögött rácsok, zsiliprendszer, az ajtókat éles berregések közepette nyitogatja egy hölgy, talpig egyenruhában. A fényképezőgép első csattanásaira kissé izgatottan rándul össze a sajtófőnök, de úgy tűnik, rajta kívül nem aggódik senki. Maga a börtönparancsnok pedig egyenesen nyugtat bennünket, ne pazaroljuk a kockákat, hiszen felmegyünk a diszpécserközpontba, s onnan lehet majd igazán fényképezni. Úgy is történt, a négyszögletű csupaablak helyiség előtt erkély, rajta körbesétálva valóban mindent látunk. A nagy, téglalap alakú teret épületek határolják, az egész 8-10 blokkra van felosztva. Minden egységhez tartozik egy rácsokkal körbezárt és a többi Kint sem jobb, mint bent „ Ha nem voltál ott, majd leszel, ha voltál, nem felejtesz." (régi orosz közmondás) A börtön mindig is hozzátartozott az orosz hétköznapokhoz, Egyetlen más országban sincs annyi tudós, író, művész, aki belülről ismerné ezt a világot, mint a Szovjetunióban. A börtön ott van az emberek sejtjeiben, a nyelvben, a kultúrában. A birodalom gazdag könyvtárakkal rendelkező börtönök és távoli, zord fegyenctelepek hazája. A hivatal precíz nyilvántartást vezetett az akasztáshoz használt kötélről, éppúgy mint magáról a rabról. A valaha híres-hírhedt börtönök a táborvilághoz vezető út első állomásaivá degradálódtak. Az elpusztult embermilliókkal máig sem számolt el senki. Donveckbe indulunk, a... számú nevelő-javító telepre, ahogy errefelé a börtönt megszépítve nevezik. Barátaink közmondással búcsúznak: „Ha belépsz, ne keseredj el, ha kilépsz, ne örülj." blokktól szigorúan elkülönített sétálóudvar, egy „kifutó". A négyszög középső részét közlekedőudvarnak alakították ki, mi is ezen sétálgatunk körbe. Hirtelen egyszerre harminc-negyven sötét ruhába bújtatott elítéltet pillantunk meg. Ok az újonnan érkezők. Fényképeznénk őket, de elfordulnak. Mindenki elfordul. Nézzük az arcukat, keresünk valamit, de semmit sem sikerül rajtuk felfedezni. Ebben a börtönben pedig csak nehézfiúkkal foglalkoznak, a belépő minimum tíz év, az ítélet indoklása többnyire gyilkosság, nemi erőszak, rablás. Az arcok nem árulkodnak, igaz itt senki sem néz szívesen az idegen szemébe. Körbesétálunk. A rácsokon, a sétálóudvarokon túl a háló-lakóépületek ablakaiban fejek jellennek meg, majd tűnnek el ugyanilyen hirtelen. Az egyik bejárat lépcsőjén két öreg cigarettázik. Úgy érezzük magunkat, mint egy fordított cirkuszban, csak itt középen van a nézőtér (ezen sétálunk mi), körben pedig a porond, a látnivalóval. A rácsok tulajdonképpen jó helyen vannak. A rabok a börtönökben úgynevezett családban élnek, nagyon szigorú hierarchiában. A csúcson az a néhány ezer blatnoj, profi bűnöző, akik saját külön törvényeik szerint élnek. Felesküdtek, hogy sem kint, sem a börtönben nem dolgoznak. Külön kasztot alkotnak, ahova meglehetősen nehéz bekerülni. A börtönbe újonnan érkezőt első lépésben részletesen kihallgatják - az elítéltek. Később a beavatás során értékelik, hogyan zajlott le az új rab első találkozása a személyzettel. Mennyire mert bátor, vad és durva lenni, mekkora büntetést szedett össze első nekifutásra. Idővel próbafeladatokat kap a jelalt, majd egyszer-egyszer végre kell hajtania a család ítéletét. Embert ölni nem hagyják, de kését már bevérezheti. A piszkos munkát előtte elvégzik az öregek. Aki minden próbát kiáll, esküt tehet, s azután már a blatnoj törvénye szerint él. A donyecki börtönparancsnok szerint ezek a szabályok azért elég rugalmasak. A blatnoj mindig úgy alkalmazza őket, ahogy érdekeik kívánják. Régen újoncokat, az első büntetésüket töltőket nem vették föl, ma már ez is megtörténhet, sőt a korrupció szele is megérintette a kasztot. Hat számjegyű rubelösszegért azonnal tagsági kapható. Az árulókat kivégzik, de itt is tesznek kivételt, s ha valakinek nagyon sok már az érdeme, annál megelégszenek azzal, hogy a hátára tetoválják a legsértőbb jelzőt, ami a börtönben egyáltalán elhangozhat. Azt a férfit hívják így, akit nőként használnak. Az általunk látott börtönben állítólag négy éve történt utoljára gyilkosság. A kétszáz férőhelyes blokkokat nem tudják úgy izolálni, hogy az elítéltek ne jáijanak át egymáshoz, s a kirándulások célja többnyire valamiféle kisebb-nagyobb leszámolás. Meglátogatjuk a börtöniskolát is. Nem túl nagy lelkesedéssel tesszük, de nagyon szívélyesen invitálnak. Csak a földszintet járjuk körbe, a lépcsőn már nem mehetünk fel, azt ugyanis valami nagyon nehezen száradó festékkel mázolták újra, s így még használhatatlan. Több mint egy hónapja tudják, hogy külföldi újságírók érkeznek - tudomásunk szerint mi vagyunk a második ilyen csapat a Szovjetunióban -, volt idejük mindenre felkészülni. Nem is ringatjuk magunkat olyan álomba, hogy valami rendkívülivel találkozunk. A rendezés csaknem tökéletes, természetesen az sem nélkülözi a tanulságot, milyen az a szint, amelyet • már bátran megmutatnak a külföldinek. A hálóteremben katonásnál is szabályosabb a rend, az ágyazás hibátlan, a pámák mind elvágólag fekszenek, s a sárgásszürke lepedőkön sincs egyetlen ránc sem. Egy hálóteremben 150-200 párnát lehet megszámolni, az emeletes ágyak között alig kéttenyérnyi széles résen közlekednek az elítéltek. A fekvőhelyek végén nevek olvashatók, a különösen veszélyes raboknak nagyobb, eltérő színekkel jelölt táblácska dukál. A papok havonta kétszer jönnek, a miséken ötszáz ember vesz részt rerfdszeresen, az már más kérdés, hogy a könyvtár tele van ateista irodalommal. A vallás vagy a találkozás miatt jönnek? - a börtönőrök sem tudják biztosan. Az utóbbiak különben fegyvertelenek s a rabruháról is eltűnt már az azonosításra szolgáló szám és betű. Az elítéltek levelezhetnek, látogatókat fogadhatnak, sőt az új ukrán törvények szerint havonta egyszer telefonálhatnak rokonaiknak. (Kérdés, hogy a szovjetunióbeli telefonmizériában miként lehet ezt megvalósítani.) Éppen műszakváltás idején sétálgatunk az udvaron. Csoportok jönnek és mennek, mint egy szabadtéri előadás jelmezes statiszta seregei. A műhelyekben fúrnak, faragnak, esztergálnak. A szakértők úgy tudják, a Szovjetunióban nem veszteséges a börtönfoglalkoztatás. A birodalom összes elítéltje 1990-ben 9 milliárd rubel termelési értéket produkált. A rabok ebben az országban mindig olcsó munkaerőt jelentettek. Kérésünkre kiszólítanak egy rabot a műhelyben téblábolok közül. Lefényképezzük, de abban a pillanatban élettelenné válik az arc. Zavarunkban fél doboz Camelt gyűrűnk a rabkabát felső zsebébe. Az elítélt addig nem nyúl a cigarettához, amíg katonás fegyelemmel engedélyt nem kér parancsnokától, aki nevetve legyint. A „modell" néhány óráig gazdagnak érezheti magát. A látogatás végén a vendégeknek vacsora dukál. Inni muszáj, a börtönparancsnok szerint országukban egyedül a távíróoszlop nem iszik, az is csak azért, mert lefelé áll a pohara. A vodka az egyenruhát is oldja, a parancsnok a negyedik kör után már egészen beszédessé válik. „A bűnözés növekedéséért nem a börtönök a felelősek, a lényeg úgyis mindig a falakon kívül dől el. Ez társadalmi, közgazdasági probléma, sokan fizikai-szellemi igényeiket elégítik ki a bűnözéssel." E gondolatmenet után vendéglátónk vitába keveredik a politikai tiszttel, aki a hivatalos vonalat erősítve a nevelést tartja elsődlegesnek. A parancsnok ezzel szemben a földön jár és világos, végrehajtható törvényeket akar, amelyek betartása számonkérhető. A javítás, a nevelés nem ilyen kategória. Néha kint sem jobb, mint odabent. A cigaretta például megtalálható a börtönkantinban, míg az üzletek polcairól már régen elfogyott. Anekdota-e vagy nen, mindenesetre belefér a szovjet valóságba, hogy egyszer videóra vették a donyecki üzletek üres polcait és elrettentés vagy talán vigasztalásképpen levetítették ezt a raboknak. TÓTH SZERGEJ - KOVÁCS ANDRÁS