Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-10 / 212. szám

í^SS M • . 2 DM MELLÉKLET DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPT. 12. A forradalom után több ezer orosz emigráns talált menedéket Csehországban. Orosz tannyelvű iskolákat is létesítettek számukra, ezek egyikében -1923. december 12-én - a tanulók azt a feladatot kapták, hogy írják meg emlékeiket elhagyott hazájukról. Az Ogonyok egyik tavalyi száma bőséges válogatást közöl ezekből a fogalmazásokból, melyekből mi is idézünk. „Oroszországban az emberek soványak voltak és kenyeret kéregettek." „Oroszországban a gyerekek csak az ebédhez kapnak egy kis szelet kenyeret." „A piacon nekünk semmit sem adtak, mondván: minek zabálnátok tele magatokat, úgyis megdögöltök." „Amikor látták, mennyire szenved az anyukánk, még az öcsikéim is abbahagyták a sírást és azt mondogatták: ugyan anyu, ne sírj már, nem is vagyunk éhesek." „Hogy én milyen sok megcsonkított hullát láttam, még a lovak is féltek tőlük." „A forradalom'! Amikor senki sem tudott aludni." „Akkor lépett sztrájkba a személyzet." „Nekem nagyon tetszett a forradalom a Nyevszkijen, de aztán levittek minket a pincébe." „Nálunk nem is volt igazi forradalom, csak fosztogatás meg házkutatások." „A forradalom? Amikor apu nem járt haza, és az anyu nem tudta, mit tegyen." . „Jöttek a parasztok, és elkezdtek osztozkodni a szobáinkon, mintha már meghaltunk volna. Mindennap arra gondoltam, mi is lehet a halál? Valami sötét, de csöppet sem félelmetes hely, csendes és fénytelen." „A felsősök elkergették a tanárukat, nem akartak tanulni, és az órán csak az evésről beszéltek." „A régi igazgatónk az új iskolában padlót mosott." „Apu meghalt tífuszban, ezután csak rohadt krumplit ettünk." „A bácsikámat azért végezték ki, mert a neve megegyezett egy másik emberével, ezt meg is mondták nekünk." „Sötétben vergődtünk el a hajóig. Apám elment kenyeret szerezni. Körös-körül lövöldöztek. Akkor láttam őt utoljára." „Ezekben az években annyira hozzászoktam a halálhoz, hogy most már egyáltalán nem izgat." „Járt hozzánk a doktor, és anyura mutatva mindig megkérdezte: Hogyhogy még él? Én meg ott feküdtem mellette, és mindennap ezt hallottam, reggel is, este is." „A hajónk elindult, én meg sírtam, mert a nagymama ott maradt. Azt mondta: - Nem akarok idegenben meghalni."