Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-10 / 212. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPT. 12. DÉLMAGYARORSZÁG DM MAGAZIN 3 Az üzlet az Csernobilban is üzlet „Ha kell, felrobbantanak még egy reaktort" FOTÓ: KOVÁCS ANDRÁS IMMWWMJWHMMWWWWMMMMBBBMBMMMMMWWW mi i IU I I ,i ii»iiiwM»i'iNiii i ii i 11 i i iiíi'iii iii<i«wii'»i' ii 'iis iTiiiiiiiacaaaB^aaB Szovjetunióban, pontosabban Ukrajnában jártunk. Két hét alatt autóztunk közel ötezer kilométert, megnéztük Ungvárt, Lvovot, Kijevet, Csernobilt és Donyecket. Beszélgettünk öreg- és fiatalemberekkel, politikusokkal, asszonyokkal, rendőrökkel, taxisokkal s még börtönőrökkel is. Aludtunk szállodában, ismerősnél, egykori pártüdülőben és kocsiban. Az augusztus 20-ai események szele Kijevben csapott meg bennünket. Ennyi idő alatt természetesen csak belekóstolni lehet a velünk is határos 50 milliós Ukrajnába, megismerni semmiképp. Még akkor sem, ha az egyik utazó már tizenöt éve követi a történéseket. Hétfőn kezdődő sorozatunkban - már csak a terjedelmi korlátok miatt is - mindössze képeket villanthatunk fel az emberekről, a politikáról, a hétköznapokról, a bűnözésről, az életszínvonalról, az ifjúságról. Ezen kívül a mai, csernobili összeállításunkhoz hasonlóan egy börtön látogatás történetével ismerkedhetnek meg az olvasók, természetesen képekkel illusztrálva. A Kijevből kivezető főútvonalon egyetlen árva tábla sem jelzi Csernobilt. A közel száz kilométeres út első felében többször is meg kell állnunk, a községekben azonban már mindenki segít: csak egyenesen. Az átlagosnál jobb minőségű aszfalton a szokásosnál is sűrűbben állítanak meg a rendőrök, óriási sorompókat kell kerülgetni. A 30 kilométeres zóna határán a fegyveres őrség nem úgy fogad, mint akiket előzetesen bejelentettek. A láthatóan unatkozó katona egykedvűen közli: ha tényleg tízre volt megbeszélve a találkozó, biztosan kijön értünk valaki. Itthonról nem volt könnyű elintézni a csernobili kirándulást - kísérőnk szerint mi vagyunk az első magyar újságírók a zónában még akkor sem, ha keményvalutát fizetünk a szolgáltatásokért. Az induló személyenként 60 dolláros tájékoztató ár megérkezésünkig 135-re kúszik fel, ezért úgy döntünk, ha a sorompónál nem sikerül ügyeskednünk, csak az egyikőnk veszi igénybe a sugárkezelést. Ügyeskedni nem sikerül, kísérőnk azonban európai megoldást ajánl: Szegedről bankon keresztül is átutalhatjuk a pénzt. Megnyugodva szállunk be az öreg, 40 személyes autóbuszba. A zóna szigorúan őrzött 1700 négyzetkilométernyi területén körülbelül 1000-1200 öregember él, ennyien szöktek vissza az egykor kitelepítettek közül. A zöldhatáron át érkeztek, egyszerűen a falujukban akarnak élni és meghalni. Nem nagyon hisznek az orvosoknak, akik pedig bizonygatják, harminc év múlva rákban fognak meghalni. Mindegyikük öregebb már hatvanévesnél. Tartózkodásuk minősítése: féllegális, alapvető áruval ellátják őket, hetente kétszer fordul a busz és a nyugdíjat is kézhez kapják. Télen kevesebben vannak néhány százzal, bemennek a gyerekekhez a városba. A baleset után az első nagy sugáradagot Pripjáty város kapta, amely mindössze két kilométernyire van a felrobbant blokktól. Két és fél óra alatt 47 ezer embert telepítettek ki április 28-án, vonatokkal, hajókkal, autóbuszokkal. Az utóbbiakból minden lépcsőház elé jutott egy. A második evakuálási hullám május elején következett, ebbe esett bele Csernobil, majd később fokozatosan az egész zónát kitelepítették. A szaksajtó összesen félmillió emberről beszél, ezt a számot azonban látogatásunkkor senki sem hajlandó megerősíteni. Konkrétum helyett mindenki a harminc kilométeres zónáról beszél. (Az más kérdés, hogy a szakértők szerint száz kilométeres távolságban levő területek is kaptak nagyobb dózist, mint néhány község a zónán belül, s azon a részen ma is erősebb lehet a szennyeződés, mint a szigorúan lezárt körben.) Tizenkétezer ember dolgozik a sorompókon belül, egy részük új épületben lakik, de sokan a már mentesített házakban élnek. Csernobilban ilyen rendbehozott kertes házban működik például a fotólabor. A vissza-visszaszökdöső lakók pedig nem értik, ha másnak jó a házuk, akkor ők miért nem lakhatnak benne. Ezért azután éjszakánként néha kigyullad egy-egy porta. Három, milliós teljesítményű reaktor is dolgozik, s a biztonságra (a túlbiztosításra) jellemző, hogy a korábbi harminc helyett másfél másodperc alatt leállítható a rendszer. Régen egészen Moszkváig kellett telefonálgatni egy beavatkozás engedélyezéséért, most beosztottak is dönthetnek a leállításról. Az információáramlás, a közérdekű tájékozatás azonban még ma sem tökéletes, időről időre felröppen a környéken a hír: baj van a szarkofággal. Legutóbb idén, augusztus 10-én a felújítás alatt álló második blokkban történt baleset, megrepedt egy cső és három helyiséget elöntött a radioaktív víz. A vezetők szerint az újságírók túloznak, a hivatalos vélemény: „senki sem kapott a megengedettnél nagyobb sugáradagot". Egyébként rendszerint csak cáfolnak az illetékesek, semmilyen, közember számára is érthető szennyeződéstérkép nem jelent meg a legutóbbi baleset után. Hasonló 1989-ben történt utoljára, s hogy az emberek félnek, az is bizonyítja, hogy a Csernobiltől 600 kilométerre levő lvovi városi piacon ma is működik a sugárdózismérő automata. Öt kopejkáért bárki ellenőrizheti a vásárolt káposzta radioaktivitását. A tényleges kirándulás előtt gondosan megszerkesztett, húsz pontból álló étlapot kapunk: zónabejáratok megtekintése, utazás a falvakon keresztül, a lakók megtekintése. Nekik egyébként nem szabadna ott lenniük, de ha már így esett, ezt is el lehet adni. Mégpedig dollárért. További ajánlatok: Csernobil, Pripjáty, a halott város, földről, vízről, levegőből, tetszés szerint. Hetedik pont a szarkofág, majd különböző tudományos laboratóriumok következnek. Tizenhatodikként a hulladéktemető szerepel az étlapon, majd a 800 éves Csernobil nevezetességei következnek. Az utolsó pont az egyéb. Vagyis amit még az ügyfél parancsol. Óvatosságból csak hármat jelölünk be, a szarkofágot, a halott várost és a falvakat, hogy biztosan beleférjünk a kalkulált kétszer 135 dollárba. Indulás előtt kapunk egy sugármérőt, a terhelés normális, 10-15 mikroröntgen/óra. Átlépjük a tíz kilométeres zónahatárt, s ahogy haladunk befelé, folyamatosan nő az érték. „Na itt van a mi szépségünk" - jegyzi meg kísérőnk, amikor megpillantjuk a képekről már ismert, hírhedt szarkofágot. A digitális műszer kijelzőjén egyre szaporábban ugrálnak a számok. A célegyenesbe fordulva már helyiértéket kell váltani, az új egység a milliröntgen. Szedi a „lábát " az autóbusz, s a tempótól a műszer sem akar elmaradni. Kísérőnk előzőleg maximálisan négy milliröntgent ígért, ebből a szarkofág mellett végül 6,25 lett. Ez körülbelül ötszázszorosa annak, amit a kiindulási ponton mértünk. Egy félelmetes, nagy szürke építményt mustrálunk, ami pontosan úgy néz ki, ahogy a képek valaha bejárták a világsajtót. Körű lőtte daruk, évek óta mozdulatlanul. A sérült blokk szárkofágját távirányítással építették, az 1400 négyzetméteres betonsapka 1-4 méter vastagságú, az átfedéseknél helyenként résekkel. Ennek köszönhető, hogy a közelben méterenként ingadozik a sugárterhelés. A burok eredetileg harminc évig jó, legkésőbb addig kell új megoldást találni. Szinte el sem tűnik még a szarkofág, amikor megpillantjuk Pripjatyot, a halott várost. A látvány ugyanaz, mintha Szegedre érkeznénk valamelyik lakótelep felől, tíz- és ötszintes panelházak váltakoznak. A bejáratot szigorúan őrzik, engedélyeket kérnek, majd felnyílik a sorompó. Mindent felver a gaz, a főtér pontosan akkora, mint a többi száz szocialista városban. Áruház, pártbizottság, tanácsháza, élelmiszerbolt, művelődési ház. Minden szögletes, sehol egyetlen lágy ív. Legnagyobb meglepetésünkre a hangszóróból egyszercsak megszólal a zene. Azt mondják, a városban működő kutatólaboratóriumok dolgozóinak, az utakat használó teherautók vezetőinek zene nélkül túlságosan nyomasztó lenne. A lépcsőházak bejáratát is felnövi a gaz, a futónövények között alig lehet megtalálni az ajtót. Benyomjuk az egyiket, s már trappolunk is felfelé. Kísérőnk figyelmeztet, talán nem kellene annyira iparkodni, mert az egész radioaktív micsodában a por a legveszélyesebb. Állandóan a dózismérőt nézi, mikor kell visszafordítani bennünket. A lakásokban nagyobb bútorok, komplett, hibátlan szekrénysorok, zongora. A hangszer meg is szólal. Apróbb tárgyakat nem nagyon találunk, s mint megtudjuk, a kitelepítés után még sokan visszaszökdöstek holmijaikért. Alig jövünk ki a lépcsőházból, óriási fékezéssel egy katonai terepjáró landol előttünk. A riasztórendszer behatolást jelzett. Alapos fejmosást kapunk, kísérőnk engedélyeket mutogat, végül megegyezünk a döntetlenben. Körbebuszozunk a városban. Az új stadiont néhány nappal a baleset után, május elsején adták volna át. mára másfél méteres gaz növi be a játékteret. Egy ötéves futballpálya, amelyen egyetlen mérkőzést sem játszottak. A szabadidőpark új óriás kereke is a munka ünnepén fordult volna először. A házak közötti játszótereken a gyermekcsúszda már alig látszik ki az elvadult növényzetből. Vakítóan erős kontrasztként szemre teljesen egészséges almák sárgállanak a panelház előtti fán, sérült szárnyú madárka csipog, s kétségbeesetten menekül előlünk. A hangszóróból áradó zene neki is szól s beszűrődik a húszezer lakás mindegyikébe. „A falvak lakóinak megtekintése előtt" a bázison ebédelünk. Minden nagyon ízletes, a kiszolgálás is figyelmes, fél óra alatt egy kezdő orosz orvos kéthavi fizetését fogyasztjuk el a fehér abrosz mellett, természetesen fejenként. A 135 dolláros számla tételei: a löncs, az ebéd 10 dollár, a busz 85, a kíséret 35. A meglepetés akkor ér bennünket, amikor ezt készpénzben kérik. Tátva marad a szánk, kísérőnkre hivatkozunk, akivel másban egyeztünk meg. Hosszas magyarázkodás után kiderül, hogy a csernobili kirándulás ügyében egyszerre legalább három cég illetékes, az alá- és fölérendeltséget nem sikerült megállapítanunk. Van itt angol-orosz, amerikai-orosz vegyes vállalat, valamint egy kaliforniai szervezet is. Ok hozták az üzleti szellemet. Nagyon nehezen mégis megegyezünk, hogy majd utaljuk a 270 dollárt. Már azt hisszük, mindenen túl vagyunk, amikor kiderül, a fotózás egy teljesen külön üzlet. Az általunk ismert összeg csak a megtekintésre vonatkozik - hátra tett kézzel -, a fotókért külön kell fizetni az előzőleg összeállított három pontból álló lista alapján. Árjegyzéket természetesen nem látunk, bár ennek már nincs is jelentősége, az út kétharmadán ugyanis túl vagyunk. Nem lehet csodálkozni azon, ha cirkusznak érezzük a falvak lakóinak felkeresését, bár a krumpliszedés nem tűnik megrendezettnek. Az egyik falu szélén öregasszonyok birkóznak a földdel, a kapával ugyanúgy borítják fel a krumplihalmokat, mint ahogy nagyanyáink tették. Bizalmatlanok, csak lassan oldódnak, később azután egymás szavába vágva szidják a rendszert. „Mi nem akarjuk a hatalmat bántani, ő is hagyjon bennünket kapálni." Attól félnek, hogy rájuk törik az ajtót és elviszik a krumplijukat. Visszasírják Brezsnyevet - akkor legalább volt ruhájuk - s egyáltalán* nem szívlelik Gorbacsovot. Többek között olyan értelmeseket kérdezünk, hogy nem félnek-e a sugárzástól? A válasz azonban több mint meglepő, s nemcsak azért, mert nem nagyon hisznek az egészben. „Ahhoz, hogy itt fenntarthassák ezt a zónarendszert, ha kell, még egy reaktort felrobbantanak. Csak azért, hogy legyen zóna. Álldogálnak egy picit, dohányoznak egy picit, dolgozgatnak tizenöt napot és kapnak havi 6-800 rubelt. A mieinket, a falubelieket bezzeg nem engedik ide, ők is szívesen dolgoznának itt, ennyi pénzért. Nekik Kijevben krumplira sem telik, mi pedig nem segíthetünk rajtunk, hiába van húsunk, tejünk, nem engednek innen kivinni semmit." TÓTH SZERGEJ-KOVÁCS ANDRÁS