Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

SZOMBAT, 1991. AUG. 10. „N SZEL JÁNOS URAMÉ 1790" - „Iluska az én nevem, mikor jó pálinka van benem, azért édes gazdám úgy igyál, hogy meg ne tántorogyál." Kétszáz év szép tárgyai Új állandó néprajzi kiállítás a múzeumban 'MmmifflimnTiifflnrmiTW^—nrnrrrrrr-t—irti—rrr—irr-'-titm-rwiim^^ Ritkán adatik meg egy muzeológus életeben. hogv tobb allando kiállítás atyja legyen. A nemregiben felújított es átformált Móra Ferenc Múzeum a közelmúltban Népművészet Csongrád megyében címmel uj allando kiállítási nyitott, amelynek rendezője Juhász Antal néprajzkutató, akit a minap neveztek ki a József Attila Tudományegyetem néprajzi tanszékére tanszékvezető docensnek. így ez a tarlat múzeumi hattyúdalanak is tekinthető. Mindenesetre évtizedekre tárja a múzeumlátogató közönség elé azt a koncepciót, amely alapján a raktárak tárházából a múzeumi terembe kerültek kétszáz esztendő legszebb tárgyai. Juhász Antallal beszelgettem a kiállítás pompás enteriőrjében. WratWWWl»1WlllUHW«(t»M 8 88 8888888 , 18888888888 - Egy tűnik, kiteljesedett több évtized néprajzi gyűjtő- feldolgozó- és elemző munkája. A: Európa Kiadó gondozásában nemrégiben jeleni meg a Csongrád megye népművészete című kötet, s ennek mintegy tárgyi dokumentációja a most megrendezett állandó kiállítás. - Valóban így van. Az Európa Kiadó 1983-ban kötött szerződést a kötet elkészítésére. Hétéves előmunkálatok után egy munkaközösség kutató, elemző és feldolgozó tevékenységének eredményeként jelent meg a könyv. Harmadikként követve a Szolnok és Hajdú-Bihar megye népi kultúráját bemutató köteteket. Szerencsés megfontolása volt a kiadónak, hogy a sorozatban elsőként az alföldi tájegységek népi kultúráját vette sorra, hiszen ez a terület meglehetősen fehér folt volt a hazai néprajz térképén. Amikor évekkel ezelőtt megkezdődtek az előkészületek a felújítandó múzeum új kiállítási programjára, kézenfekvőnek tűnt, hogy Csongrád megye népművészetét reprezentáló szép tárgyak bemutatására kell vállalkoznunk, hiszen ezeket nemzedékek óta nem láthatta a közönség. így a kötet mintegy tárgyiasult illusztrációja lett a kiállítás, egy közösség hosszú kutatómunkájának eredménye. A bemutatott tárgyak jelentós részét néprajzi raktárunkból válogattuk, de kiállítottunk magángyűjteményekből, s felhasználtuk a fotótár és dokumentáció anyagait is. Hatalmas anyag állt rendelkezésünkre, a bőség zavarával küszködtünk, hiszen a múzeum emeleti nagytermében - amely egykor a Somogyi-könyvtár raktárhelyisége volt - 200 négyzetméter hasznos területen kellett nem zsúfolt, elegáns, szép kiállítást rendezni. Jó partnerre találtunk a Museion Kft.-ben és a kiállítás megvalósítójában. Kamarás Borbálában, aki olyan enteriőr és installációs rendet teremtett, mely üvegvitrinjeivel áttekinthető, szerkezetével pedig utal a barna kazettás mennyezetre. Hálás és szép feladatot jelentett számomra is, hiszen a múzeumban eltöltött 33 év alatt ez a harmadik állandó kiállítás, amelyet megvalósíthattam. - Bizonyára nem volt egyszerű feladat eldönteni a kiállítás trendjét, meghatározni a válogatás szempontjait és metodikáját. Milyen meggondolások vezették a kronológiai bemutatáshoz? - E táj népművészeti hagyatékát valóban nem tematika szerint csoportosítottuk, hanem időrendben fűztük fel. Két évszázad' történelmi ívéhez kapcsolódó népi kultúra talán izgalmasabb képet nyújt, mint az azonos tárgyak csoportosítása. Érzékeltetni képes a népművészet fejlődését, belső változásait; kapcsolódását az egyetemes művészettörténethez és történelemhez; kötődését a parasztságot ért társadalmi és gazdasági motivációkhoz; és az ízlés változásaihoz, a divathullámzáshoz. Négy korszakhatárt jeleztünk. Az elsőben a 18. század végi és 19. század eleji tárgyakat csoportosítottuk, a második korszak az 1860-as évekig terjed, a harmadik a századforduló első éveiig, míg a zárószakasz az 1910 és 30. közötti tárgyakat mutatja be. - Ez mindenesetre azt is mutatja, hogy a néprajzi időhatárok nem feltétlenül egyeznek meg a történeti felosztásokkal. A históriai kronológia lépéselőnye kimutatható a népi tárgyformálással és szellemi kultúrával összevetve. - Valóban, a népi kultúra és a népművészet jelenségei nem kötődnek a történettudomány korszakhatáraihoz. A társadalomban zajló gazdasági, kulturális folyamatok, szellemi tendenciák és divatáramlatok megkésve érkeznek az alsóbb néprétegekhez, s ezek a közösségek nehezebben is dolgozzák fel ezeket a jelenségeket. Ebből a megközelítési metódusból, a kronológiai szemléletből következik, hogy az űj állandó kiállításon előnyben részesítettük az évszámos tárgyakat, azokat a bútorokat, kerámiákat, faragványokat, amelyekre alkotójuk rávéste, festette, karcolta a készítés időpontját. - Ha a különböző korszakok tárgyait vesszük szemügyre, melyek a legjellemzőbbek, a leginkább figyelemre méltóbbak? - A 18. századból nem maradtak fenn tömegesen népművészeti tárgyak, de azért akad néhány szép és becses darab. Megjegyzem, hogy ezt az anyagot gazdagították a Bálint Sándor hagyatékából a múzeumba került szakrális tárgyak is. Elsősorban háztartási eszközök, a céhekhez kötődő iparos remekek, bútorok és cserépedények jelzik ennek az időszaknak népművészeti remekléseit. A paraszti ízlésvilág mellett már egy-két kézműves sajátos ízlésváltozata is jellemzően föltűnik. A válogatási szempontok kapcsán természetesen ügyeltünk arra, hogy a 19. század elején a különböző népművészeti ágakban táji központok alakultak ki. A felosztás szerinti második időszakban ennek hangsúlyos szerepet szántunk. Sőt. igen jelentős újdonságnak számító megállapításokat is tehettünk. Az a nagyközönség számára is ismert volt, hogy a hazai fazekaskultúra egyik fontos központja már 200 évvel ezelőtt Hódmezővásárhely. Az már kevésbé volt köztudott, hogy Makó és Szeged is sajátos stílusjegyekkel jelentkezett a korabeli piacokon. Szeged nemcsak a mély barna és kevésbé díszített cserépedényeivel lett ismert, de bizonyos bútoraival, szakrális tárgyaival, majd később faragott dudafejeivel. Szentes, a fekete kerámia hazája, és igen sajátos, jellemző szakrális tárgyai a református temetők gombos fejfái. A városok mellett két falu őrizte meg néprajzi identitását, az egyik Tápé. a másik Apátfalva. Ezeket a sajátosságokat is igyekeztünk hangsúlyozni és következetesen végigvinni a kiállításon. Mindezek mellett még egy nagyon fontos szempont lebegett szemünk előtt: szép tárgyakat igyekeztünk bemutalni. így a látogatói gyönyörködhetnek pompázatos festett bútorokban, változatos díszítésű cserépedényekben, kerámialárgyakban. színes viseletekben. - Ha a magyarság népi kultúráját veszszük górcső alá, akkor kiderül, hogy a különböző műfajok más-más tájegységeken virágoztak. Vajon milyen hatások inspirálták egy-egy népi műfaj elterjedését, kiteljesedését, mások elsorvadását, megszűnését? - Bizonyára nem mondok ujat, ha megemlítem, hogy a népi kultura kialakulásában döntő szerepet játszik részint a termeszeti-földrajzi környezet, az tudniillik, hogy milyen anyagokhoz jut hozzá a parasztember vagy a kézműves, milyen természeti közegben él, milyen földrajzi meghatározottság veszi körül: másrészt jelentősen befolyásolja ennek kialakulását a gazdasági-társadalmi viszonyok eredője, mert nem mindegy teszem azt, a világtól elzárt tanyavilágban élni. vagy polgárosodó városi közegben, gazdag nagybirtokon tevékenykedni, vagy jobbágyként-zsellérként tengetni az életet; harmadsorban befolyásolja ezen tárgyak megszületését a szűkebb táj és közösségének etnikai arculata, azaz, hogy színmagyar népességről van-e szó, vagy keveredésről, népek és nemzetiségek kölcsönhatásairól. Tájunkon a török alatt és után elsősorban a mezóvárosi fejlődés lett jellemző. Szeged, a khasz város tipikus példája ennek. Mindez erősítette a parasztpolgári rétegek megerősödését. Szegeden szabad parasztok, környékén jobbágyok éltek, a városban egy vagyonosodó réteg alakult, mely egyre többet tudott költeni lakhelyére, bútorzatára. öltözködésére, lakhelyének berendezésére. Ez az igény kitermelt egy kézműves réteget, így egész kocsigyártó, szűrszabó, fazekas dinasztiák alakultak ki. E táj népművészetének karakterét is ez a mezővárosias jelleg, ez a parasztpolgári karakter határozta meg. Ettől sajátos színfoltja a magyarság néprajzának, vagy szűkebb régióban gondolkodva az Alföld népművészeti térképének Csongrád megye. - Emeljünk ki néhány tárgyat, azok jellemzésével próbáljuk bemutalni a kort. az ízlést, a létrehozó szándékot. - Igen jellemző Csongrád megyére a festettbűtor-készítés. A vásárhelyi, rqakói és apátfalvi festett bútorok szinte visszatükrözik e hétköznapi tárgyakban a református templomok festett kazettás mennyezeteit. Közülük is kiemelkedik az a rengópad, amely a korai dél-alföldi bútorok legszebbike, s mely egy hódmezővásárhelyi kisnemesé lehetett, legalábbis erre utal felirata: „N Szél János uramé 1790" - az N betű a tulajdonos nemesi származására utal, így a faragott és festen támlájú pad arra is bizonyíték, hogy a környék kisnemesei a helyi ízléssel megoldott bútorokkal rendezték be otthonaikat. De hasonlóakról árulkodnak a festett ágy végek, menyasszonyos ládák, lócák. A fazekassággal kapcsolatban az ismert vásárhelyi stílusváltozatok mellett fontos megemlíteni a már idézett szegedi kultúrát. Az itteni mesterek nem tarkáztak, nem virágoztak, a polgáriasodó szemlélet igényeinek megfelelően sötétbarna, tükrös mázú, visszafogottan karcoltan vagy vésetten díszített kerámiákat készítettek, melyeknél a formán volt a hangsúly. A táj fazekas műhelyeiből kikerülő emberalakos, pálinkás butelláit gyakorta tréfás feliratokkal látták el. és persze az évszámot is belekarcolták az agyagba. Egy lányalakú. Szabó József makói műhelyében 1903-ban kikerült butellán a következő szöveget olvashatjuk: „Tcrka az én nevem Bugyi István iszik belőlem." Egy 1910-es szegedi butella felirata pedig a következő: „Iluska az én nevem, mikor jó pálinka van benem, a/ért édes gazdám úgy igyál, hogy meg ne tántorogyál." Rendkívül érdekes és csak Szegedre jellemző a szegedi dudafejfaragás. A századforduló helyi népművészetének ezen érdekes megnyilvánulásai kos-, kecske- és emberfejű faragványokkal ékesítették a bőrdudákat. Allatfejes variációk másutt is föltűnnek, de emberfejes és kiváltképp menyecskefejú dudák csak ezen a tájon fordulnak elő. A víz utáni polgárosodó parasztok világának sajatos megnyilvánulásai ezek. Hasonlóan fontos kiemelnünk a tápéi gyékénymunkákat. Természetesen az ország sok részén, vizek partján, tavak mellett, zsombékos videkeken élt a gyékényesség, viszont csak Tápén maradt meg és teljesedett ki változatos formában. Hihetetlenül precíz munkát végeztek a dorozsmai kocsikészítők. A keceli kocsíkovácsok mondták annak idején, hogy „lefelé észért, fölfele pénzért járnak". Ami azt jelentette, hogy délre, a dorozsmai kocsikészítókhöz jártak ellesni a szakma titkait és mesterfogásait, majd északra, Pest-Budára vitték aztán eladni. Ezekről a híres kocsikról írta Tömörkény István: „Szép a kocsin a vasalás virágos, karikába hajló, szép vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt. Ezek a cifraságok tartják össze a kocsik foglalatját: e szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta, mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai." Hogy igaz-e, erről meggyőződhetnek a látogatók, hisz a zöldre festett, cifra vasalású dorozsmai lőcsöskocsi a kiállítás egyik slágerdarabja. A század elejének legtetszetősebb paraszti ruháit is bemutatjuk. Azt a viseletet, amelyről Mikszáth Kálmán így írt: Pompával, gazdagon öltözködnek. Száz ráncú virágos selyemszoknya suhog a többi tizenkettő fölött. Mert tizenhárom szoknyából áll egy rangos menyecske öltözéke, a hajadoné kilencből, mivel annak vékonyabbnak illik lenni, a derék drága, 40-50 forintos nagy selyemkendóvel van átkötve, melynek rojtos vége a bokáig csüng le. A menyecskék kurta, többnyire egyszínű selyemujjast viselnek, melynek kaczabáj vagy a szabás változata szerint leves a neve..." A kiállítás tárgyai mellett bőséggel olvashatunk idézeteket Tömörkény. Móra. Kiss Lajos, Bálint Sándor és Erdei Ferenc munkáiból, s a tárlatot egy nagyszerű fríz fogja egybe, mely korabeli városképeket, fotográfiákat, dokumentumokat mutat be TANDI LAJOS