Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-06 / 157. szám

Szerzetesrendek Magyarországon (2.) A tanító ciszterciek MBAT, 1991. JŰL. 6. DM MAGAZIN 5. Kelet és Nyugat között (1.) Államok, nyelvek, kisebbségek Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a nagy közép-európai átalakulásban szót kér az a közösség, amelyet meghatározni sem mindig könnyű, és a kommunista korszakban gyakran mint az egyetemes célok akadályozóját emlegették. Nyugaton értetlenül szemlélik a tájainkon ismét erőteljesen jelentkező nacionalizmust, azt föltételezvén, hogy modernizáció és nemzet egymással mindenképpen szemben áll. Pedig a totalitarizmussal való szakítás a nemzeti méltóság visszaszerzésének a szándékát is jelentette, hiszen a kommuista rendet elsősorban külső erő kényszerítette térségünk népeire. Sorozatunk arra a kérdésre szándékozik válaszolni, mi áll a mai törekvések hátterében, milyen történelmi meghatározottságok szabnak medret az eseményeknek. A jövendő európai integráció közösségi szubjektumairól van szó, hiszen az egységet nem a homogenizálás hanem éppen a sokszínűség alapján képzeljük el. mmmmmmmmtmmmtmtmm A modern nemzet két évszázada Az elmúlt évszázadokban hozzátartoztak a magyar templomok, kolostorok, sót városaink képéhez a fehér reverenda fölött fekete skapulárét (váll-leplet) viselő, méltóságteljes megjelenésű ciszterci szerzetespapok, akik az európai keresztény kultúra kibontakoztatásában örök érdemeket szereztek. A ciszterci rend nevét a franciaországi Citeaux településtől vette, ahol Szent Róbert 1098-ban néhány buzgó bencés szerzetestársával monostort épített, hogy abban szigorúan Szent Benedek Regulája szerint éljenek. Róbertet azonban a pápa visszarendelte eredeti apátságába, s így Citeauxban új apátot választottak, a később szentté avatott Alberik és István személyében. Ok voltak azok, akik a citeaux-i szerzetes közösségből különálló, új rendet szerveztek: a cisztercieket. Az új szerzet akkor kezdett lendületesen terjedni, amikor II 12-ben Bernát, a későbbi nagy cisztercita szent belépett a rendbe. A rendtagok szemlélődő, munkás életet éltek: kolostoraik körül - 1152-ben már 339 apátságuk működött - lecsapolták a mocsarakat, erdőt irtottak, hogy megművelhessék a földeket, gyümölcsösöket telepítettek. Magyarországra elsőként II. Géza király hívta be őket, és a Tolna vármegyei Cikádoron 1142-ben kolostort alapított számukra. A következő ciszter kolostorokat III. Béla király alapította, mégpedig 1182-ben A H. Vatikáni Zsinatnak (1962-65) a társadalmi kérdésekkel foglalkozó határozatában (Gaudium et spes) a tulajdonnal kapcsolatban is jó néhány jelentós megállapítást találunk. A tulajdonnak többféle formáját ismeri el, de az emberi személyiség legfőbb biztosítékának a magántulajdont tartja. A magántulajdon szociális kötelezettsége azonban minden előbbinél nagyobb hangsúlyt kap a zsinaton: eszerint a tulajdonos „köteles segíteni a rászorulókon, még pedig nem csupán a feleslegéből". Másrészt ezt a segítségnyújtást nemzetközi méretűvé is teszi. Ha a tulajdonnal rendelkező nem teljesíti szociális kötelezettségeit, ha visszaél magántulajdonával a közjó rovására, akkor - a zsinat- határozat szerint - az államhatalom (de kizárólag csak az!) köztulajdonba veheti a javakat, méltányos kártalanítást nyújtva értük. Példaként hozza föl a kellően meg nem művelt ingatlanokat, melyeket szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. A tulajdon elterjesztésénél a határozat azt is fontosnak tartja, hogy ne csupán a magántulajdonnal rendelkezők köre bővüljön, hanem a közösségek tulajdona is: „ Igen fontos... a közösségeket arra segíteni, hogy valamilyen mértékben anyagi javakhoz jussanak." VI. Pál pápa a tulajdonról A Populorum progressio enciklika (1967) a tulajdonnal kapcsolatban összegzi mindazokat a megállapításokat, melyeket XXIII. János pápa és a zsinat tett. Különösen a magántulajdon viszonylagos jellege kap erőteljes hangsúlyt: „A magántulajdon senki számára nem jelent legfőbb és feltétel nélküli jogot." A tulajdon egyrészt alá van rendelve a javak közös rendeltetésének. A termelési viszonyokat (köztük a tulajdonviszonyokat) tehát úgy kell megszervezni, hogy biztosítsák a legfőbb alapelvet, a javak egyetemes rendeltetéséről szóló elv teljesülését. A tulajdon viszonylagos jellege szerinte, másrészt, a társadalommal szembeni szociális kötelezettségekben áll Itt főleg az elmaradott országokra vonatkozó megállapításai megszívlelendők: „Nem szabad az emberek korlátlan tetszésére hagyni a birtokokból származó jövedelmeket, és tilalmazni kell az önző érdekekből fakadó vagyonspekulációt. Például nem szabad megengedni, hogy nagy jövedelmű polgárok kizárólag személyes hasznukra való tekintettel külföldön helyezzék el nemzeti erőforrásokból és munkából eredő jövedelmük nagy részét, miközben nem törődnek azzal, milyen nyilvánvaló kárt okoznak ezzel hazájuknak." A szociális kötelezettség nála is nemzetközi méreteket ölt: „ Újra meg újra el kell mondanunk A gazdag országok feleslege szolgálja a szegénv területek szükségletét'" Zircen, 1184-ben Pilisen és Szentgotthárdon, 1190-ben Pásztón. IV. Béla király nevéhez is több monostoralapítás fűződik. A királyi példákat főuraink és főpapjaink is követték, amint azt Bélapátfalva, Kapronca, Buda, Ercsi, Siklós stb. ciszter kolostorai és monostorai bizonyítják. A rend a középkorban magára vállalta a földművelés fejlesztésének oroszlánrészét. Apátságaik mellett valóságos mintagazdaságokat létesítettek, természetesen a kor színvonalán álló ipari és kézműves eszközökkel felszerelve. A ciszterciekkel kötik össze hazánkban a csúcsíves stílus bevezetését is. A ciszterciek a haza védelméből is kivették részüket: ók építették a péterváradi erősség, valamint a pozsonyi várrendszer egy részét. Kolostoraik közül néhányat már a tatárok is felégettek, de az igazi pusztítást a törökök végezték. A hódoltság idejének nagy részén, mintegy száz évig, nincsenek hazánkban ciszterciták. A zirci apátságot a XVIII. század elején kezdték újjáépíteni. Az új monostor alapkövét 1726-ban, a templomát 1732-ben rakták le. 1750-ben 12 tagból állt a rendi közösség. A pilisi-pásztói apátság új utat vágott a cisztercita hivatáson belül: 1776-ban átvették az egri gimnázium vezetését, majd A tulajdon viszonylagos jellegét továbbá abban látja, hogy alá kell rendelni a közjó érdekeinek. Ezt a feladatot az államhatalom oldja meg, az egyének és a társadalmi csoportok közreműködésével. Konkrét példát is hoz ilyen esetre. „A közjó érdeke... olykor a birtok kisajátítását teszi szükségessé. Megtörténhetik, hogy egy-egy birtok akadályozza a közjólétet: túlságosan nagy. alig művelik, vagy éppen,parlagon hagyják, nyomort hoz a népre, súlyos károkai jelent az országnak" ' A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét ő sem szükséges rossznak, hanem normális dolognak tartja. Szakít a magántulajdon favorizálásának elvével és a társadalmi tulajdont kisegítő szerepre korlátozó elmélettel. Gazdaságfejlesztési terveiben az államhatalom tevékenyen részt vesz, serkenti, összehangolja, pótolja és kiegészíti a tulajdon különböző formáinak tevékenységét, minden favorizálás nélkül. Ellenszenvét a pápa egyedül a tulajdon egyetlen formájával, a nemzetközi méretű monopóliumokkal szemben nyilvánítja ki. Aa Octogesima adveniens (1971) kezdetű apostoli levelében arra a veszélyre hívja föl a figyelmet, hogy ezek a vállalatok koncentráltságuk és eszközeik hatékonysága révén autonom stratégiát alakíthatnak ki, és ez az esetek többségében független a nemzeti politikai hatalomtól, így a közjó szempontjából szükséges ellenőrzéstől. Kivonják tehát a tulajdont a közjó szolgálata alól! II. János Pál pápa megállapításai A tulajdonnal kapcsolatban a legjelentősebb megállapításokat a Laborem exercens kezdetű enciklikában (1981) találjuk. Itt a munkát állítja a szociális kérdés középpontjába, és a tulajdon kérdését is ebből a szemszögből vizsgálja. Abból indul ki, hogy amikor az ember azt a feladatot kapta a Teremtőtől, hogy hajtsa uralma alá a földet, munkára felhívó parancsot kapott, hiszen a föld fölötti uralmat csak a munka segítségével gyakorolhatja. De a munkával kezdettől együtt jár a tulajdon problémája is. Hiszen az ember ügy hajtja uralma alá a földet, hogy munkája révén a természet kincseiből részleteket kisajátít, sajátjává teszi és munkahellyé alakítja, hogy tovább dolgozzék benne. A munkának tehát elsőbbsége van a tulajdonnal szemben, és a termelési folyamatban az ember az alkotó alany, az eszközök együttese pedig csak az emberi munkának alárendelt eszközök. Szerinte mindez vonatkozik a tőkére is. Nem is alakulhat ki így elientét a termelési folyamatban a munka és tőke között. Hogy mégis így történhetett annak magyarázata abban rejlik, hogy a 18. sz. gazdasági elmélete és filozófiája (materializmus) és az iparosadás gazdaság). a rend fokozatos gyarapodásával a pilisi, a pásztói és a zirci apátság függetlenné vált ausztriai és poroszországi anyaházaitól, és 1814-ben egyesültek. Legkésőbb, 1878ban, Szentgotthárd szakadt el Heiligenkreutztól, s csatlakozott a zirci központhoz. A már tanítással is foglalkozó rend fokozatosan kiépülő zirci könyvtára a XX. század közepére 60 000 kötettel dicsekedhetett, s a rendház mögötti arborétum nemcsak hazánk, hanem Európa egyik jelentős növénykertje. II. József meghagyta a ciszterek kezén Zircet, de 1802-ben Pilis és Pásztó is újraéledt. Ezután fő területük az oktatás lett, amiről Eger, Székesfehérvár. Pécs, Baja és Buda nagyhírű gimnáziumai tanúskodnak, illetve tanúskodtak 1948-ig. 1950-ben azután 246 cisztemek kellett megválnia rendi otthonától. A ciszterci rendnek van egy női ága is. Rendházaik a középkorban virágoztak, és a török hódoltság alatt szűntek meg. 1945-ben azonban újjáéledtek. Két kis monostoruk volt, az egyik Nagyesztergáron, a másik - amelyet 1949-ben alapítottak Somogy megyében. Toldipusztán. Az előbbi helyen 50, az utóbbin 25 hold földet műveltek. 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor 22 nővérnek, kellett odahagynia a két rendházat. (Folytatjuk.) DR. CSONKARÉTI KÁROLY társadalmi gyakorlata szétválasztotta a tőkét és a munkát, a tőkét elsődlegessé tette a munka alanyi részével szemben, és szem elől tévesztette az embert, akit pedig az eszközöknek szolgálni kell. A pápa szerint az egyház szociális tanításában sohasem értelmezték úgy a tulajdont, hogy az magában a munkában oka lehetett volna a szociális ellentétnek. A katolikus egyház tanítása szerint, a tulajdont azért szerzi az ember munkával, hogy á munka szolgálatára fordítsa. A munka szolgálata a tulajdon minden formájának törvényes indoka. Ez lehetővé teszi a javak egyetemes rendeltetését, és a használatukhoz való közös jog érvényesülését. Ebből a szempontból a pápa súlyos kritikát mond a „rideg kapitalizmus" elméletére és gyakorlatára. Ez a termelőeszközök tulajdonjogát úgy tekinti, mint a gazdasági élet sérthetetlen „dogmáját". „A termelési eszközöket elkülönítik azért, hogy a „tőke" gyanánt szembeállítsák a munkával, hogy a munkát kizsákmányoló eszköznek tekintsék.." A pápa reformjavaslatai a tulajdon kérdésének megoldására megegyeznek közvetlen elődeinek és a zsinatnak tanításaival: „...A termelőeszközök közös tulajdonná váljanak, és a munkásoknak legyen része a vállalat irányításában és nyereségében, legyenek részvényesei a vállalkozásnak és ehhez hasonlók " Ezek a reformok a pápa szerint nem valósíthatók meg csupán azzal, ha kiiktatják a termelőeszközök magántulajdonát, államosítás révén, mert ezzel még nem valósul meg a termelőeszközök igazi köztulajdona, társadalmivá válása. Ezzel csak az történik, hogy a tulajdon kikerülvén a magántulajdonosok kezéből, egy másik csoport irányítása, ellenőrzése alá kerül. Ezek jól vagy rosszul is végezhetik a munka elsőbbsége szempontjából az irányítást. Az igazi köztulajdonba vételről, az enciklika szerint csak akkor lehet beszélni, ha „a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz, ha a társadalom minden egyes tagja a saját munkája alapján társtulajdonosnak tekintheti magát, annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga is a többiekkel együtt dolgozik E cél felé első lépést jelenthet - amennyiben ez lehetséges - a munka összekapcsolása a „tőke" birtoklásával, és ha életre hívnak sok olyan közbülső testületet, amelyek kulturális, szociális és gazdasági célokat szolgálnak " A katolikus eszménykép tehát így összegezhető: Vegyes tulajdonú gazdaság - az állam gazdaságszervező tevékenységével; Erőteljes szociális kötelezettségekkel terhelt tulajdon - a közjó alá rendeléssel; Munkások részvétele a termelés szervezésében, irányításában - a munkafolyamat „személyesség tényezője" elv megvalósulása. (Vége.) PÁL JÓZSEF Nem tudom, eszébe jutott-e valakinek az elmúlt esztendő sorsfordító politikai változásai közepette, hogy milyen mérföldkövet jelentett a modern magyar nemzet megalapozásában az 1790-91-es országgyűlés. Nem csak a korona került vissza akkor Budára, hanem komoly küzdelem bontakozott ki a magyar nyelv közéleti elismertetéséért, s ha ez a küzdelem csak részeredményeket hozott is (főleg az oktatásügy területén), ettől fogva nyilvánvalóvá vált, a politika és a közigazgatás szempontjából is mekkora súlya van annak a ténynek, ki milyen nyelven beszél. A felvilágosodás eszméinek szellemében kívánták a rendi magyar országgyűlés követei a magyar nyelv jogait biztosítani a közéletben is, mit a királyság különállásának egyik fontos megkülönböztető jegyét; a németesító II. József gondolatát alkalmazva Magyarországra: terjedjen ki az anyanyelv használata az ország egész területére. Ahogy a felvilágosult uralkodó sem számolt azzal a ténnyel, hogy nem csupán modernizáció és elavult politikai szerkezet ellentmondásáról van szó, hanem a kulturális fejlődésben alig elmaradt más nyelvekről és az állami-tartományi kü löriállás gazdag hagyományáról is, a magyar politikusok sem érzékelték kellő mértékben, hogy mögöttük, mellettük ott vannak az ország jelentős számú nem magyar etnikumai, akik hamarosan szintén készek politikát alapozni a nyelvi különbség lényére. 1790-ben a magyarországi szerbek kongresszusa külön jogokat, területi autonómiát követelt. 1791-ben Erdélyben a román főpapok és értelmiségiek felségfolyamodványban (Supplex Libellus Valachorum) fordultak az uralkodóhoz a román nemzet egyenjogúsítása érdekében Alig múlt el tehát egy-két esztendő azután, hogy teljes vértezetben színre lépeti a forradalmi Franciaországban a modern nemzet (mint az állam polgárainak a közössége, a nép mint politikai szereplő), és Európa közepén is megjelentek ennek a logikának a csírái, elindult a fejlődés ebbe az irányba, az első pillanattól szinte föloldhatatlan ellentmondások közepette. A sajátos politikai, társadalmi és etnikai körülmények következtében másképpen tudott válaszolni erre a kihívásra a kontinensnek az a középső része, mely kisebbnagyobb fáziskéséssel követte az európai társadalom és gazdaság fejlődését, mint az elöljáró nyugat-európai területek vagy a kelet-európai orosz birodalom. A nemzetté válás folyamata jelentősen ku lönbözött ezért Nyugat- illetőleg KözépEurópában. Mik voltak a legfontosabb különbségek? A Rajnától nyugatra fekvő terű leteken a politikai lojalitásnak ez a formája egy jóval hosszabb ideig tartó folyamatban alakult ki. Korábban létrejöttek az egységes köznyelv normái, régebben működött egy többé-kevésbé egységesített állami közigazgatás és jogszolgáltatás. KözépEurópában ezzel szemben az államok kulturális-nyelvi tekintetben meglehetősen tarkák voltak, lehetetlen volt jelentős népcsoportok sérelme nélkül etnikai-nyelvi közösségeket összekapcsolni politikai (állami) szervezettel. A 18. század végén és a 19. század elején nagy dinasztikus birodalmak osztoztak ezen a területen. A birodalmak alattvalói sokféle anyanyelvű, kulturális és vallási hagyományú közösségekhez tartoztak, gyakran nagy mértékben eltérő gazdasági és civilizációs szinten éltek. A modern nemzet így a mi tájainkon eleinte inkább törekvés, cél, ideológia volt, s nem pedig valóság. Nyugati importáru, ha úgy tetszik, amely sok tekintetben nem felelt meg az itteni valóság szerkezetének. Nincs mit csodálkozni azon, hogy e törekvéseket először történészek, néprajzkutatók és írók fogalmazták meg. A megtervezett nemzetállam szemben állt a dinasztikus birodalmak válóságával. Gondoljunk például a lengyelekre, a múlt században hiányzott hazájuk az európai térképekről; a lengyel teriileteken a Habsburg birodalom, Poroszország (később Németország és Oroszország) osztozott. És ha a jövendő nemzetállamnak nemzet és állam egységén kell alapulnia, nehéz föladatot vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazói. A lengyelek, magyarok, csehek történelmi állama ugyanis igen nagy számban foglalt magába más anyanyelvűeket, akikre azt lehetett mondani, hogy nem a nemzet tagjai, de akkor mi legyen velük: hagyják el azt a földet vagy váljanak nyelvileg is lengyellé, magyarrá, csehhé? A német felvilágosodás hagyományából származik a nemzet fogalmának másik értelmezési lehetősége. Eszerint nem az a döntő, hogy ki melyik államnak a polgára, hanem az, hogy milyen az anyanyelve, népi kultúrája, etnikai származása. Magától értetődő, hogy azok a népek, amelyeknek vagy nagyon távoli vagy igen csekély volt az állami hagyománya, elsősorban ezeket a tulajdonságokat akarják figyelembe venni. Többek között a kisebb szláv népek szlovákok, szlovénok - és részben a románok és a szerbek. Ok először az egységes kultúra és nyelv fontosságát hangsúlyozták, de csakhamar kiderült, hogy a cél azonos: a nemzetállam létrehozása. De ez maradéktalanul soha, és KeletKözép-Európában sehol sem sikerülhetett. Vagy ha igen, akkor a szomszédok, a szóbanforgó területen élő kisebbségek rovására. így végül is csak korlátozott értelemben nevezhetjük nemzetállamnak a kiegyezés utáni Magyarországot, hiszen a mintegy 50 százalékát kitevő nem-magyarok lehettek ugyan a magyar nemzet tagjai, de ahhoz le kellett mondaniuuk nyelvükről, erre pedig túlnyomó többségük nem volt hajlandó. Nemzetállamot kívántak. S az első világháború utáni „nemzetállamok" szintén csak korlátozott értelemben voltak azok, mivel milliós más nyelvű tömböket foglaltak magukba. Úgy tetszik, ez az ellentmondás ennek a századnak a végén is föloldhatatlan. (Folytatjuk.) Kiss GY. CSABA Köztulajdon? Magántulajdon? (2.)